Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. november vasárnap MŰVÉSZETÉS IRODALOM Pusztai Ágoston és Kelemen Kristóf plasztikái (Fotó: Hauer Lajos felv. — KS) Hírneves zeneszerző és elsőrangú kémikus Borogyin (1833-1887) A XIX. század második felének orosz zenei életében meghatározó szerepet játszottak az Ötök csoportjának komponistái. Tudatosan vállalva Glinka örökségét, továbbhaladva az- általa megkezdett, időnként és helyenként rögös úton, sajátosan orosz — a népzene talajából is táplálkozó — zenét, zenei nyelvezetet, formákat teremtettek. Olyan zenét, amely hivatott és képes is volt az orosz történelem sorsfordulóinak bemutatására, nagy egyéniségeinek jellemzésére, a kiemelkedő orosz irodalmi alkotások mondanivalójának, a népi mondák-legendák gazdag érzés- és gondolavilágának kifejezésére. Valóban „Nagyszerű együttes ez: Balakirev lángoló lelkesedése, Kjui finom, elemző szelleme, Rimszkij-Korszakov ezer színben tündöklő mese- fantáziája, Borogyin monumentális nagyvonalúsága és Muszorgszkij forradalmár realizmusa tökéletesen kiegészítik egymást.”. E páratlan csoport egyik jeles zeneszerzője, A. P. Borogyin, százötven éve, 1833. október 31-én született. Noha már gyermekkorában kitűnt zenei adottságával (kilencévesen már komponált), nem a zenei pályát választotta. Orvossebész akadémiát végzett, katonai kórházban, majd kutatóorvosként dolgozott. Élete végéig kitartott hivatása, a kutatóorvos-vegyész hivatás mellett. Kísérletezett, egyetemen tanított, tudományos konferenciákon vett részt, publikálta eredményeit. Munkássága eredményeként megkapta az aka- démikusi címet, s napjainkig az orosz vegyészet jelentős alakjaként tartják számon. A tehetségek felismerésében szinte tévedhetetlen Balakirev révén került az Ötök-höz, fogadta el esztétikai-zenei elveiket, művészi hitvallásukat. Zenei munkássága a 60-as évektől bontakozott ki. Legjelentősebb alkotása, a nemzeti hősi eposz zenei mintaképe, az Igor herceg. Témája a régi orosz irodalom gyöngyszemének tartott Igor-ének. Ragaszkodva a XII. századi forráshoz, Borogyin elsődlegesen a főszereplők — a csatába készülő, majd vesztes Igor, az őt fogságából hazaváró hitves, Jaroszlavna, és a győztes polovec-kán, Koncsak — zenei jellemzésére törekedett. Napjainkban is különös varázzsal bír a utóbbi szereplőt, valamint a cselekmény idején a dél-orosz sztyeppéken* élő-harcoló po- lovec nép különös világát eredeti módon bemutató keleties zenéje. A Poloveci táncok — helyenként kun táncoknak is nevezik — mindmáig önálló koncertdarabként is népszerű. A Kelet zenéjének hatása, elemei a Közép-Ázsia sztyeppéin c. szimfonikus költeményén is érződnek. Ezen érdeklődésében, ami akkoriban más zeneszerzőknél is fellelhető, talán származása is — egy grúz herceg törvénytelen gyermeke volt — közrejátszott. Az említetteken kívül románcokat, dalokat, kvartetteket, zongoraműveket, szimfóniákat alkotott. Az utóbbi vonatkozásban a klasszikus orosz szimfónia egyik megteremtőjének, Rimszkij-Korszakov és Csajkovszkij előfutárának tekintik. Munkásságát Európa-szer- te nagyra értékelték a kor- társ-zeneszerzők, köztük Liszt is, aki elismerően szólt, írt Borogyin zsenialitásáról, műveinek eredetiségéről. Művein kívül maradandót alkotott azzal a hatással is, amit a későbbi zeneszerzők (pl. Sz. Pro- kofjev, A. Hacsaturjan) tevékenységére, illetve, különösen a Kaukázus-vidék és Közép-Ázsia népeinek zenekultúrájára gyakorolt. Káló Ferenc nál. Folyt már a háború, de a mi évjáratunkat még nem hívták be. Egyszer csak híre járt, hogy először azokat veszik be, akik elvégezték a tízosztályost, én pedig még nem fejeztem be, a kilencedik osztályból átmentem a repülőtechnikumba. Iskolai barátommal, Gyimka Manszurovval arra jutottunk, hogy magántanulóként azonnal le kell vizsgáznom a tizedik osztályos anyagból — együtt akartunk a frontra menni. Kémiából a kerti pádon fogadtak, a másik pádon Gyimka ült, súgott, aztán mellé ült egy részeg, és jó hangosan vigadni kezdtek. „Megnézheted magad ! — háborgott Jekatye- rina Nyikolajevna. — Magad és Mans^urovot! Man- szurov elmegy, megértem, hasznos ember lesz. De te hova mégy?” És most él Jekatyerina Nyikolajevna, élek én, ideutaztam N.-be a bizonyítványomért, Gyimka Manszurov pedig nincs többé! Egyszer télen, fürdőből jövet, együtt kószáltunk a fagyban, sehogy sem aka- ródzott elválnunk egymásVíg István illusztrációja tói. Hol 6 kísért el engem, hol én őt. Arról határoztunk hogyan élünk tovább; én befejezem a repülőtechnikumot, elmegyek dolgozni, és segítek neki, amíg elvégzi az egyetemet. Azután én megyek egyetemre, ő segít nekem. Ez volt az utolsó, háború előtti tél, következő télen vagy tavasszal — nem tudom pontosan — Gyimka Manszurov bennégett a harckocsiban. Emlékszem, hogyan bukkantunk fel a pályaudvaron, hogy jegyet vegyünk Samolenszkig — ott, Vjazma és Szmolenszk körzetében harcolt az az ezred, amelyben a bátyám lövegparancs- nok volt, hozzá akartunk szökni. Szmolenszket már elfoglalták, de híre terjedt, hogy a mieink újra felszabadították a várost. Menynyire hittünk akkor a szóbeszédben, mennyire akartunk hinni! Az állomás- ügyeletes bevitt magához, óvatosan kikérdezett: igaz, hogy Szmolenszk megint a mienk, honnan tudjuk? Jegyet, természetesen, nem kaptunk. A pályaudvaron át pedig mentek, mentek a szerelvények, a tehervagonok nyitott ajtajában álltak, ültek az egyenruhás, fiatal fiúk: nekik sikerűit, egy-két évvel idősebbek voltak nálunk. A szerelvények elvágtattak, vitték azokat a gyerekeket, most is látom őket, amint kinéztek a vagonokból. Gyakran gondolok ,a sorsukra. Késő estig sétáltunk Ná- gyával N.-ben, egyszer egymás mellett, máskor egymást követve a hóban taposott ösvényeken. Néha villamos csörgött el, fagyos ablakain át megvilágítva maga körül az utcát, és elvitte magával a fényt. Gépkocsi alig járt, a színháztér oszlopain lámpák pislogtak, köztük kecskét vezettek. öregember húzta szarvára kötött kötélen, öregasszony nógatta egyujjas kesztyűben, a kecske a tér közepén megmakacsolta magát. Telihold függött a város fölött, megvilágította az apácazárda romjait. Emlékezetemben még éltek a cellák lakói, megrendelésre hímezték a lepedőkbe, batisztzsebkendőkbe, párnahuzatokba a nagy, idegen monogramokat. A havas téglatörmelék távolból görbe hátú, bottal járó szerzetes fekete sziluettjére emlékeztetett. Mentünk, a hold világított fölöttünk, s mintha a szerzetes is mozdult volna a rézsut szakadó hóban. Nágya elmesélte, hogy e romokból, miután a németek eltakarodtak a városból, egy vadember kinézetű férfi mászott elő, szakállasán, hosszú körmökkel... Ott rejtőzött a pincékben ... Sok hasonló legenda járt akkoriban N.-ben. Nágya most a város szélén lakott. A hólepte fakerítésnél sokáig álldogáltunk. Kigomboltam a köpenyem, szárnyaival átfogtam, magamhoz húztam. — De hiszen nem szeretsz — mondta, készen rá, hogy elhiggye az ellenkezőjét. Ez megállított. A földre ágyaztak nekem. Nágya húga újra és újra kitalált valamit, hogy benézzen: kíváncsi volt, miért ülünk kettesben, a konyhában teázva. Félálomban még sokáig hallottam a suttogást a vékony válaszfalon át, az anyja súgóit valamit Nágyá- nak. Másnap Nágya kikísért. Űjra ott álltam a vagon előterében, elindult a vonat, integettem, a peron is, a hócsizmás Nágya is — egyre távolodott a ferdén szállongó hóban. És ebben a pillanatban semmire se gondoltam, semmit sem éreztem, csak homályos bűntudatot Nágyával szemben. Hiszen két nappal ezelőtt a vőlegényét várta itt, akit a sors megőrzött neki, de ezt csak jóval később értettem meg. Kit is várhatott volna, ha az egész osztályból, valamennyi fiú közül egyedül én tértem vissza a frontról. (Havas Ervin fordítása) Sorsok, emberek, érzelmek A szovjet film ünnepi hetének bemutatóiról Az idén is megrendezik nálunk a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója alkalmából a szovjet filmek ünnepi bemutatóját. A programból kiemelkedik Julij Rajzman filmje, a Magánélet. A neves rendező, aki december 15-én lesz 80 éves, így beszélt nemrég erről az alkotásról: „Amikor először mutatták be külföldön a Magánéletet, meg voltam győződve róla, hogy a közönség nem fogja megérteni. A film hőse — egy nagyüzem vezetője — nyugdíjba megy. A történet ezt a periódust mutatja be, amikor ennek a férfinak az élete alapvetően megváltozik. Akkor, ott, a velencei fesztiválon, a sajtókonferencián megkérdeztem az újságíróktól, érez- ték-e, hogy a film jellegzetes szovjet témát dolgozott fel. Az egyöntetű válasz az volt, hogy ez a szituáció minden országra tipikus, minden emberre, akinek a karrierje véget ért.” A film főszerepét a kitűnő Mihali Uljanov alakítja — régi ismerősünk. Színészrendező, akit a többi között A ház, amelyben lakom, A balti égbolt, az Élők és holtak, a líem születünk katonának, a Felszabadítás és a Karamazov testvérek című filmekben láthattunk. Ez utóbbit a rendező, Ivan Pir- jov halála után Kirill Lav- rovval együtt ő fejezte be. Uljanov partnere Ilja Szav- vina, a Kutyás hölgy felejthetetlen főszereplője, akiről partnere, Alekszej Batalov a többi között ezt írta a Szovjet Film című lapban: „Az embernek az a benyomása, hogy Szavvina, amikor merészen lemond minden külsődleges eszközről, önmagát vizsgáztatja, menynyire sikerül neki egy idegen lélekbe beleélnie, bele- éreznie magát.” A második világháború nehéz éveibe vezet vissza a Csillaghullás, Igor Talan- kin alkotása. 1960-ban ismerték meg hazája határain kívül is a nevét, amikor elkészítette Vera Panova Messzi úton című regénye nyomán a Szerjozsát. Pályáját színházi rendezőként kezdte. 1958-ban szerzett filmrendezői diplomát, és a Szerjozsa után egy másik Panova-művet vitt filmre Az élet kapujában címmel. Harmadik alkotását Olga Bergholz költőnő könyve alapján forgatta, Nappali csillagok címmel. 0 rendezte a Csajkovszkijról szóló kétrészes filmet, és Kur- csatov, a nagy tudós életét feldolgozó, A cél kiválasztását. Lev Tolsztoj 150. születésnapjának tiszteletére készítette a Szergij atya című filmjét, Szergej Bondar- csukkal a címszerepben. A Csillaghullásban egy sebesült katonának és egy ápolónőnek a halál árnyékában kibontakozó szerelméről mesél. A női főszerepet Álla Gemidova alakítja, aki a Szergij atyának is egyik főszereplője volt. A bemutatósorozatból természetesen a vidámság sem hiányozhat: a Rita asszony menyasszony képviseli, Pjotr Todorovszkij alkotása. Egy már nem fiatal asszonyról szól, aki vőlegényét várja, hogy a házasságkötő terembe menjenek. A vőlegény azonban késik... A többit nem mondjuk el, hiszen akkor „lelőnénk a poént”, csupán annyit, hogy a főszerepeket olyan kitűnő színészek játsz- szák, mint Ludmilla Gur- csenko, Szergej Sakurov és Jevgenyij Jevsztyignyejev. Gurcsenkot nem kell bemutatni, hisz a Karneváli éjszaka óta egyike nálunk a legkedvesebb szovjet szí-*, nésznőknek, aki többször járt már Magyarországon, és akivel a televízióban is gyakran találkozhatunk. Jevsztyignyejevet is ,sok szerepben láthattuk már. Emlékeztetőül néhány filmje: A tavasz tizenhét pillanata, Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban, Egy év kilenc napja, öreg rabló, nem vén rabló. Kevésbé ismert nálunk Szergej Sukorov. A hetvenes évek közepétől filmezik, történelmi, társadalmi drámákban kapott szerepet. Ezek közül a legismertebb a Szibériáda és az Idegen az övéi közt. A fiatalok számára készült a Röpke éjszaka. Főhőse a kamasz Iván, aki a háború alatt veszítette el szüleit, és aki gyermekként nem akart hinni apja halálában. A gyermekkor azonban gyorsan elmúlik, és Iván belenyugszik a meg- változtathatatlanba. Élni kezdi a hozzá hasonló fiatalok életét. A film rendezője Mihail Bjelikov, a főszerepeket Szergej Kanyisev, Igor Clupin és Tatjana Kap- lin játssza. A legfiatalabbakról sem feledkeztek el a program összeállítói. Számukra A leleményes nyuszi című meseműsor kínál jó szórakozást. Erdős Márta Jelenet a Rita asszony menyasszony című filmből . (Fotó — ks;
