Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
Örömfény a szemekben... Két éve tart nagycsoportosoknak foglalkozásokat Gyevnai Éva, múzeumpedagógus az egri vármúzeumban. Az apróságok nemcsak a történelmi nevezetességekkel ismerkednek, hanem a régmúlt szokásaival, hagyományaival és gyermekjátékaival. Felvételeink néhány villanásnyira örökítették meg a karácsonyi készülődést, a tűlevelek díszeinek készítését, a regölést, a fa varázsát, fényét a szemekben... (Fotó: Tóth Gizella) á &Ucos Panaszkodom jó ismerősömnek, hogy volt olyan hónap, amikor nem mertem az utcára menni az akikor még összesen se több, mint öt arasznyi unokáimmal, mert olyan arcpirítóan és olyan hangosan káromkodtak, hogy nem volt a világnak olyan mélysége, ahová el ne süllyedtem volna miattuk. — .. .pedig a család nem is káromkodás fajta, s ha néha mégis, hát a gyerekek előtt soha — bizonygatom, bár a kételkedés' felhőjét se látom panaszt hallgató társam arcán. — Az óvodában tanulják ezek. Egymástól, hogy azt a k... mindenségit neki — nyugtatgat egy eif rázással mondata végén. Az óvodában. És egymástól. Meg, gondolom, tőlünk, felnőttektől. Gondolom, de nem mondom. Lassan már úgyis megszokom, hogy egy regényben már nem is kipontozva, mint az imént, hanem amúgy a maga szaftosságában olvashatok anyagcserénkről és nemi életünkről, hogy a sajtóban ím ugyan még rangja van, ha kevésbé is tekintélye a kipontozásnak. S az sem meglepő már, ha az ember olyan kitételeket hall, lát moziban, a televízió képernyőjén, amelyet jószerint még az értelmező,- meg a tájszótárban sem lelhet fel. Vidám, csdviitelő, tiszta tekintetű és minden bizonnyal tiszta lelkű kislányok álldogálnak az autóbusz- pályaudvaron? Beszélgetnek. Annak is lehet ezt nevezni. De ahogy mondják ékes, szépséges magyar nyelvünket, már az is el borzaszt kissé, ám a kötőszók, amelyek úgy röppennek ki rózsás ajkukból, mint rózsasziromból a döglégy, egyenesen megdöbbent. Nem vagyok prűd ember, töredelmesen bevallom, hogy sokszor bizony ok nélkül is elcáfrázom magam, de itt semmi szégyen, az egykori részeg kocsisnak tulajdonított kifejezések és ajánlások oly magától értetődően döngenek oda és vissza, mintha gyermekversikét, vagy altatódalt mondanának egymásnak. Alig tizenévesek! Ha valaki ügyetlenségében, sietségében a kalapáccsal a szeg helyett az ujjara üt, attól aligha várható el, hogy fohászként a li- liomos Szent Imre herceget emlegesse. Dühünkben, mérgünkben, néha bizony örömünkben is megcifrázzuk fogalmainkat és mondandónkat, — s még ez is rendjén van. Legjobb tudomásom szerint van magyar káromkodás gyűjtemény, s a kötetben szereplő nem éppen ékes mondások nyelvemlékek is, historikus értékűek, sőt kultúrtörténeti szempontból egyenesen megbecsülen- dők. Már ebből is kiviláglik, hogy távol áll tőlem a rószaszirom ajkak pihegő finomságú, szűzies ártatlanságú szövegelésének abszolutizálása. A káromkodás végigkísérte az emberiséget, a trágárkodás is bizony bojtorján a kultúránkon, de hát mit tegyünk, tudomásul kell vennünk, hogy az ember nemcsak szépet tud mondani. de csúnyát is. Mert ember. Azazhogy: mi az, hogy szép és mi az, hogy csúnya? Nem kell filológusnak lennünk ahhoz, hogy kijelenthessük: nincsenek szép és nincsenek csúnya szavak. Egyfajta emberi, közösségi, társadalmi megegyezés alakította ki, hogy mily hangsor mily fogalmat takar egy közösség számára. E fogalmak nemcsak közösségenként, de koronként is válthozhatnak és míg egy-egy szó illő és kellő meg- botránkoztatóst váltott ki egy évszázada, ugyanannak manapság már nincs semmiféle jelentéshordozó értéke és mértéke. Igaz, hogy a nyelv, a kifejezés, a fogalomalkotás általános emberi cselekvése, korokon, társadalmakon túlmutató jellemzője a homo sapiensnek, de az is igaz, hogy a nyelv együtt változik, fejlődik a különböző egyidejű és egymást követő társadalmakkal. Elég a tudománykodásból. Mindezt csak azért mondtam volt el, hogy elmondhassam ezután azt is, miszerint nyelvünk jelenlegi fejlődése, kifejező készségek gyarapodása nem tükrözi azt a szándékot, amely általában társadalmunk fejlődését kívánná szolgálni. Az elburjánzó trágárság, a szexuális életből és máshonnan kölcsön, sőt elvett fogalmak és kifejezések nem egyszerűen illetlenek, csúnyák, korunk emberi közössége nyelvi megegyezéséből kirívóak, hanem ártalmasak is. Mert szűkítik a kifejezési készséget, szegényítik a gondolkodást, megrabolják ékes, szép magyar nyelvünk kimeríthe- tetlennek hitt kincsestárát. Tehát nem egyszerűen arról van csak szó, hogy három-, négyéves kisemberek már, kilencvenéves aggastyánok még és a közöttük lévő számtalan korosztály már és még csúnyán beszél, ír, négyszemközt, baráti körben, vagy regényben, újságban, televízióban, rádióban, hanem sokkal inkább arról, hogy mindez egyfajta immáron nem is rejtett és folyamatos fertőzése a magyar nyelvnek. A nyelvnek, amelyben él a nemzet! Nem akarok oly messzire jutni, menni a következtetésekben, hogy fiatalságunk egy részénél fellelhető nyelvi, kifejezésbeli szegényesség, beszédük ritmusta- lansága, artikulációjuk érthetet- lensége oda lenne visszavezethető, hogy — szó szerint értve és mondva — elkáromkodták, kitrégárkodták nyelvi, fogalomalkotó készségüket. És azt sem akarom állítani, hogy mert nem fejlesztették ki bennük a gazdag és árnyalt kifejezőkészséget, a beszélgetés-kultúrát, hát ezért is kénytelenek a trágár kifejezések tömör, és félneértelmezhetetlen, bár reménytelenül egysíkú kifejezésvilágába evakuálni. Csak azt állítom, s erre akár rá is káromkodnék, fogadalomként, hogy mind a-kettő igaz. És, hogy a legiga- zabb azoknak a felelőssége, akiknek mestersége és hite, hogy magyarul nagyon széfjén lehet és kell beszélni, inni, és akiknek egy része megfeledkezik nemcsak e felelősségéről, de arról is, hogy magyarul, kifejező erővel írni nem azt jelenti, hogy vaskosságot vaskosan eltmágárkodni. Nem kell irodalomtörténeti kutatás ahhoz, hogy elismerjük: a világirodalom jelesei az ókortól napjainkig sohasem voltak szemérmesek, s ha kellett, nevén nevezték a megnevezendőt. Olyan dolgokat is kimondták, amitől az álszemérmes polgárt a guta ütötte meg, és oly dolgokat is megfogalmaztak, amitől a pubertás- korú kamasz aludni sem tudott olvasva, hallva, avagy éppen festményen látva, hogy ilyen is van. Csakhogy ezek a világirodalmi klasszikus vaskosságok sohasem azért fogalmazódtak meg, hogy szerzőjük jól kidisznólkodja magát, avagy, hogy olyan érzéseket keltsen, amelyeket felkelteni olcsó és egyszerű dolog, jó üzlet, hanem mert kort, embert, emberi kapcsolatokat, helyzetet jellemeztek általa. A vaskosság eszköz volt és nem cél. Shakespeare gyönyörű nyelvét nem elszürkí- tefte a tőle éppen nem idegen nevén nevezés és a szép „szájú” Arany János sem volt mentes, hogy kifejező fogalmakat, kifejezéseket alkosson a nagy drámaíró nyelvének fordításakor is. Egyébként azon tűnődöm, nem lenne é legalkalmasabb módszer a lassan országos méretű trágárkodás elleni harcban, ha új nyelvi szerződést kötnénk egymással. Mint mondottam: csúnya szó nincs. Nos, az eleddig használt triviális szavainkat ezentúl a színek megjelölésére fordítsuk, míg a színeket kifejező hangsorokkal jelöljük mindazt, amit most oly szaftosán káromkodunk el. Így talán a színekhez szokott érzékünk miatt aztán erőteljesen visszaszorulna a mindennapi életünkből a kipontozás szükségessége. Ámbár ahogyan én magunkat ismerem, az egyezség megkötése után nem sokkal, a buszpályaudvaron egyelőre még csak a felnőtt férfiak kívánnák a sárgát a kékbe azzal a jó zöld nagynénikével együtt, aki... .. .tessék, már megint pontozhattam. Mégiscsak maradjunk a réginél, csak írjuk azt egy „sz”-el, mert legalább így rövidebb a káromkodás.
