Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. december 24., szombat Öröm Milyen vagy Öröm? Megfogható? Megragad­hatatlan? Elillanó másodperc, a meghitt, a nyugodt, a megismételhetetlen. A pillanat csöndje, vagy za­jos sikolya, az áradó, a bevégezhetetlen. Öröm. Röpke megálló, ahol leszállni nem lehet, időz­ni sem. Öröm? A teljesült vágyakozás, az elmúló, a mindig jö­vőben elképzelhető. Átél­ni mégis úgy lehet, ha van, ha elérjük, ha be­következett. ... egy szál hamvas virág .. egy naplemen­te... hideg ködös éj­ben az otthon csalogató- an fénylő ablaka... ajándék — bármilyen — ha törődés rejtette soká­ig szemünk elől, s ép­pen a kellő, a remélt pillanatban lebbenti le róla fátylát a jószán­dék __kedves szó-., si­m ogatás... megérdemelt dicséret... forró zuhany vízcseppjei az Izzadtság­tól csípős bőrön. •. az el­ső hópehely, amely ar­cunkra hullt... Öröm. Tél és nyár. Tavasz és ősz. Változó táj, for­málódó világ. Születés, elmúlás, virágzás, ter­més. Teremtés és alko­tás. Öröm! Ha emlékezünk ha fel­idézzük, ha újra hall­juk, látjuk, olvassuk, gondoljuk — bizsergetőn majdnem ugyanaz, és mégis más­Kergetőzünk veled őröm. Átölelnénk, dekl- siklasz karjaink közül. Hogy újra keressünk, bizakodva várjunk. Öröm. Te erőt adó tünékeny villanás, tápláló múlt, éltető jelen, csalogató jövő. Öröm. Milyen vagy? Megfejt­hető? Megfejthetetlen? Ized, illatod, színed, hangod, alakod van, ha megjelensz, ha megérin­tesz, s mégis mindened titok. Maradj Ilyen — kér­lelnélek, biztatnálak — ha nem tudnám, úgyis ilyen leszel. Ez vagy: a semmi, a minden. öröm-.. Virágh Tibor (A Földönkívüli) Színes, amerikai film A moziból kifelé jövet ti­zenévesek beszélgetésére fi­gyeltem fel. Értékelték, meg­beszélték az E. T. (A Föl­dönkívüli) című világsikert aratott amerikai sci-fit. No, nem szervezett, vagy tessék- lássék módra, ahogy az a különböző vetélkedőbe be­nevezett szocialista brigád­tagok körében illendő, ha­nem ifjonti lelkesedéssel, ki aligha apadó vitázó kedvvel. Ilyen és efféle mondatok csaptak össze, kamaszos él­celődéssel fűszerezve. „Mit tagadod, te is megkönnyez­ted azt a jelenetet, amikor a kisfiú búcsúzik a más bolygóról érkezett lénytől.” Többen bevallották: elérzé- kenyültek. Szót kért a sok­szor hangadó, a mindig ke­ménységét hangsúlyozó tá­bor is. De a másik fél kép­viselői ezúttal nem adták fel: „Mi van ebben szégyell­ni való? Ti is meghatódta­tok, ott ültünk mellettetek. Aki a filmet végignézte, mást nem is tehetett”. A mű alkotóinak érdeme, hogy ez egyszer ők győztek, ugyanis annyira megbabo­názta őket az alkotás, hogy megfeledkeztek a máskor szinte törvényszerű félszeg- ségükről, s nem engedték diadalmaskodni az egyéb­ként fölényes és soha vissza nem lépő szóvivőket. Akkor csak hallgattam, így hát most én is töredel­mesen bevallom, azok közé tartozom, akinek tekintete fátyolozódott, akikből — ilyesmire is ritkán akad pél­da — a telt ház toborzódott. Higgyétek el gyerekek, nincs ebben semmi rendkí­vüli. Azok az emberek, akik ezt a sokáig emlékezetes produkciót csinálták — mindez persze csak utólagos következtetés, ott a nézőté­ren ilyesféle gondolatok tár­sítására aligha jutott idő — tudták mit tesznek, ismerték szakmájuk, s a hatáskeltés megannyi megtanulható fo. gását, méghozzá mesterfo­kon. Melissa Mathison írt egy izgalmakban, fordulatokban, merész váltásokban bővelke­dő forgatókönyvet, ügyesen tálalva a szokatlanságával megkapó történetet: a Föld­ről hirtelen távozó űrhajó által itthagyott E. T. találko­zását Elliott-tal, ezzel az okos, az újra fogékony, ér­telmes kisfiúval, aki testvé­reivel, majd társaival együtt pártfogásába veszi az űrven­déget, s rejtegeti, óvja a fel­nőttek, a hivatalos, a kato­nai szervek zaklatásától, bi­zonyítva azt, hogy legértéke­sebb vonásuk az egymás iránti szeretet, amely átse­gít sorsunk legnehezebb helyzetein is. Steven Spielberg rendező is hitt ebben, s a cél szol­gálatába állította felkészült­ségét, jó érzékkel választva meg — többek között — a tehetséges tizenéves „színé­szeket”, akik ezt a bűbájos sztorit olyan hiánytalanul jelenítették meg. Bizony kát, hogy hazai filmgyártásunk ígéretes pró­bálkozásai vagy művészke- dési kísérletei mellett nem képes ilyen vagy hasonló jellegű vállalkozásokra, pe­dig mennyire várjátok azt nemcsak Ti, hanem a fel­nőttek is. Hát ne szégyelljétek azt, hogy könnyeztetek, inkább óvjátok a bennsőtökben rej­tőző kincseket, mert hétköz­napjaitok szürkeségét színe­síti majd, ha emberré értek. Vigyázzatok rá, mert ezzel felérővel senki sem lephet meg később Benneteket. Pécsi István A sárguló napló tanú­sága szerint: „Székely Bé- láné és kollégái 1968. de­cember 2-án alapító ösz- szejövetelt rendeztek, melynek célja egy egri I nyugdíjas klub létrehozá­sa volt, pedagógusokból”. 25 éve ennek. A klub ma | is létezik, tagsága 80 fő­I re tehető. A legrégibb | ilyen közösség hazánkban. A mai felnőttekért aggódás barázdálta ilyenné az arcokat A legrégibb pedagógusklub ünnepe A katedrától nem lehet elszakadni Az Unicornis Szálloda ét­termében fehérhajú nők és férfiak telepeditek a székek­re. Vers és zeneszó mellett csendes uzsonnán emlékez­tek az eltelt negyedszázad­ra. Sokan még a hatvanat sem töltötték be, mások már a nyolcvanadik karácsonyra készülnek. „öregek” — mondanánk önkéntelenül és igazságtalanul. Kevés közöt­tük az elgyötört arc, alig látni fáradt tekintetet. Nem csoda, hiszen fiatalok között töltötték életüket, generá­ciókat indítottak útnak sze- tatből. hivatástudatból, s ahogyan elnézzük őket — ráncos mosolyukat, kezük tartását —, hallgatjuk ta­golt beszédüket, a katedra mögé képzeljük őket. ók most pedagógusok, vérükbe, gesztusaikba ivódott egyko­ri munkájuk. Kisdobosok táncolnak. Vá­ci Mihály sorai szólnak, peng a gitár. Orosz Nóra tanárnő saját verseivel tesz vallomást életéről. Tóth Klára, a városi Pedagógus Szakszervezet titkára emel­kedik szólásra: „Kívánom, életüket ragyogja be a ta­nítványok hálája... ”, ünne­pi beszédek, jókívánságok sora követi egymást, a klub vezetői, támogatói szólnak. dr. Somos Lajos, Hortobá­gyi Ernő vall múltról és je­lenről és sokaknak megned- vesedik a szeme Danyi Lász.- lóné szavadra: „Csak azt kí­vánom. hogy mint ezelőtt, úgy a következő 25 évben sem szabályok, hanem érzé­sek tartsák össze a kollek­tívát. Legyen vezér a sze­retett” Jutalomkönyvek ta­lálnak gazdára, pincérek ér­keznek telerakni az aszta­lokat és csendes beszélgetés kezdődik volit tanítványok­ról. életutakról, az egészség­ről, s persze előkerülnek az unokák fotói is. • De nincs mindig ünnep. A hétköznapokról fagga­tom1 Petre Józsefnét, egyko­ri szakfelügyelőt, a nyugdí­jas pedagógus, szakszervezet városi titkárát. — Hetente egyszer jövünk össze. Gazdánk a Megyei Művelődési Közipont. Míg volt állandó székhelyük, ná­luk találkoztunk, ma a Szi­lágyi Gimnázium KISZ- klubjában. Szívesen jönnek a kollégák közénk. Három­kor kezdődnek az összejö­vetelek, de már fél órával előtte .kelt ház” van. — Mi tartja össze ezt a társaságot? — A közös tevékenység. Ugyanis mi munkálkodva élünk, ebből következően el sem hisszük, hogy öregek vagyunk. Bár a klub veze­tőinek, Kristóf Jánosnak, Korsós Nándornak, Németh Annuskának ráiterrr\ettsé- ge, lelkesedése is közösség- kovácsoló erő. — Hogyan telik el egy-egy összejövetel? —Programban nincs hi­ány. Ha csák a régmúltról beszélgetünk, ha csak kár- tyázgatunk, dominózunk. ak­kor is észrevétlenül szalad­nak el fölöttünk az órák. De az elmúlt években sajá­tos profilja is kialakult e klubnak. Hortobágyi Ernő kollégánk megszállott or­szágjáró, s szenvedélyének olyan kisugárzása van. hogy •mi is „áldozatává” lettünk. Rendszeres kiránduláso­kon veszünk részt. Legutóbb Szarvason. Békéscsabán, Gyulán jártunk, de meg­néztük a felvidéki várakat is. Gyakran elsétáltunk a Berva-völgyébe is, . mely hangulatos szalonnasütése­ink állandó színhelye.. Ha rossz az idő. diaképes elő­adások pótolják az ország­járást. Kozma Györgyné ve­zetésével kézimunka-szak­körben ügyeskedünk, zenét hallgatunk. ünnepélyeket szervezünk. A karácsony­iról, farsangról, mikulásról, nőnapról, anyák napjáról mindig megemlékezünk, s megtartjuk mindenki név­napját. Összeköt bennün­ket a közös múlt is. Hiába szakadtunk el a katedrától. mi mindig pedagógusok ma­radunk. A napló mindent őriz tevékenységünkről. — Egykori tanítványaik­kal milyen a kapcsolatuk? — Mi nem panaszkodha­tunk azért, hogy nincsenek vendégeink. Sokan száz ki­lométereket is utaznak, hogy meglátogathassanak bennünket. Amikor az egy­kori kisdiákokat őszülő haj­jal látjuk vendégül', akkoE érezzük igazán, mennyire eltelt fölöttünk az idő. Hiá­ba voltak a tanítók a „nem­zet napszámosai”, valami­ben mégis csak gazdagab­bak mindenkinél: visszakap­ják azt a szeretetek mely hivatásuk során vezérelte őket. Az intézményekkel sem szakadt meg kapcsola­tunk. Iskolák, óvodák pat­ronálják magatehetetlen kollégáinkat, kisdiákok hor­danak ebédet, s pedagógus napon, névnapokkor külde­nek egy-egy szál virágot. Diákok emlékeznek meg je­lesebb ünnepeinkről, műso­rokkal kedveskednek ne­künk. Tiszteletdíj nélkül tartanak előadást népszerű művészek, tudósok. Ügy érezzük, nem vagyunk egye­dül. A beszélgetés befejeztével csak azt kívánhatom nekik, amit dr. Buga László írt emlékkönyvükbe: „Az egész­ség drága kincs, kívánom, hogy nagyon gazdagok le­gyenek!” Találkozunk az 50. évfor­dulón. Szabó Péter A kövek között minden évben kinő a fű. Penészsárgán, kórószárazon ugyan, de dacol sorsával. Más színt nem is igen látni az udvarban. Albert bácsi ablaka a szemben levő rozoga padlásfeljárót vágja ki a képből, középen a kanális, rácsai közé beszorulnak az étel maradékok. Al­bert bácsi ezt nem bánja, még csak a szomszédokra sem mérges, hogy nem a kapu alatti kukákba öntik az ebédből megmaradt paprikáskrumplit, tésztát. Nem bánja, örül neki. Mert a galambok mind idegyűlnek. Az öreg télen-nyáron kiteszi kissámliját a konyhaajtó elé, ke- nyérgalacsinokat gyúr, azzal csalogatja maga köré a ház­tetőről ereszkedő gerléket, A múltkor még össze is ve­szett az udvarban lakó madárcsontú öregasszonnyal: miért meri állítani, hogy a galamboknak nem tesz jót a kenyér, fölfúvódnak tőle! Az övéi szépen nőnek, meg­ismeri egyiket-másikat, tudja, visszajárnak. ' Albert bácsi egyedül él szoba-konyhájában. Gyereke annyi van, mint égen a csillag. Csak hát azok nem olya­nok, mint a gerlék. Ha egyszer elrepülnek, nem lehet visszacsalogatni őket. A feleségét már régesrég eltemette, tán azóta nem volt együtt a család. Tudja ő, persze, hogy tudja, drága az útiköltség, messzire nyúlnak a kilo­méterek. Egyszer a nagyobbik lánya elvitte magukhoz, de csak feszengett a fotelban, abban a ménkű magas házban, így hát haza is jött a korábbi busszal. Otthon, az ablakpárkányon még volt a barna zacskóban kolbász­vég, inkább azt ette, mint a túrós süteményt, amit cso­magoltak neki. Ahogy közelednek az ünnepek, Albert bácsi egyre ne­hezebben bír magával. Napjában többször is kicsoszog a szemben levő boltba, kicseréli az üres, kétdecis cse­les znyét. Amikor a mellette levő lakásban az asszony megvette a fenyőt a családnak, bekopogott a konyhaajtón. Fejében a pálinka gőzével mesélni kezdett. Arról, hogy ő vala­mikor úri szabó volt, finom kelmékkel, előkelő kuncsaf­tokkal dolgozott. Beszélt, beszélt, de hogy az asszony csak zúgatta a mosógépet, egymás után rakta a ruhát az öblítővízbe, egyszer csak megsértődött és kifordult az udvarra. Aznap este a lakók még későbben hallották hazatántorgó lépteit. Eljött a karácsony délutánja, és Albert bácsi megint kiült a kissámlira. A szomszédos ajtókból már mákos patkó illata áradt, ő meg csak ült, ült egyedül és gyúrta a kenyérgalacsinokat. De a galambok nem jöttek. Hová tűntek a háztetőről — morgolódott magában, az öreg. Máskor ilyentájt már nyolc-tíz is totyogott körülötte. Órákba tellett, míg kettő leszállt mellé. Egy darabig nézte, nézte szemtelen ét­vágyukat, aztán hirtelen elkapta az egyik szürke nyakát, és minden benne felgyülemlett keserűségével kicsavarta. A sparhelton felforralt vízbe mártotta, lefosztotta tollát. Az ünnepi vacsorára órákig főzte a nagy piros fazékban. De a gerle hálátlan volt. Rágós, kemény húsával aján­dékozta meg Albert bácsit. Már negyedik éve, hogy megtörtént. Szörnyű volt az egész, de aztán annyira beletört, szinte már örült, ami­kor kimondták a válást. Legalább túlvan rajta, véget ért az egész hercehurca. Istvánt szerette, és ezt az érzést önmagában is hordozta, bármit csinált, akármilyen fon­tos munkája volt, nem kellett már tűnődnie rajta. Hozzá­nőtt, a része volt, felelőtlenségével, bolondságaival együtt. Ha cigarettáját mérgesen elnyomva István rákiabált, elege van az esti dolgozatjavításokból, később már sóhaj nélkül, magától értetődően összecsukta a hetedikesek füzeteit. Majd holnap lyukasórámban megcsinálom — gondolta, s már csak lelkiismeretfurdalást sem érzett. Különben sem hagytak időt gondolkodásra az ölelő ka­rok, István mindent feledtető ringatása, kislámpafényű suttogása. Tulajdonképpen banálisnak érezte az egészet. Egy bal kézzel írott névtelen levél, amit a tantestületbe kézbesí­tettek neki. „Itt és itt, ez és ez, már régóta.” István nem tagadott. A lakásban nem sírt, kiment a sétányra a nagy hóba, ott már nem nyelte a könnyeket. Már negyedik éve, hogy megtörtént. István két bő­röndbe pakolt, azóta csak annyit hall róla, szeretik egy­mást, az ABC-ben ő viszi a kosarat, az új felesége meg rakja bele az árut. Eleinte déltől estig ült a telefon mellett. Most fog megcsörrenni — gondolta, de az fekete-némán hallgatott a polcon. Aztán elhatározta, fenét fog bezárkózni a négy fal közé. Hangverseny, színház, egy-egy közös délután — mindig csak a kolléganőivel. Legtöbbször unta az egé­szet, mit kezdjen a tőle fiatalabbakkal, a magányos lá­nyokkal ... Nyáron beutalót is kapott. Udvarias társal­gás az asztalszomszédokkal, az ismerkedési estet végig­üli, a következő napokban hosszú sétára indul a hegyekbe. Andrással a gyógyszertárban ismerkedett meg. A pénz­tárnál kotorászott táskájában, amikor kiestgk a dolgoza­tok. A férfi lehajolt, ügyetlenül, sután együtt szedték össze a nylonborítós füzeteket. ősz volt már, és amikor deresedni kezdtek a fák, úgy érezte, Andrásban bízhat. Közös esték, felszabadult ne­vetések, otthon főzött vacsorák. És az éjszakák... And­rás meleg takarót borított rá, mikor a másik oldalára fordult. A kirakatokat már ünnepi díszbe öltöztették, fenyő- szagú volt a piac, küszöbön az iskolai téli szünidő. Egy szombat reggel szatyorral karján elindult, hogy meg­vegye az ajándékot. Hetekig törte a fejét, míg kitalálta, mivel szerezne örömet. Aztán, amikor éppen belépett volna a bolt ajtaján, meglátta Andrást. Hosszú hajú, karcsú nő volt, aki belekarolt. Az ajándékvásárlásról letett. Útközben bedobott hat üdvözlő lapot a postaládába. Otthon ugyanennyiszer tette föl a lemezjátszóra a Carmina Buránát. Az öregasszony kilépett a boltíves kapun. Az ütött- kopott, valaha fehér gyerekkocsit tolta maga előtt, de inkább ő kapaszkodott a fogójába. Csúszott igaz a járda is, a tegnap esett hó fényesre fagyott. Az öregasszony tudta, nem szabad visszafordulnia. Dolga volt. Még há­rom háztól kellett elhozni a száraz kenyereket. Délben jön a szomszéd, hogy elvigye a disznóinak. Amikor a sarokra ért, meglátta a körülkerített teret. Nézte, nézte a fenyőválogatókat. Egy piros sapkás kisgyerek mögött, aki apjával vitte a fát, leesett egy ág. Az öregasszony a gyerekkocsiba tette a zöld gallyat, és továbbindult. Mert sietős volt a dolga. Délben jön a kenyénhéjért a szomszéd. Mikes Márta

Next

/
Oldalképek
Tartalom