Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-18 / 272. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. november 18., péntek 3. Művelődő tsz-tagság A mezőgazdasági termelő­szövetkezetek termelési fel­adataik mellett szükségszerű­en művelődési szerepet is betöltenek. Megalakulásuk idején élettől szabott felada­túikká vált elsősorban a 30 éven- aluli tagság beiskolá­zása. össztársadalmi érde­keket szolgálnak a kihelye­zett általános iskolai osztá­lyok, a felnőttoktatás szer­vezésével. A képzettség megszerzése A hatvanas évek második felétől — különösen az ipa­ri eredetű eszközök beáram­lása következtében — az üze­mekre zúdult a szakembe­rek képzésének gondja is. A mezőgazdasági szakmunkás- képző intézetekből még a hetvenes években sem ér­kezett elég szakmunkás. A termelési rendszerek is újabbnál újabb igényt tá­masztottak, amelynek kielé­gítésére szintén az iskolakö­teles korhatáron túli fel­nőtteket kellett beiskolázni. A szakmunkáshiányt a tsz- ek üzemen belül létrehozott saját szervezésű tanfolyamok útján enyhítették. A kiképzés másik formája a középiskolai oktatás. Egy- időben például a tarpai Esze Tamás Tsz-ben kihelyezett gimnáziumi osztály műkö­dött. A tanárok kiszállításá­ról a szövetkezet gondosko­dott. és viselte a költsége­ket is. A szövetkezetek egész sora bátorítja tagjait a kö­zépiskolai bizonyítvány meg­szerzésére. A főiskolák és az egyetemek a tsz-ek felsőfo­kú végzettségű szakember­szükségletének. csak körül­belül 70 százalékát bizto­sítják. Különösen a közgaz­dász, a jogász, a kereskedel­mi szakember, az áruértéke­sítő, a pénzügyi és a szám­viteli vezetők hiányoznak. Szakmai továbbtanulás A képzettségszerző okta­tás jelentőségét meghaladja a szakmai továbbképzésé. A hatvanas évek második fe­létől ugyanis korszerűbb is­mereteket igénylő együttmű­ködési formák alakultak ki. amelyek sok esetben az alap­képzés funkcióját is betöl­tik. Számos olyan — főleg az alsóbb régióhoz tartozó — munkakör létezik, amely­nek betöltésére sehol sem képeznek ki szakembereket (raktárosokat, magtárosokat stb.). A szakmai továbbképzés intézményrendszere fokoza­tosán épült ki. Először a Mezőgazdasági Vezető- és Mérnöktovábbképző Intézet alakult meg, majd a Terme­lőszövetkezetek Országos Ta­nácsának Továbbképzési Központja. A szakkormány­zat a hatvanas évektől von­ta be a felsőfokú oktatási intézményeket a tsz-vezetők, az ágazatvezetők és a fő­könyvelők szakismereteinek továbbfejlesztésére, karban­tartására. A hetvenes évek­ben tervidőszakonként 15— 20, ezer szakember vett részt 1—2 hónapos továbbképzé­sen, de a kitűzött cél — hogy a tervidőszakonként minden vezető részesüljön új ismeretek szerzésében — nem valósulhatott meg. Széles körű kulturálódás Az egyes szövetkezetekben is ismeretpótló és felújító oktatás szervezett formája az úgynevezett téli oktatási rendszer. A tapasztalatcsere­látogatás kitűnő továbbkép­zési forma. A tsz-ek erről sem feledkeztek meg. A szövetkezeti üzemekben készült közművelődési fel­adattervekben leggyakrabban az ismeretterjesztés, az ol­vasási kultúra terjesztése, a tsz-újság, az amatőr művé­szeti tevékenység, a turisz­tikai ismeretszerzés, a hely- ismereti hagyományőrzés, színház- és múzeumlátogatás szerepjel. A Tudományos Ismeretter­jesztő Társulat a falusi mi­liőiben a tsz-ekben elsőrendű partnert talált. A tsz-ek fő­leg a hetvenes években köz­vetlen ismeretterjesztő kap­csolatot létesítettek a felső­fokú oktatási intézmények­kel. Az amatőr öntevékeny művészeti mozgalom, művé­szeti élet termelőszövetke­zetbeli gyökérveréséhez nagy segítséget nyújtott a Ma­gyar Televízió Röpülj páva vetélkedősorozata. Komoly fordulatot hozott a szövetkezetek közművelő­dési munkájában a főhiva­tású közművelők munkába állítása, különösen ott, ahol a vezetőség és a népművelő szemlélete azonos, ahol a kettő nem „két csűrben csé­pel”. Dr. Virágh Ferenc, Gond a mosogatógép Jó étvágyat, diákok Úgy volt, hogy... az is­kolai év kezdetére átadják Gyöngyösön az új oktatási központban a szakmunkás- tanulók kollégiumát is. Az­tán. .. módosítás és határ­idő-változás. Majd... ha a berendezések megérkeznek. De legkésőbb november 7-re. Ez sem történt meg, il­letve. . . ! Kezdjük elölről. Egyetlen az országban A városi tanács művelődé­si osztályának vezetőjétől, Murcsányi Lászlótól érdek­lődtem. — A műszaki átadás már, igen... de úgy tudom, hogy a mosogatógép miatt nem tudják a konyhát üzemeltet­ni, mert csak ez az egy ilyen van az országban, és... — széttárta a karját. Mit mond az iskola igaz­gatója, Sánta Imre? — Ügy igaz, hogy az át­vételről a jegyzőkönyvet alá­írtuk november 9-én, a munka is elkezdődött a kony­hában, de a berendezéssel ismerkednie kell a személy­zetnek. Abban állapodtunk meg hogy a gyerekek no­vember 18-án és 19-én köl­töznek, és 21-én már regge­li várja őket, majd pedig a teljes ellátás. Most még csak „főzőcs- kéznek” a szakácsok, a ke­zük alá serénykednek a töb­biek. Nem az ételt, hanem a különböző berendezéseket „kóstolgatják”. Mi, hogyan működik? Ezt akarják kiku­tatni. — A mosogatógép?... — kérdez vissza az iskola igaz­gatója rögtön. — Pózzal a gond, hogy senki sem isme­ri. És mi lesz, ha elromlik? Ki javítja meg? Több sincs belőle. Arra pedig asszonyt találni, hogy annyi edényt mosogasson... ? Azt mond­tam, főzni kell. Ne a felté­telezésekből induljunk ki. Ez már határozott beszéd. Erre van szükség. Még annyit: az új, kétszáz személyes kollégiumba köl­töztetik át a város minden kollégistalányát — erre az A Nemecz József téri ..diákmenzán” évre. Hogy a következő szep­temberben mi lesz, azt még senki sem tudja. A fennmaradó helyeket most a fiúk veszik birtokba. Szívesen vállalják Napközi. Ha azok előitt a szülők előtt mondják ki a szót, akiknek iskolás gyere­kük nem juthat be ebbe az intézménybe, elképzelhető a reagálásuk. Igazuk is van. De... mi a megoldás? Egyszerű. Űjabb és újabb napközi kell. Hogy honnan, miből? A pénzt nem lehet elővarázsolni, ezt a mi mun­kánkkal kell előteremteni. Az sem egyszerű, hogy ki törődjék a napközis étkezte­téssel. A pedagógusQk, az is­kolák vezetői azt tartják megnyugtató helyzetnek, ha az intézeten belül kapnak uzsonnát és ebédet a gye­rekek. — Mi szívesen vállalko­zunk arra, hogy a diákok étkeztetéséről gondoskodjunk az egész megyében. Aki ezt a kijelentést meg­fogalmazta, nem más, mint Hegedűs László, a Felső­magyarországi Vendéglátó Vállalat igazgatója. Sorolja az adatokat, ame­lyek azt bizonyítják, hogy na­ponta több mint húszezer (Fotó: Szabó Sándor) ember ébédjéről gondoskod­nak. A diákok közül majd­nem tízezren, ezen belül az általános iskolások közül négyezren ülhetnek asztal­hoz a jóvoltunkból. Ez a csúcs? — Nem. Még háromezer adaggal tudnánk fejleszteni a szolgáltatásunkat a pilla­natnyi állapotok alapján. Tehát minden beruházás és létszámfejlesztés nélkül, hadd emeljem ki ezeket a cseppet sem elhanyagolható jegyeket. Lám-lám. Naponta négy forint Ha már vendéglátás, ak­kor kalkulálni illik és kell. Lássuk csak. A nyersanyag- norma, naponta személyen­ként 15,50 forint a diákok­nál. Aki csak ebédel, an­nál tíz forint. A hozzájáru­lás 4,50, illetve 2,90 az előb­bi felsorolás szerint. Mit lehet ezzel kezdeni? — Meg kell mondanom — így az igazgató —, hogy az állami támogatás napi négy forint, ami nélkül nehéz lenne a helyzetünk. Igen, ott van a vállalat is. Mintegy hétszázötven sze­mély abból él, hogy itt vég­zi a munkáját. Nekik fizet­ni is kell. Hogy mennyit? Csak halkan súgja meg az igazgató: az éves átlagbé­rük harminckilencezer forint. Itt pedig nincs borravaló, nem lehet a konyháról ha­zavinni semmit. Az egy ebéd az, amit térítés nélkül meg­kapnak. Miért maradnak mégis az emberek ? Nem olyan fényes a hely­zet, hiszen minden harma­dik alkalmazottunk búcsút mond a cégnek. Nagy a ván­dorlás. Ilyen körülmények között étkeztetni? Jól meg kell szervezni a bevásárlást. Leg­főbb szállítójuk a FÜSZÉRT és a ZÖLDÉRT. Itt minden fillér számít a vásárlásoknál. Ha nem megy Mohamed Több mint harminc évvel ezelőtt nyolcszáz diáknak főztek. Azóta a több mint tízszeresére nőtt ez a szám. Ha azt is végiggondoljuk, mi az ésszerűbb: minden is­kolában főzni, ehhez sze­mélyzetet alkalmazni, vagy a vállalat által telepített kony­hákból ellátni a diákokat, a válaszon nem kell gondol­kodni. Az aggályoskodók in­kább „érzéseikre” alapoz­zák a véleményüket. Nem szeretném eltúlozni a kérdést. Az biztos, hogy ahány konyha, annyiféle szakács, annyiféle íz, menü, kiszolgálás. De az is jelen­tős körülmény, hogy a szak- igazgatási szervek, a köz­egészségügyi intézmények is könnyebben tudják ellen­őrizni a központosított ven­déglátást, diákétkeztetést, mint a sok kis konyhát és étkezőhelyiséget. Ha nem megy Moha­med. .. ? A vendéglátók kí­nálkoznak, tárgyalnak is, ab­ban a reményben, hogy se­gítségükkel azoknak a szü­lőknek a gondja is enyhül, akik most nem tudják a napköziben elhelyezni, ebé­deltetni a gyerekeiket. Jó lenne segíteni nekik. G. Molnár Ferenc Próféta otthon H arminc esztendő után rászánom magam„ és felkeresem a falut, ahol ta- nítóskodtam. A falu köze­liére a templomról, az isko­láról ráismerek, a szövet­kezeti boltra is, de a felvég meg az alvég teljesen új- .nak, afféle toldalékfalunak tűnik. — Itt volt az erdőgazda­ság! — mutogatok tétován, aztán, hogy az új mozit, a presszót meg a kultúrházat megpillantom, feladom a múlt keresését. — Sportpályánk is van, — magyarázza hajdani tanítvá­nyom, aki két egyetemmel a fejében hazajött a falu­jába. Bujkálunk a novemberi ködben, átvágunk a kerte­ken, kanyargunk a szilva­fák között. — Gyere csak bátran! Ne félj, az idén nem lesz sáros a cipőd. Ásott kerten, hatalmas hantok között bukdácsolunk, kutyák acsarkodnak a lá­bunk nyomában, de Bordás Jóska rájuk se hederít. — Százhúsz centivel ala­csonyabb a talajvízszint. Kiapadnak a kutak! Nem is beszélve arról, hogy már­cius óta egyfolytában nyár van. Úgyszólván! A hátsó kerítést csak drót­hálóból fonták, a kapuját is csak úgy kell belökni sa­rokkal. — Majd mondja apám, hogy hátulfélről hozom a kedves vendéget. Most^ hogy említi Jóska az apját, látatlanul is fel­villan előttem az öreg Bor­dás kép>e. Olyan volt har­minc esztendővel ezelőtt, mint egy kurucgenerális!. Volt valami fejedelmi a megjelenésében, a tartásá­ban. ö volt az egyedüli elöljárósági tag, aki elle­nem szavazott. — Miért tette? — kérdez­tem tőle. — Nekünk református tanító kell, nem pápista! Nagyot nevettem, aztán megköszöntem az őszinte szavait. — Nem haragszik? — kér­dezte úgy három év eltelte után, poharazás közben. — Nem! — Miért nem? Elvégre, egyedül nekem volt elle­nemre. — Most is ellenem sza­vazna? Nem válaszolt, csak hir­telen felhajtotta a bort, az­tán úgy krákogott, mintha cigányútra ment volna. Szép ez a porta, akárhogy nézi az ember, hátulról is, elölről is, afféle falusi pa­lota, ahogyan mostanában emlegetik. Azon veszem észre ma­gam, hogy már bent is va­gyunk és ott állok a kuruc- generális előtt. Piros néni, a felesége már repked a boldogságtól, integet bütykös ujjaival, hogy rámismert, tudja ki vagyok, akárhogy is elszaladt fejünk felett az idő. — Megismeri-e a vendé­get apám? Méreget Bordás János centiről centire! Közelebb lép, kezével a bágyadtan hunyorgó délutáni nap felé fordít. Hallgatok szándéko­san, még a köszönéssel is adós vagyok, de Jóska tiltá­sát meg nem szeghetem. — Meg ne szólalj! Találja ki apám, ki légyen a néma vendég. Piros néni restellkedve tördeli a kezét. — Szürke hályog van. az egyik szemén! Sokat rom­lott a látása is az utóbbi esztendőben. Egy perc sem telik el, amikor a kurucgenerális ki­húzza magát és megölel: — Széket törölj Piros, a tanító úrnak... Körülüljük a nagy asztalt. A vénembert most már én magam veszem mustra alá. Harminc esztendő távlatá­ból fürkészem, és keresem a régi Bordás Jánost, aki megesküdött rá, hogy soha­sem írja alá a belépési nyi­latkozatot. Egy hónap múlva aztán ő volt a legelső szo­bámban. Két nappal utána háromszáztizenheten men­tek a tsz-be. Az egész falu! Sokáig néztem utána, amint lehorgasztott fővel ballagott át a hosszú iskolaudvaron, a görbebotját pedig úgy vitte a hóna alatt, mint ci­gányprímás a törött hege­dűjét. — Én csak magának írom alá! 'Megértette? — Én meg csak magával íratok alá. Senkifiával más­sal! Furcsa módon most nincs beszédes kedvében az öreg. Látom az arcán, hogy bú­jócskát játszanak a gondo­latai és a személyes megje­lenésem felszaggatja lelké­ben a távolodó időt. Koccint velünk, de csak nyaldossa a bort, és inkább minket biz­tat. — Az asszonyt hol tartod, Jóska? — viccelődök az el­nök elvtárssal, miközben berobban egy nyolc-kilenc­éves, gömbölyű fejű gye­rek. — Éhes vagyok nagyma­mám! Elfogadjuk köszönésnek a bejelentést, aztán a tér­demre ültetem. Meglepő keveréke őseinek ez a fiúcs­ka. A kemény arcéi, a mé­lyen ülő szúrós szem a ku- rucgenerálisé. A mosoly a szája szögletében az apjáé, aztán váratlanul elővillan bennem egy lánygyerek te­kintete. Kicsit félénk, szé­gyenlős, de azért huncutkás. Keresem a fiún az anyja vonásait és megkísérlem fel­ismerve kitalálni hajdani tanítványom nevét. Szellem­képek tűnnek elő a múlt homályából, aztán egy sző­ke kislány arca, — mint hívótálcában a fénykép — erőteljesebben kirajzolódik. — Jóska! Nem Rác Ma­rika a te feleséged? Az elnöknek kezében marad a pohár. i— Honnan tudod? Nem láttad három évtizede. — A fián hordozza haj­dani önmaga gyerekes vo­násait. Az öregek összenéznek. Látom, nem hisznek a szó­nak és lehetetlennek tartják, hogy egy gyermek ennyire az anyjára hasonlítson. — Marika ebédre hazajön — biztat Piroska néni. Ma ugyan hat órája van, de ha üzennénk neki... Ebédnél a vendéggel együtt a család. — Hogy éltek, milyen a sorotok? — tolakodnak elő a kérdések, hozzák maguk­kal a válaszokat is. — Percekre szabdalt az életünk — magyarázza az elnök. Hajnalban kelsz, éj­szak fekszel, intézkedsz, utazol, káromkodsz, loholsz az üzlet, a piac után, mi­közben hadakozol a saját faluddal, akik ugyan tud­ják magukról, hogy nekik még a sok is kevés, de azért csak mondják ... — És a szakemberek? — Tíznél többen végeztek egyetemet. Középfokú vég­zettség nélkül nálunk ma­holnap már almát sem le­het szedni.. . Marikára esik a tekintet. Eltűnt az emlékkép és egy teljesen ismeretlen idegen, kedves, csinos tanárnő ül mellettem. Nyoma sincs rajta a gyermekkori hasonló­ságnak! Róla aztán alig is­mernék rá a fiára. — Tudod, kegyetlenül ne­héz ma jól gazdálkodni. Megújulni és alkalmazkodni! Naponta. Mint a tésztának a tepsi formájához. Régeb­ben birkával kísérleteztünk^ de beleszaladt a madzag. Nem kell az olasznak jó pénzért a pecsenyebárány. Aztán jött a nutria, a nyúl, az ezüstróka, aztán sok-sok minden még, a kedves vevő kívánsága szerint. Gurul a forint, a dollár, a rubel, szaladni kell utána . . . Estére hajlik az idő, il­lendő hazafelé venni az irányt. Búcsúzásnál az öreg kurucgenerális előtt időzök legtöbbet. Csak néz az öreg maga elé, csontos, sok időt megért ujjaival az enyémet szorongatja:-— Tudja, amikor nagyon közel az elmúlás, a halál­nak már nincs jelentősége... Ekkora bölcsességre aztán szólni mit lehet? Ketten ülünk hátul a fe­kete elnöki Volgában. Út­közben az elnök szavai nyo­mán egy nehéz, de értelmes élet körvonalai bontakoznak ki. — Sohasem zavart a ha­zai pálya? A Jóska „gyerek” érti a célzást: — Engem nem! Nem szü­lettem ugyan prófétának, de végeredményben mégis­csak azzá lettem. Itthon ... Szalay István

Next

/
Oldalképek
Tartalom