Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-01 / 232. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. október 1., szombat Zelk Zoltán: Esik, esik Esik, esik, meg sem ill ma, földig ér a felhők lába. Nyakigsáros kicsi bokrok összebújnak éjszakára. Ha az ember most megállna, ha egy napig mindig állna: füle helyén lapu nőne, zöld mohából a szakálla... Zöld mohából a szakálla, t karja, lába sássá válna, vizimadár, mindahánycsak szárcsa, bíbic reászállna... Szalad a réten Borbála, sárba cuppant csókot Iába, a szoknyáját két kezével térdig, térde fölé rántja. Bárcsak a viz térdig állna, úgy szaladna szép Borbála, emelné is a szoknyáját a hasára, derekára! ■* A költő hátrahagyott verseiből Illés György, az operatőr Csendes, ám meglehetősen ritka jubileumra készül Illés György, kétszeres Kossuth- díjas filmoperatőr: idestova fél évszázada, hogy először lépett be az akkori Hunnia Filmgyár kapuján. — Hogyan kezdődött? — Fiatal sráckoromban szerény zsebpénzemet az utolsó fillérig mozijegyre költöttem. Csütörtökönként, amikor műsorváltozás volt, két-három filmet is megnéztem. Már akkor elhatároztam: ha felnövök, én is filmes leszek! — Ritkán válnak valóra a gyermekkori álmok. .. —: Nekem sikerült! — válaszolja Illés György. — Igaz, szerencsém is volt. Nővérem ugyanis az akkori Hunnia Filmgyár fővilágosítójához ment feleségül, s így alkalmam nyílt arra, hogy szabad időmben a stúdiókban ólálkodjam, s figyeljem Eiben Istvánnak, az akkori idők legjelentősebb operatőrének munkáját. Később a sógorom beajánlott az akkor létesült Magyar Filmirodába, világosítónak. Néhány évvel később fővilágosító lettem, a felszabadulás után pedig híradók, filmriportok forgatásánál segédkeztem. — S mikor került a kamera mögé? — Először mint segédoperatőr dolgoztam Radtfányi Géza világsikerű filmje, a Valahol Európában felvételeinél. Amikor pedig 1949- ben Budapesten rendezték meg a Világifjúsági Találkozót, és főoperatőrt kerestek a találkozó eseményeit megörökítő filmhez, rámesett a választás. Boldogan vállaltam, rengeteget dolgoztunk, száguldoztunk az egyik színhelyről a másikra, és a film — dicsekvés nélkül mondhatom — nagy nemzetközi sikert aratott. Nem maradt el a jutalom sem: Kiss Józsefjei, a film rendezőjével együtt Nemzetközi Békedíjat kaptunk. — S az első játékfilm? — A Szabóné, melyet Máriássy Félix rendezett. Ezt követte a Ludas Matyi, és mindezek betetőzéseként 1950-ben az első Kossuth - díj, megosztva feledhetetlen operatőr-kollégámmal, Hegyi Barnabással. — Ebből a korszakából melyik munkájára emlékszik legszívesebben vissza? — Igaz, hogy sorra készültek filmjeim Bán Frigyessel, Keleti Mártonnal, Makk Károlyival, Ranódy Lászlóval, Geltler Viktorral és másokkal, ám visszatekintve ezekre, bizony egyik sem állított igazi művészi feladat elé. Hogy úgy mondjam: egy helyben topogtunk. Az akkori filmek túlnyomórészt politikai tételek illusztrációi voltak. Gyakorlatban ez azt jelentette; a színészek egy asztal körül ültek és beszélgettek. Ezt kellett úgy megörökíteni, hogy legalább minimális látvány is kerekedjék belőle. — A fordulópontot minden bizonnyal Máriássy Félix 1955-ben készült, Budapesti tavasz című alkotása jelentette. — Valóban! Ez volt az első olyan film, amely már forgatókönyvként is nagy hatással volt rám. Mindnyájan biztosak voltunk benne: ebből végre valóban igazi filmet lehet csinálni! — A siker mindezt bizonyította is, hiszen a Budapesti tavasz ma már klasszikus filmalkotásnak számít. Akárcsak a későbbiek, így a Ház a sziklakoalatt, a Megszállottak, a Pacsirta és az Aranysárkány. Valamennyinek Illés György volt az operatőre... — Igen, ezek a filmek még ma, évtizedek után is eleven emlékként élnek bennem. Épp úgy, mint pályafutásom újabb fordulópontja: a Húsz óra, Fábri Zoltán rendezésében. Attól kezdve, több mint negyedszázad óta, elválaszthatatlanok vagyunk. Olyan filmeket ké- • szítettünk együtt, mint a 141 perc a befejezetlen mondatból, Az ötödik pecsét, a Hangyaboly, az Utószezon, a Magyarok, a Fábián Bálint találkozása istennel, a Rekviem. S a legújabb, a Gyertek el a névnapomra, amely — mint ismeretes — Karinthy Ferenc Házszentelő című regényének, illetve színdarabjának filmváltozata. A forgatást a közelmúltban fejeztük be, s a film minden bizonnyal rövidesen közönség elé kerül. — Beszéljünk másik, nem kevésbé fontos tevékenységéről is: a Színház és Filmművészeti Főiskolán folytatott pedagógiai munkásságáról. — A főiskolán 1949 óta tanítok leendő film- és tévéoperatőröket. Abban a szerencsében és megtiszteltetésben lehetett részem, «* hogy a kezdeti években együtt dolgozhattam Balázs Bélával, az akkori főtanszékvezetővel, a filmművészet történetének egyik kimagasló egyéniségével. Nagyon sokat tanultam tőle. Igen ám... de akkoriban teljességgel hiányoztak a megfelelő tankönyvek. Így hát nappal filmet forgattam és a főiskolán tanítottam, éjszakánként pedig olykor hajnalba nyúlóan gyakorlati tapasztalataimból kiindulva igyekeztem megfogalmazni, írásban rögzíteni az operatőrpálya elméleti tudnivalóit. Ezt használtuk később tankönyvként Még ma is segítik az oktatást, bár azóta természetesen sokat és sokszor módosítottam a szövegen, hogy lépést tartson a technikai fejlődéssel, a szakma legújabb eredményeivel. — A hazai filmoperatőr-oktatás — nyugodtan mondhatjuk világhírű, sőt példamutató. A magyar operatőrök munkásságát a világ legnagyobb filmgyártó országai is elismerik. Olyan világhírű, évtizedek óta külföldön dolgozó operatőrök, mint Zsigmond Vilmos, Badal János, Kovács László, büsz- kés vallják magukat Illés György egykori tanítványainak. Mi mindennek a titka? — Roppant egyszerű. Az operatőröket nem a rendezőket kiszolgáló „mesterembereknek”, hanem önálló, alkotó, egyéniségeknek tekintjük. A növendékek — a rendező- és operatőrszakosak egyaránt — az első félévben azonos tananyagot sajátítanak el, hogy megismerjék egymás munkásságának alapjait. Az első év végén a rendezőjelöltek vizsgafilmet fotografálnak, az operatőr tanulók pedig rendeznek. — A Házszentelő filmváltozata után mi következik? — A tervek szerint én leszek az operatőrje Radványi Géza legközelebbi filmjének, majd annak a magyar—szovjet közös produkciónak, amely Kálmán Imréről szól, s Pa- lásthy György rendezésében valósul meg a jövő év elején. Bízom benne, hogy egy régi tervemet is sikerül rövidesen megvalósítanom: operatőrosztályt indítani a főiskolán, külföldi hallgatók számára. Valutában fizetendő tandíjért. Az osztály felállításának még csak a tervei születtek meg, de máris érkeznek jelentkezések, a világ minden részéből. Mindez — úgy vélem — a magyar filmművészet és a hazai operatőroktatás elismerését, rangját jelenti. Garai Tamás Perlrott Csaba Vilmos: Tájkép Czimra Gyula: Március Szentendre bemutatkozik Hatvanban A szentendrei festészet keresztmetszetét is nyújtja az a kiállítás, amelyet a Hatvani Galéria rendézett a Fe- renczy Károly Múzeum anyagából. A nagyhírű művésztelep fiatalabb és öregebb korosztálya egyaránt szerepel a színvonalas tárlaton. Felvételeink bepillantást adnak, a híres „műhely” munkáiba. Németh Pál: Óbor Kérlelte Tamás többször is, maradjanak benn hivatal után, ő papírra veti mind a száznegyvenet. Az öreg kis kék fedelű könyvecskéjében kereken ennyi bejegyzés volt. „Megannyi történet!” — mondta. Próbát tett egyszer. Beszélni is akkor beszéltek utoljára. Kérte, mesélje az utolsót, a száznegyvenediket. — öbor — mondta az öreg, s azzal becsukva noteszét, az asztalra dobta. Történeteinek kezdete egyébként valahogy ködbe vész. Meséinek indításában nem követett ugyanis semmiféle receptet. Hol a vasaktól váltott egy bizonyos Wagner néni házának bemutatására, hol egy éppen aktuális hivatali susmus kapcsán kezdett visszaereszkedni a múltba, hogy aztán lehorgonyozzon valahol, egy ismeretlen időben, mondjuk, egy Fót környéki csőszkunyhó udvarán. .. Most a kutatással kezdte, beszélt arról, homokos illetve agyagos talajban miként történik. Ismertette a gyűrűk leeresztésének lehetséges változatait, megemlítve közben a víz azon „konokul huncut szokását”, miszerint, „ha teheti, megszökik”. Ecsetelgette a borosán ügyetlenkedő parasztok manővereit amint egy éppen beszorult gyűrű kiszabadításán erőlködnek, s közben — éppen ezen utóbbi kapcsán — kiderült, hogy kutatási élményeit nem de- rékaljnyi tapasztalatai mondatják, szavai fürge gyíkók, a tegnapból cikkannak elő, a tegnapi nap kövei alóL Veszprémi hegyoldal. Kedve idehozta sétálni ezúttal a fénybe, vasárnapon, boros- gazdák pincéi elé, be-bekuk- kantani udvarokra, „hisz, sürgés a forgás”, szüretben a nép. Aztán egy mondat. A beígért történet talán tettenért kezdete. — Azán ne igyék annyit, kend! — reccsent egyszer- csak egy éles hang. Megkésett — kommentálta az öreg. — Itt a reggel startja, páros fél deci. — Hát maga mit nézdel ottan? — szólítottak meg aztán egyszercsak. — Keres valakit? — Egy kidőlt-bedőlt kerítés mögül jött a hang. A gazdája nagydarab, köté- nyes vénember volt. A pince lejáratánál állt, kifelé vizslatott. Tekintete a fejem búbján állapodott meg. Jobb kezével a pince oldalát támasztotta, göcsört, szeplős kezefeje a tapasztott falba simult. Kötényét szél libben- tette, aztán nyakát nyújtva újra szólt. — Magának szólok? Keres valakit? — Erősítem magam — mondtam. — Nem keresek és senkit. Csak úgy nézge- lődöm! — srófoltam egyet a hangomon. — Senkit-e? — hangját erős csodálkozás színezte. — Senkit — mondom —, csak nézgelődöm! — De, hogy azért valami neki valót is hallassak, hozzátettem — szép erre a táj! — (Mire is csudabogárságomat szemügyre venni megindult a kerítés felé. Nehézkes, imbolygó járással közelített, tenyerét a kötényébe dörgölte, előre küldött egy adjonistent, majd a kerítésnek támaszkodva kiszólt. — Aztán tetszik-e? Mert, ha jól látom, nem idevalósi! — Mondta is ezt az öreg, kérdezte is. — Szép, nagyon szép — futott aztán össze tekintetünk. — De mulatok is, tudja, ezt a keserveskedést, fölcicomáz- za magát előbb a táj is, aztán meg sóhajtozik... hát mire jó ez?! A dolgok végére előbb-utóbb úgyis pont kerül. — Az úgy van — hagyott igazat, bár fölvont szemöldöke kissé furálni látszott a hallottakat. — De ha már csakúgy mulat, beljebb is kerülhet — invitált aztán, s elindult a kapu felé. — Áhhh! Köszönöm... nem zavarkodom én! — tiltakoztam, pedig, hidd el, nem is tudom miért, de vártam, s jólesett a hívása. Izgalmas dolog belesni egy másik öreg életébe, figyelni a járását, a szavait, olyan ez, akárha egy kiégett házban téblábolna az ember, aminek már csak a padlása ép. — Ne szabód jék mán kend, ha híjják — kaptam aztán az újabb meghívást. — Van egy kis idei murcim, meg-
