Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-01 / 232. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. október 1., szombat MŰVÉSZET ÉS. IRODALOM

Vörös Géza: Szentendrei utca

kóstoljuk! — s azzal megnyílt a kapu.

— Hát, köszönöm! De nem vagyok én ám egy nagyivó!

— ájtatoskodtam.

— Adjon isten! — bújt akkor elő egy asszony a nyárikonyhából. Olyan jól megtermett, duplafenekű nőszemélyt képzelj, abból a negyven év előtti, jóvérű menyecskefajtából. Sok dolga lehetett, megtudtam, hét gyereket indított világgá. Most már csak az apusra vigyáz.

Visszaüdvözöltem, s aztán az ő intelmei közben, hogy mit ne vigyük ám túlzásba, levonultunk a pincébe. A belépőben fényt csinált az öreg, aztán előre tért.

— Jöjjék csak — biztatott —, nyekereg ez a grádics, de ha engem megbír, magát is.

— Jobb kezével a boltozatba kapaszkodva lépegetett előttem. Koszos volt minden és elhanyagolt. A nedves pince megborzongatott, de kedvvel követtem az öreget. Nyolc lépcsőfokot haladtunk lefelé a pisla fényben. Leérve aztán egy hordóra helyezte a lámpát, majd lopót kerített elő, s gyakorlott mozdulattal megszivattyúzita az egyik hordót. A poharak öblítése, ott álltak azok egy polcon, mit mondjak, gusztusom szegte. A két poharat

ugyanis csak megspriccelte félig, s meglögybölte a ben- nükvalót, majd a földre löty- tyintette. Ez volt a sterilizálás. Mit is gondolhat magában ilyenkor egy világéletében városi melós, a hegyi gazda pincéjében? Savanyú ábrázatomat szerencsére nem láthatta, a csurdítgatással foglalatoskodott.

Czóbel Béla: Bereczkyné portréja

Bánáti Sverák József: Szentendrei utcarészlet

(Fotó: Szabó Sándor)

— Na, isten éltesse! — nyomott aztán kezembe egy poharat.

— Isten éltesse! — viszonoztam.

— ízlik-é? — tudakolta aztán.

— Jó — mondtam. — Nem rossz!

— Akkor húzza meg! Aki félig issza, félember!

Átkerült ■ aztán a csöppnyi pince túlsó felibe.

— Van ám itt még egy kis óbor is — kopogtatta végig a hordókat. — Az asszony nem tud róla! De nem is kell neki! — Aztán egyszercsak megállt, s megfordult.

—Osztán... hogy is hí j- ják magát?

— Bayer! — mondtam.

— Aha! — mormogta, ki- ütögetve a keresett hordó dugóját. — Jól van — mondta, s azzal leeresztette a lopót.

Ittunk még néhány pohárral abból is, aztán szíves marasztalása ellenére is búcsút vettem. Jó volt napvilágra lépni, nyomorult vaksi szemem könnyezve fogadta a fényt. S miközben a kapu felé irányultunk, az asz- szony is megjelent. Azt hiszem, meg lehetett elégedve Lajosával, hogy ilyen rövid pincézés után újra látja.

— Hívja meg, Lajos, a vendég urat is, kész a pörkölt! — szólt utánunk a mama.

Hát tudod, fejezte be a történetet az öreg, nem tudom, hány helyen áll még így a világ, de hogy ezek a Lajosok fogyóban vannak, azt hiszem, nem tévedek.

Akkor, e történet napján Apafi Tamás asztalán felej- tődött a notesz. Vissza már nem lett módja adni.

Katonáknak is

hegedült a fronton

Emlékezés David Ojsztrahra

Nem sokkal a felszabadulás után Magyarországra is eljött hangversenyezni David Fjodorovics Ojsztrah, a XX. század zseniális hegedű- művésze, akit közönségünk addig csak a világ minden tájáról sűrűn érkező magasztaló bírálatok révén ismerhetett. A vonó mestere 1908. szeptember 30-án született Ogyesszában. Többször járt hazánkban, s egyes koncertjei Ojsztrah-fesztivál- nak számítottak.

Szülővárosában Pjotr Sto- liarskij volt a mestere, ötéves korától tanította hegedülni és brácsázni. Utóbb Ojsztrah elvégezte a moszkvai konzervatóriumot. Együtt tanult barátjával Nathaniel Milsteinnel. Még növendék korában szólistája lett egy szimfonikus zenekarnak, 1927- ben már ünnepelték, sőt Glazunov a zeneszerző is felajánlotta neki néhány kompozícióját bemutatásra. Leningrádban 1928-ban,

Moszkvában egy évvel később volt az első szólóestje. Sorra nyerte.a zenei versenyeket. 1950-ben az ukrajnait, 1935-ben az Adam Wieniawskiról elnevezett nemzetközi verseny II. díját, (az elsőt Ginette Neveux kapta), s 1937-ben a brüsz- szeli Ysaye versenyben övé

lett a pálma. Az utóbbi díj átvételétől indult el nemzetközi pályafutása, az impresszáriók vetélkedtek szerződtetéséért. A brüsszeli versenyről annak idején a magyar lapok is megemlékeztek.

Amikor kitört a. II. világháború, David Ojsztrah is jelentkezett szolgálatra. Igénybe is vették — mint előadóművészt. Erről Budapesten így nyilatkozott:

— A fronton hegedültem a katonáknak, akik szívesen hallgatták játékomat és lelkesen fogadtak. De játszottam sebesülteknek kötözőhelyeken és hadikórházakikm. Megrázó emlékeim vannak minderről. Koncerteztem Leningrádban is.., az ostrom idején.

Virtuóz volt, aki lágy tónusával vagy férfias vonóvezetésével egyaránt gyönyörködtette a hallgatóságát. Külön stílust képviselt a hegedűiéiben. Barokk, romantikus és modern zenét, egyaránt egyéni színezésben tudott megszólaltatni. Karmesteri tevékenysége is mindig sikerrel járt. Vezényelte a Szovjetunió nagy zenekarait éppen úgy, mint a berlini, bécsi filharmónikusokat, vagy a London Symphony Orchestrát. Zenetörténeti érdekességnek számított az a hangverseny, amelyen 1945-ben Moszkvában az első külföldi vendégművésszel, Yehudi Menuhinnal együtt, eljátszotta Bach kettős hegedű- versenyét. Sok honfitárs-zeneszerző ajánlotta neki néhány szerzeményét. Dimitrij Sosztakovics, MjaszkovszHj, Aram Hacsaturján...

David Ojsztrah sok kitüntetésben részesült. 1934-ben népművész lett, 1960'ban Lenin-díjas. A római Acca- demia Nazionale di Santa Cecilia tiszteletbeli tagjává választotta, ahogy az angol Royal Academi of Music is. Budapesten díszdoktorrá avatták ugyanígy a Cambridges egyetemen. Mint tanár is kiváló volt. ö oktatta a moszkvai konzervatóriumban hozzá méltó tehetségű

fiát, Igor Davidovics Ojszt- rahot. Magánemberként főleg a sakkozás és az írás érdekelte. Számos tanulmánya jelent meg és kiadta önéletrajzi jegyzeteit, valamint „Beszélgetések Igor Ojszt- rahhal” című kötetét. Stradivari hegedűn játszott. Pé- terfi István, a zenekritikus úgy jellemezte: „David Ojsztrah hegedűjátékában' benne van a szovjet embernek a szovjet művészinek az a jellemzően nemes tulajdonsága, hogy nem törekszik hiú ön- fitogtatásra, külsőségéé hatásvadászatra, hanem sallangoktól mentesen, természetes közvetlenséggel muzsikál, s így érvényesíti saját egyéniségét, felfogását is.

1974. október 24-én hunyt el Amsterdamban. Most lenne 75 esztendős.

Kristóf Károly

A színészi játéknak legyen értelme is

Beszélgetés Benedek Miklóssal

Moór Mariann és Benedek Miklós Heltai Jenő Emlékek című írásából készült tv-produkcióban

(MTI Fotó — KS)

Jól ismerjük őt a színpadról vagy a televízió képernyőjéről, fanyar, sokszor metsző hangú humoráról, kitűnő alakításairól, utánozhatatlan színészi játékáról, mely kizárólag őt, Benedek Miklóst jellemzi.

— Pesti vagyok Újpesten születtem, de már gyerekkoromban elkerültem arról a vidékről, s mivel a szüleim elváltak — közöttük pendliztem — vagy nyolc, különböző helyen is laktam.

— Édesapja, Benedek Tibor is neves színész volt. Hogy emlékszik vissza rá?

— Nagyon szerettem apámat, de sajnos csak a vasárnapjai jutottak nekem, akkor rendszerint már reggel találkoztunk, elmentünk sétálni, majd ebédelni a Luxor kávéházba, ahol ott ültek a barátai. S természetesen, ha tehettem, megnéztem minden olyan előadást amiben játszott.

— Hogyan, miként fordult figyelme a színészpálya felé?

Iskola helyett gyakran töltöttem az időmet valamelyik moziban. Az általános iskolában már a matematikát is szavalva mondtam el. Később aztán harmadmagam- mal megalakítottuk a Reneszánsz együttest, amolyan irodalmi színpadot, jelentkeztünk a Ki mit tudra, majd a főiskolára is felvettek bennünket.

— Érdeklődését bizonyára befolyásolta édesapja mestersége?

— Apám ugyan nem egyengethette választásomat, de közvetlenül rajta keresztül szerettem meg a színészetet, ez biztos. Ezt a pályát persze nem lehet erőltetni, én is így vagyok a gyerekeimmel. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy más legyek, mint színész. Apám tudta, mit akarok, halála előtt mondta ezt nekem: „Fiam, belőled színészt faragok.” Becsapva éreztem magara, mert amikor elment, nem hagyott rám végrendeletet, hogyan lehetnék színésszé.

— Volt elképzelése arról, milyen színész lesz?

— A főiskolán kizárólag karakter szerepeket játszottam, öreg embereket. Szerettem ezeket a figurákat, jobban, mint a hős szerepeket, de azért minden fajta szerepre készültem.

— Hogyan indult a pályája?

— Elég nehezen. Ahogy 1969-ben a Nemzeti Színházba kerültem, mindjárt jó karakter szerepet kaptam egy Arbuzov-darabban. Aztán nagyon hosszú ideig nem következett semmi. Másutt azonban, szerencsére, elég sokat játszhattam. Hívtak vidékre is, de gyáva voltam. Egyszer aztán Major Tamás, akit tisztelek, szeretek, törődni kezdett velem. Addig azonban megtanultam a türelmet, ami nélkül ma kényelmesebb és talán ciniku- sabb lennék. A színészmesterséghez az is hozzátartozik, hogy van időszak, amikor a színész nem kell, mellőzik. Ha ezen a korszakon túlesik, minden jobb lesz, profitálhat is belőle.

— Elkövetkezett a siker korszaka?

— Igen, s örülnék, ha nem lenne vihar-jellegű. A színész a sok herce-hurcában, megpróbáltatásban ma úgyis kifárad, már nehezebben koncentrál. Ezért sok irányba eltévelyeghet. Meg kell találnia azt a közeget, ahol igazán fejlődhet, s a siker megérintheti akkor is, ha teszem, csak néhány mondatot mond el a színpadon.

— A Katona József Színház, amelynek ma tagja, ilyen közeg?

— Nem panaszkodhatom a színházamra. Valóban jó közegben élek és játszom, és ez ma meghatározza a közérzetemet is. Az utolsó évek kitűnő játéklehetőségei, az Ahogy tetszikben, a Miran- dolinában, nem is szólva a Buda pest-Orfeumról, amely már túljutott a 180. előadásán.

— Az egyik önállóan szerkesztett tv-műsora, az Akar velem játszani? fődíjat kapott ezen a nyáron Veszprémben.

— Már újabb kabarémű- soron dolgozunk, amely a háború és béke kérdéseivel foglalkozik.

— Ott volt még az évad nagy sikerű Gobbi Hilda-est- je, mely szintén a színészszerkesztőt dicséri.

— Az egészen más feladat volt, más elhatározás alapján született meg. Ügy gondolkodtam, ha mi nem csináljuk meg, akkor senki és soha! Márp>edig, ha egy színésznő —, mint Gobbi Hilda — annyit tett a magyar színészetért, akkor annak olyan ajándékot kell adni, amely egészen egyedülálló.

— A színész mennyire van

tudatában egyéniségének, mely átüt szerepein? Meglehetősen ironikus, erőteljes játékstílusára gondolok

— Igazán nem tudom, mi lesz végül is szerepeimnek végső összetevője. Mint ahogy a Három a kislányban is négymondatos szerepet kaptam, azzal a megjegyzéssel, hogy majd csinálok belőle valamit. A talált, eredeti Schubert-dallam és egy rendőrkupié segítségével végül kikerekedett egy ötperces improvizációs magánszám. Hogy lesz a semmiből alakítás? Nem tudom. Balázs Samu mondta egyszer: „Amíg a színésznek fantáziája van és ez szolgálja az előadást, akkor az öröm!” Én szeretek játszani, de az elengedhetetlen számomra, hogy legyen értelme is. Mindig van bennem némi feszültség. Megpróbálom a saját egyéniségemmel kitölteni a ka- px>tt instrukciókat, s akkor biztosan kikerekedik belőle valami.

— Végezetül a magánéletéről is néhány szót!

— Nyugodt családi életem van. Ezt értékelni, becsülni eléggé nem lehet. A feleségem elfogad engem, helyreteszi a dolgaimat.. És ott van a két fiam is, tizenegy és három és fél éves.

Számaim Béla