Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-08 / 238. szám
Képesség és teljesítmény NÉPÚJSÁG, 1983. október 8., szombat Átvétel minőség szerint - A piaci igényekhez igazodva - A kölcsönösen előnyös feltételeket keresik a gazdaságok és a borkombinát Szőlők és árak Emberi kéz érintése nélkül kerül a szőlő a feldolgozó íépbe. (Fotó: Szántó György) Az ostorosi szőlőkből leszedett * termés minőségét Pap Lajos ellenőrzi. Mint lapunkban korábban beszámoltunk róla, a mező- gazdasági és élelmezésügyi miniszter a bor minőségének javítására intézkedéseket hozott. Ezek már érvénybe is léptek. Ennek megfelelően módosították a szőlő átvételére és a bor forgalmazására vonatkozó szabványokat, és a beltartalmi értékek alapján minősítenek. Mindez azt szolgálja, hogy a felvásárlásnál kialakuljon a minőséggel szoros összhangban levő reális értékítélet és biztosítsa a kül-, illetve belpiac növekvő minőségi követelményeit. Ezzel kapcsolatban széles körű vitára került sor a közelmúltban a szőlő és bor változó felvásárlási árairól, melyről az illetékeseknél érdeklődtünk. Koós Viktor, a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának vezetője a kialakult helyzetet értékeli: — Megyénk történelmi borvidékein: Eger környékén és a Mátra álján a gazdaságok időben felkészültek a szüretre. Miután a változó piaci feltételek kedvezőtlenül hatottak a borértékesítésre, így az idén a tavalyihoz képest mérséklődnek a felvásárlási árak. Részben az árváltozások, illetve a szigorúbb minőségi feltételek indokolják, hogy az Eger—Mátra vidéki Borgazdasági Kombinát és a szőlős- gazdaságok mihamarabb kölcsönösen vizsgálják felül hosszú távú együttműködési szerződéseiket, s azokat igazítsák a jelenlegi követelményekhez. Az új helyzetre való tekintettel nemrég a Heves megyei TESZÖV szervezésében a megyei párt- és állami testületek, a szőlősgazdaságok és a borkombinát közösen egyeztették álláspontjukat. Felhívtuk a figyelmet arra, hogy az idei szüret zavartalan lebonyolítása csak az eddiginél jobb együttműködéssel és a kölcsönös érdekek figyelembevételével oldható meg. Miután a szőlő és a bor szabadáras termék, ezért szükségesnek tartjuk, hogy a kombinát és a szőlősgazdaságok mielőbb állapodjanak meg a felvásárlási árakban, a szőlő- és borátvétel módjában, a must, illetve a bor tárolásában. Ez most a legfontosabb! Az ágazat Heves megyei gondjairól egyébként tájékoztattuk a Mezőgazda- sági és Élelmezésügyi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium és a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának illetékeseit. Kértük segítségüket ezek megoldására. A szőlősgazdaságok és a borkombinát együttműködésének javítására irányuló törekvésekről Váradi János, a kombinát műszaki igazgatója beszél: — Évek óta arra törekszünk, hogy az egri és a mátraalji borvidéken a megfelelő termelési és telepítési kedvet fenntartsuk. Ez nemegyszer sok millió forintos anyagi áldozatot követelt kombinátunktól, melynek meglett az eredménye, hiszen Heves megyében a szőlőágazat jövedelmező. Azt viszont a gazdaságoknak is látniuk kell, hogy a tavalyi rekord szőlőtermés átvétele, a 130 ezer hektoliter szükségtároló igénybevétele, a szűkülő borértékesítési lehetőségek között rendkívüli pénzügyi terheket rótt a kombinátra. A problémákat ismerve a termelő gazdaságok erősen tartottak a szigorúbb miniszteri rendelkezéstől, és vele együtt a szőlő felvásárlási árának csökkentésétől. Kombinátunk viszont arra törekszik, hogy a szőlő kilogrammonkénti átvételi ára a múlt évihez képest 10 —12 százaléknál jobban ne csökkenjen! Ehhez kedvező lehetőséget nyújt az időjárás, és ezzel összefüggésben az eddig átvett mustok magas cukortartalma. A minőségjavításra irányuló rendelkezésekkel összhangban tehát a gazdaságok a magasabb mustfokra érlelt szőlők átadásában érdekeltek. Ezért vállalták a kockázatot, és a szőlész-borász, illetve a községi szakigazgatási intézmények illetékeseivel meghatározva később kezdték a szüretet. Megérte, mert eddig a tavalyinál két-három mustfokkal jobb minőségű szőlőket szednek le. Az elmúlt években a történelmi borvidékek közül kombinátunk fizette országosan a legmagasabb árat a szőlőkért, és ez továbbra is megmarad, természetesen a jobb minőségre ösztönözve vele! A szüretre partnergazdaságainkkal együtt felkészültünk. Továbbra is nagy gondot jelent a tárolótér hiánya, így ebben az évben 140 ezer hektó bort helyezünk el szükségtartályokban. A kedvezőtlen piaci értékesítés miatt a tavalyiból sok bor maradt meg, amely rendkívüli pénzügyi terheket jelent kombinátunknak. Kétségtelen, hogy a jelenlegi helyzetet nem fogadták lelkesedéssel a szőlősgazdaságok, mégis arra törekszünk, hogy közös kockázatvállalással, kölcsönösen előnyös feltételeket teremtve, megfelelő érdekazonosság alapján erősítsük kapcsolatainkat. Csak így tudunk előbbre lépni, hiszen az új telepítésű szőlők termőre fordulásával, a VI. ötéves terv végére 70 ezer tonnát meghaladó termést kell feldolgoznunk, tárolnunk, és értékesítenünk. A kombinát egyik legnagyobb partnere az egersza- lóki Vörös Csillag Termelő- szövetkezet. Elnöke Csorba László így érvel: — Mi termelők is látjuk, hogy napjainkban nem kis gondot jelent a bor értékesítése a világpiacon. Azért, hogy versenyképesek maradhassunk, a minőséget is javítanunk kell. A célunk az — és ezt legutóbb az egyeztető tárgyaláson is megerősítettük —, hogy a kölcsönös érdekek alapján az árakban is megegyezzünk a borkombináttal. Elfogadjuk, hogy a vállalat a szövetkezetünkkel kötött középtávú szerződésben foglalt felvásárlási árat tíz százalékkal mérsékelje. Azzal- is egyetértünk, hogy a minőségi termelést fokozzuk, de a biztonságos értékesítésre is törekszünk! Ezért úgy állapodtunk meg a kombináttal, hogy a 267 hektár termőszőlőnkből. és a 35 hektár háztájiból szüretelt termést továbbra is átadjuk. Ennek 30 százalékát viszont gazdaságunkban tároljuk bérben, kamatmentesen a kombinátnak. Ezzel is igyekszünk segíteni a vállalat elhelyezési gondjain. Noha jó az eddig leszüretelt szőlőnk minősége, az alacsonyabb felvásárlási árak miatt a tavalyihoz képest legalább 25 százalékkal kevesebb bevételre számítunk. A szőlőágazatunk azonban még így is nyereséges marad! Elhatároztuk, hogy szövetkezetünkben a következő három esztendőben húszezer hektós tárolóteret építünk. Ha a borkombi'nát- tal a kölcsönös előnyök alapján megegyezünk, akkor közreműködünk közös szőlő- feldolgozó kialakításában is. Amennyiben ez nem sikerül, úgy saját erővel és állami támogatással gazdaságunkban feldolgozót is építünk. A jelenleg 90 milliós termelésünkből ugyanis 30 millió forinttal részesedik a szőlészet, melynek eredményességére hosszú távon számítunk. Mentusz Károly Az első nyolc hónapban az ipar sem a termelési tervét, sem pedig exportvállalásait nem tudta teljesíteni. Gondolkodóba ejtő ez a megállapítás. S a figyelem még- inkább az Itteni teljesítményekre szegeződik. Vajon mire képesek a vállalatok? Képesek-e egyáltalán olyan produktumokra, amit a gazdaság elvár tőlük? A válasz csak december utolsó napjaiban fogalmazódhat meg. S akkor sem lehetünk bizonyosak abban, hogy amit kapunk, amit a számok bizonyítanak, az egyúttal az ipar képességének is hű tükre lesz. A teljesítményt, az elvégzett munkát minősíteni fogják az adatok — ám a képesség egészen más. A terv — tételezzük fel, hogy így van — megalapozott reális számokat közöl. Valószínűsíti, hogy az eddigi produktumok alapján mi várható el az egyes népgazdasági ágaktól. S amikor valamelyik elmarad ettől, akkor azonnal vizsgálódni kell. Valahol, valami nem stimmelhet, ha a teljesítmény rendre gyengébb a lehetségesnél. Pedig az egész gazdaság, s főleg az ipar sokkal többre lenne képes, csakhát.. . Évek óta, s az utóbbi időben mind sűrűbben hangzik el a figyelmeztetés: a szabályozók nem ösztönöznek, nem kényszerítenek a lehető legnagyobb teljesítményre. Sőt, mostanában már kifejezetten teljesítmény visz- szatartást emlegetnek ezzel kapcsolatban. Juhász Ádám ipari államtitkár egy helyütt így fogalmazott: „Nem elsősorban, de az árrendszerrel is összefügg az egyes területeken fokozódó mértékű teljesítmény-visszatartás.” Amikor egy vállalat úgy juthat számára előnyösebb árképzéshez, ha a tőkés exportját 5 százalék alatt tartja, amikor egyegy területet monopolcégek uralnak, s diktálják az árakat: s mikor gyengébb minőséggel fejlesztés korszerűsítés nélkül meglehet élni — ott a manipulációk, az ügyeskedések gyarapítják a hasznot, nem pedig a nagy teljesítmény. A jelenlegi árrendszer — hangoztatják sokan — több célnak megfelel, csak éppen a reális teljesítmény mérésének nem. S ha torz a mérce, akkor hogyan várható el, hogy jó irányba ösztönözzön, sőt, kényszerit- sen? Másik, többek által kritizált akadályozó tényező a bérrendszer. Amikor az egyik bér aránytalanul drágább a vállalatnak, mint az ugyanolyan munkáért kiadott másik, akkor adódik megoldás: jó néhány cégnél megfigyelhető például, ha már nem bírják egyik bérre] a versenyt, azaz nem tudnak eleget fizetni a saját dolgozónak, akkor ezt a munkát — például a takarítást — külső cégnek bérbe kiadják. S bár ez háromszor- négyszer annyiba kerül, e? a drágább a vállalatnak, mégiscsak olcsóbb. Paradoxon, nem? Csak azért, mert az első esetben a bérkeret terhére kell fizetni, míg a bérmunkánál a költség terhére. A forint Magyarországon sem konvertibilis — fogalmazódott meg jó néhány éve a cinikus megállapítás. Igaz, a bérekkel foglalkozó szakembereknek is megvan az ellenérvük: így legalább biztosítható, hogy több bér csak, több teljesítményért áramoljon ki. A helyzet mégiscsak furcsa. Az alapcél megvalósul, csak közben olyan mellékhatások lépnek fel, amitől a beteg még betegebb lesz. Így fordulhat elő, hogy a főmunkaidőben meglehetősen mérsékelt teljesítményt nyújtó dolgozó munkaidő után megtáltosodik, élmunkássá válik néhány órára. Hogy azután másnap a főmunkaidőben, ismét csak kényelmes tempóban dolgozzon. Mondják, ha a vállalatvezetők nagyobb szabadságot kapnának a bérképzésben, olyan bérkiáramlás indulna meg, aminek nem lenne árufedezete, s megindulnának az árak felfelé. Vagyis — leegyszerűsítve a képletet — pénzünk lenne, csak épp>en nem tudnánk mire költeni... Ez bizonyára így van. Ám a kialakult helyzet, a következmény gonolkodóba ejtő. S felmerül a kérdés — nem okoz-e az így kialakított bér- szabályozás több kárt a népgazdaságnak, mint amennyi hasznot hoz a bérek szigorú szabályozásával? Mert, ha a kiemelkedő teljestímény csak a főmunkaidőn túl fizethető meg, akkor adódik a következtetés: csak ott van ér telme hajtani, a nyolc órát pedig valahogy ki kell húzni. Márpedig ilyen hozzáállás a munkához, ilyen szemlélet, nemigen ösztönöz, kényszerít arra, hogy nagyobb teljesítmény szülessen. Hiába van meg a ké- p>esség, ha ez csak képesség marad... Amikor tehát teljesítménykényszert követelünk, vagyis azt igényeljük, hogy a képesség és a teljesítmény összhangban legyen egymással, akkor egyúttal a nagyteljesítmény lehetőségét is szeretnénk. Vagyis, olyan változást a szabályozókban, amelyek egyszerre lehetővé teszik, de ki is kényszerítik a kiemelkedő produktumokat. Hogy érdemes, sőt kötelesség legyen a főmunkaidőben is maszek módjára dolgozni. (W. I.) Menüett az üllőn Alig venni észre a kisná- nai vár alatti kanyarban a dús lombú gesztenyefa árnyékában meghúzódó öreg kovácsműhelyt. Korántsem annyira szembetűnő, mint a szomszédja, a verpeléti, ahol a monda szerint Mátyás király is patkoltatta lovát egykoron. Pedig a pergő vakolaté épület és idős gazdája, Szőke János megérdemelné a nagyobb figyelmet. A műhelybe lépő rácsodálkozik az elődök kezenyomát őrző szerszámokra. Leginkább pedig arra, hogy itt még munka folyik ma is. Nem is akármilyen! Erről árulkodik a faliboksa mellett tüsténkedő öles termetű mester, kinek pörölycsapásai alatt manapság is cseng-bong az üllő ... — Sajnos, már egyre ritkábban akad dolog — panaszolja, majd szavai nyomán felidéződnek a szakma dicsőbb napjai is. — Valamikor az errevetődő vándor a lovak nyerítéséből, a patko- lás zajaiból egyből tudta, hogy merre találja a kovácsműhelyt. Hisz akkoriban hatvan ló és legalább nyolcvan tehén volt a faluban Mivelhogy, talán nem sokan tudják, a tehenek is kaptak patkót. Napjainkban már alig akad néhány jószág. A műhely sem pont itt állt, hanem kijjebb — innen a pókhálós ablakból épp rálátunk dédapám egykori munkahelyére. Beljebb kellett húzódnom, leszorított az autósmotoros forgalom ... Én vagyok már kovács-dinasztiánk utolsó sarja — folytatja kicsit sajnálkozva, kék kötőjét igazgatva az öreg. üllő és kalapács (Fotó: Szabó Sándor) — Mindig a családban dolgozott? — Nem. A budapesti felsőipari iskola befejezése után több helyütt inaskod- tam, s mint cséplőgépjavító is megfordultam egy sor uradalomban. Csak aztán álltam a családi fújtató mellé. Volt úgy, hogy napestig vertük az izzó vasat, így nem fáztam még télen sem — emlékezik vissza mosolyogva. — Sose vágyott el innen? — 1945 után nagyon me- hetnékem volt nekem is, de a falubeliek nem engedtek: „Ki fog nekünk dolgozni, ha te is elmész?” — mondogatták. S maradásra bírt a szívem is, hiszen életem nem kis hányadát kalapáltam bele ebbe a csengő szavú üllőbe. 1959-ig maszek kovács voltam, utána meg a termelőszövetkezet mestere. — Készített valami „remekművet" is? Mert régen, ahogy emlegetik, csak így lehetett az ember valamelyik tisztes ipartestület tagja. — Egy díszpatkó meg egy vívókard volt az összes „remekem”. Különben csak tettem a dolgomat... — Igaz-e, hogy a jó kovács megpatkolja a tojást is? Érti a tréfát: — Hát persze! — feleli huncutkásan mosolyogva. — Lehet, ha a lovat Tojásnak hívják ... Egyébként az ilyen mutatvány csak egy passzió. Az igazi mester az, aki jól patkolja a makrancos lovat is, no meg a tehenet. Mert, mint mondtam már: a tehén is kaphat patkót. Télen errefelé gyakorta ökörfogattal jártak, ezért az igavonó jószág lábára speciális patkót vertünk, nehogy „vérig” kopjon a körme. — Nyugdíjason is dolgozik. Mivel foglalkozik mostanában? — Jobbára már csak lakatos, bádogos, aprómunkával. Tűzhelyeket foltozok, edényt, permetezőt javítok. Csupán ritkán akad „igazi elfoglaltság”. Nem olyan régen például Kálból kerestek, hogy üssek „ráfot” a szekérkerékre, mert már csak én értek ehhez errefelé ... Nincs maradásom otthon, lehív a műhely. Fáj ugyan a lábam, de leballagok nap mint nap. S jól jön a mellékes is, hiszen alacsony a nyugdíjam. Mindössze 1700 forint... Már búcsúznánk, de visz- szahív bennünket. — Egy régi mondás járja a mi szakmánkban: „Egy kovács nem kovács, két kovács fél kovács, három kovács egy kovács!” Ez annyit jelent, hogy az igazi kovács egymaga is eljátssza az üllőn a „franciásat”. Vagyis leüti azt, amit harmadmagával kellene! Ezt még megmutatom, ha már mostanában mással nem is dicse- kedhetem — mondja kicsit rezignáltan . . . Már jócskán eltávolodunk ugyan a műhelytől, de még mindig kísér bennünket a vén üllő csengése. A kisnánai kovács „menüettje”. Soós Tamás
