Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. november 6.f vasárnap

Anna-versek

grúzul

novits Márton készített néhány fordítást. Nyersfordítást csináltam, de olyan jól sikerült — mondták —, hogy műfordításnak is bevált. Ettől kedvet kaptam, és több novellát magyarra fordítottam. Tiniko címmel 1980- ban grúz prózai antológia jelent meg Magyarországon, ezt én állítottam össze, s hat fordításom is szerepel benne. Lefordítottam Örkény István Tóték, Szabó Magda Az a szép fényes nap, Szakonyi Károly Adáshiba és Maróti Lajos Pályamódosítás című drámáját. Ezeket a darabokat sikerrel mutatta be Tbilisziben a Rusztaveli Drámai Színház. Aztán a próza következett. Elkészültem A Pál utcai fiúk és Déry Tibor Kedves bópeerének grúzra fordításával. Mind a kettő jövőre jelenik meg.

— A költészetből miért éppen Juhász Gyulára esett a választása?

— A költő születésének centenáriumán a Nagyvilág közölte a Milyen volt... című vers több nyelvre lefordított változatát. Grúz műfordítást nem láttam köztük, hamar megcsináltam tehát. Ez a halk szavú, elégikus, szomorkás és tiszta líra közel áll a mi szerelmi költészetünkhöz.

★

Két kis nép, két egymástól távoli nyelv: a magyar az uráli nyelvek finnugor, a grúz pedig a kaukázusi nyelvek kartvel családjához tartozik. Véletlen, hogy két azonos szavunk van, a híd és a ceruza. Az már viszont nem véletlen, hogy Manana Szaladze ezekkel a közös szavakkal erősíti a magyar—grúz kapcsolatokat, vagyis ceruzával épít hidat a két nép kultúrája között.

Juhani Nagy János

Berdinazar Hudajnazarov:

Lepénysütő 2 asszony-u

Izzik a kemence, száját láng takarja, kibomló füstcsík húz belőle az éghez.

Az arcát a tűztől védi, eltakarja, úgy készül az asszony a lepénysütéshez.

A tésztát pattogzó, vén parázsra rakja, ettől csilló kéreg fedi őket mind el. Gomolygó gőzben tűnik el az arca, míg a lepényeket permetezi vízzel.

Rátapasztja őket a kemence aljára, hadd süljenek át, hadd piruljanak szépen, s kiegyenesedve, félreállva várja, amíg meg nem érik mind a kemencében.

Világos az égbolt, de a hold már felkel, selyemfénnyel a csönd mindent besugároz, a háziasszony most csípőre tett kézzel lassan lehajol a kemence szájához.

Akár az íj, olyan görbe most a háta, megfeszül, mielőtt elveti a gondot, rakja a lepényt a kemencepadkára, a tűztől hólyagos nyolc piros korongot.

Kinyílt a kemence szája, mint a börtön, a nyolc lepény, akár égi nap, melenget... Érződik az egész alkonyodó földön melege a tésztát dagasztó kezeknek.

(Oláh János fordítása)

A grúz műfordító arcképe: Manana Szaladze

Juhász Gyula Anna verseit eúrópai szem számára szokatlan, hurkolt-fonalas írással közölte a legnagyobb grúz irodálmi folyóirat, a harminckétezer példányban megjelenő Mnatobi 1983. júliusi száma. A költemények fordítója, Manana Szaladze most szemben ül velem. Mint irodalmunk külföldi tolmácsolójához illik, magyarul beszélgetünk.

— 1968-ban kezdtem el magyarul tanulni a Grúz SZSZK fővárosában, Tbilisziben. Tanárnőm egy magyar asszony, Békési Ilona volt, aki Grúziába ment férjhez. 1972 óta az Idegen Nyelvek Főiskolájának magyar tanára vagyok. Hat-hét fős csoportjaim vannak, ezek a diákok öt féléven át ismerkednek óráimon a magyar nyelvvel és irodalommal.

— Hogyan lett műfordító?

— Négy évvel ezelőtt kezdtem, de még elég különös módon: grúzról fordítottam magyarra. Ily módon korábban csupán Istvámernek országszerte. A kiállítás: Magyar művészek a Szovjetunióról. A megnyitón Ivan Ivanovics Bagyul, a szovjet nagykövetség tanácsosa mondta el, hogy a ház belső terének kialakítása magyar alkotók munkája, vagyis a ház kezdettől fogva közös tevékenységet folytat velünk, magyarokkal.

A kiállítás a Szovjet Tudomány és Kultúra Házának tizedik évfordulója alkalmából nyílt meg a két ország képzőművészeti szövetségének és a Magyar— Szovjet Baráti Társaság közös rendezésében. Ez a kiállítás, amelyen ötven magyar képzőművész kétszáz alkotása szerepel, sorban a százhetvenhetedik. Kiss István, a Magyar Képzőművészek Szövetségének főtitkára a kiállítás lényegét úgy fogalmazta meg nyitó szavaiban, hogy az a Szovjetunió iránti tisztelgés, vallomás, a két nép emberi, érzelmi kapcsolatairól. Nem hivalkodó, ám reprezentatív, intim és bensőséges.

Az alkotások műfaja a legkülönbözőbb: festméAz az épület, ahová egy kiállítás ünnepélyes megnyitójára tértünk be, egyszerre bensőséges és reprezentatív. A burkolatok, a bútorok, a berendezés, a helyiségek harmóniája, szépsége a magyar belsőépítészek alkotó fantáziáját dicséri. Az épület: a Szovjet Tudomány és Kultúra Háza, amelyet száz- és százezrek isBortnyik Sándor: Vörös május

Magyar művészek a Szovjetunióról

Kiállítás a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában

Patay László: A vihar szele

nyék, szobrok, grafikák, érmék, plakátok láthatók a ház kiállítótermében, s az előterek falain. A művészek több nemzedéke van jelen Uiitz Bélától, Mészáros Lászlótól, Bortnyik Sándortól a legfiatalabbakig: Pusztai

Ágostonig, Szemethy Imréig. A kiállítás nem deklarál, nem tematikus: magyar tájakat, parasztházakat is láthatunk vologdai, moszkvai városképek mellett. A kiállítás rendezője, Sós László, a nehezebb utat választotta: olyan alkotásokat gyűjtött össze, amelyek rejtetten sugallják a két nép barátságát, sőt azon túl azt a hitet is, hogy az emberiség legnagyobb értéke a humánum; az ember képes a létét megvédeni, ha barátságban, egyetértésben él társaival.

Grigorij Baklanov:

Nágya

I

A háború véget ért, de még mindenki a háborúval élt, gondolkodott, várták haza azokat, akik már soha nem térnek meg. Űjra kezdtünk hozzászokni a békéhez. A beköszöntő békés életben nekem is kezdeni kellett valamit magammal. Már írogattam, de titkoltam mindenki előtt, mint valami szégyellnivalót. Nagyravágyó álmok nem feszítettek, de éjszakánként, bezsaluzva az ablakot, ültem és írtam, mert ezt kellett tennem. És elhatároztam, egyetemre megyek, mint sokan azok közül, akik a frontról visszajöttek. Ehhez szükség volt az iskolai tanulmányaim elvégzését bizonyító igazolásra, de arra se emlékeztem, hol, mikor veszett el. Mindazt, amit a térképtáskámban magammal hordtam — otthoni fényképek, bátyám két utolsó levele Moszkva alól, negyvenötből — eltűnt, amikor megsebesültem.

Lehet, hogy az Uralon túl, ahol a háború nem űzte el az embereket lakhelyükről, nem bombázták, lőtték a városokat, ott megmaradtak a frontlevelek, gyászjelentések és mindazok a papírok, amelyek végigkísérnek életünkben, bizonyítva, hogy mi — éppen mi és nem mások — életben maradtunk. De N. városban sokáig állt a front, hol erről, hol arról

I

az oldalról lőtték, robbantották, bombázták — mi maradhatott épségben? Nem maradt épen az iskola, amelyben tanultam, sem a házunk, lényegében az egész várost összerombolták. Ezért olyan rendelkezést hoztak: ha három tanár megerősíti, hogy elvégezted az iskolát, és a maga idejében megkaptad a bizonyítványt róla, kiadhatják a másolatát. Három — ez nem is olyan kevés, ha figyelembe vesszük, hogy egyesek a fronton hal- ! tak meg, mások — a hátországban, betegségben, éhezéstől, megint másoknak az evakuációban veszett nyomuk ... írtam osztálytársamnak, Nágyának — így fogom nevezni őt, — aki felkutatott három tanárt, mindhárman nők, köztük szigorú igazgatónkat, kémiatanárunkat, Jekatyerina Nyi- kolájevna Popovot, akiről nem annyira magunk írtuk, mint inkább a puskini szavakat formáltuk át: „Hidd el: megjön Jekatyerina — álmosan dőlünk szerteszét

— s az ellenőrzőbe beírja, mindegyikünknek a nevét...” Akkoriban ez nagyon szellemesnek tetszett nekünk.

Reggel érkezett a vonat a lerombolt N.-d pályaudvarra. A legszükségesebb útiholmikat tartalmazó német oldaltáskámmal a karomon, korábban kimentem a vagon előterébe, a fejek fölött pillantottam végig a peronon. A várakozók között ott állt Nágya. Gyapjúkendőben, hócsizmában, lábait tanácstalanul váltogatva, úgy tetszett, zavarban van. Vagonok, ablakok, arcok villantak fel előtte, fejét gyors mozdulattal kapkodta utánuk. Leugorva odafutottam hozzá a letaposott havon, de éppen másfelé nézett. Aztán felkiáltott, könnyekig meghatódott, olyan örömmel ölelgettük, csókolgattuk egymást, mint soha ezután. Egész nap kéz a kézben, karonfogva kóboroltunk N.- ben, felkerestük tanárainkat, és mindenhol örültek nekünk. Az igazat megvallva számítottam rá, hogy örömmel fogadnak, különösen engem — visszatértem a frontról.

A Forradalom Sugárúton ebédeltünk Nágyával, a Bristol Étteremben. A háború előtti években lakásunk ablakából vagy erkélyéről láttam ennek az étteremnek hatalmas ablakait

— pontosan szemben laktunk. Krémszínű redőnyei

mögött esténként zene szólt, élte saját, ismeretlen életét, késői órákban az admirálisra hasonlító portás kitárta az ajtót, ki tuszkolta a részegeket, akik azonnal visszaigyekeztek. Az étterem alatt üzletek voltak, az udvarban boltívek választották el őket, és ott, az udvarban lakott Nágya. Hányszor álltunk sorba az üzletek előtt: vajért, heringért, cukor helyett olcsó cukorkáért. Vajért már reggel ötkor összeállt a sor, négyszáz grammot adtak fejenként, a sorszámot tintaceruzával a tenyerekre írták. Egyszer hetvenöt gramm kandiscukorra váltottam blokkot, száz grammra nem futotta. Az elárusítónő mindenki előtt rám pirított: „Mi az, fiú, így kiszámítottad?”

A ruhatárban lesegítettem Nágyáról a félbundát, kendőt, tenyere élével végigsimított a haján, helyre rángatta ruhájának kissé szűk ujjait, súgva megkérdezte: „Nem baj, ha nem veszem le a csizmámat?” Előre mentem, úgy követett, mint egy iskoláslány. És most itt ülünk egymással szemben, a nagy, hideg terem magas ablakánál. Az asztalt keményítőtől érdes terítő borítja. Az ablakon túl erősen hull a hó, nézem, hogy a túloldalon bezuhog házunk belsejébe, ahová beszakadt a tető, a födémek és a valaha olajjal mázolt, agyonmosott padlózatok. Hull az erkély fém csontvázán keresztül, amely megmaradt az üresség fölött. Faládákban egykor virágok illatoztak rajta.

A most törmelékkel, hóval borított kőfeljárón — jól emlékszem — futott ki az erkélyre nővérem: „Tányá- val megyünk a froptra És most, íme, a Bristolból' bámulom, hogy zuhog házunk belsejébe a hó, és az egész élet, amely nincs és mintha soha nem is lett volna a szemem előtt.

Odajött a pincémő, letéve az üvegeket, a sokat megélt asszony tapasztalt, értékelő tekintetével pillantott Nágyára, majd kis mosoly- lyal rám. Pillanatra én is az ő szemével láttam Nágyát, a szokatlan éttermi helyzettől zavartan, nem bízva magában, hajfonatai ritkás perecformákat képeztek a tarkóján, púderezett pattanásokkal a haja tövénél, magas, kiugró homlokán. Hányszor írtam le matematikadolgozatát az egész nyolcadik-kilencedik osztály számára, míg át nem mentem tanulni a repülőtechnikumba.

— Emlékszel, nálunk jöttünk össze, a nyolcadik osztályban? — kapott Nágya a múlt után, amelyben magabiztosabb volt. — És emlékszel, itt állt azelőtt a Mihaj- lovszkij-óra?

Igen, a Mihajlovszkij. Már nem tudom, miért nevezték így, elvitték még a háború előtt, nem sokan emlékeznek a Forradalom Sugárúton állt zöld fabódéra.

Odanéztem, ahol az óra állt, és láttam, hogy ugyanitt, a Bristolnál, egy kerti pádon vizsgáztam le kémiából a szigorú igazgatónőnél, Jekatyerina Nyikolajevná-