Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-26 / 253. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. október 26., szerda Jobb életkörülmények — színvonalasabb munka Milyen a pedagógusok anyagi és erkölcsi megbecsülése? (Fotó: Kőhidi Imre) z utóbbi időben egyre több fórumon esik szó erről a témáról. Értbe, tő is, mert az érintettek, a több mint százezres pedagógustábor tagjai többnyire jogosan panaszkodnak amiatt, hogy anyagi és erkölcsi megbecsülésük nem kellő mértékű. A pillanatnyi helyzetről és az ígéretesebbnek tűnő jövő lehetőségeiről beszélgettünk Sádi Lajossal, a Pedagógusok Szakszervezete központi vezetőségének titkárával. Hátrányos helyzetben — Jó nóhányan nehezményezik az általuk szerénynek tartott béreket. Mi az önök véleménye, s remélhető-e javulás? — Alaposan tájékozódtunk, s ennek alapján elkészítettünk egy tervezetet, amelyet eljuttattunk a Művelődési Minisztérium vezetéséhez. Hiteles információik szerint a nevelők rétege a többi értelmiségihez viszonyítva meglehetősen hátrányos helyzetbe került. Igaz, 1977- ben volt központi béremelés, s ez a szintre hozást szolgálta. Azóta azonban semmi nem történt. Különösképp 1981 óta rossz a helyzet, az éves bérfejlesztés ugyanis csekély mérvű lett, azaz a lemaradás kétségkívül tény. Ebből következik az, hogy újabb intézkedésre van szükség. A kidolgozott tervezet — ebbe nyilvánvalóan beépítik a mi ötleteinket is — még ebben az évben a Minisztertanács asztalára kerül, itt születik meg majd a végső döntés. Óradíjak — közelről — Többen méltatlankodnak a túlóradíjak miatt, helytelenítve a jelenlegi gya- koriatot. Vették-e az effajta jelzéseket? — Meg kell mondanom, hogy a kritikai észrevételek nem alaptalanok. A mostani felső határ — a középiskolai tanároknál — 40 forint. A másfajta, az alacsonyabb képzettségűeknél ennél kevesebb. Ügy látszik, hogy ezen módosítani illene, zöld jelzést adva a bérarányos megközelítésnek. Hadd érzékeltessem ezt konkrét példával. Az volna a helyes, ha az alapfizetést osztanák a kötelező órák számával, így ugyanis elfogadható, a munkát, az igyekezetét valóban figyelembe vevő ösz- szeg jönne ki. Mi ezt az álláspontot képviseljük, ezt a megoldást ajánljuk, hiszen egyértelműen kedvező visszhangot váltana ki. A jutalmazás eddigi gyakorlata is korrekcióra szorul. Az egyszázalékos keret minimális, célszerű lenne megemelni. Tudom, hogy ez nem köny- nyű, hiszen a gazdasági helyzet gondoktól terhes. A gondolatot mégis ébren tartjuk, mert megvalósítása feltétlenül tartalmasabb, gyümölcsözőbb helytállásra ösztönözne mindenkit. A lakos és a többi — A pályakezdők — különösképp az ifjú házaspárok — többek között azért húzódoznak a falusi katedrától, mert a legtöbb helyütt nem oldják meg fészekrakási gondjaikat. Gondolnak-e erre az illetékesek, s miként kísérik meg a helyzet jobbá formálását? — Megértjük a keserű jelzéseket, s eddig is a kiútkeresés érdekében munkálkodtunk. Bízunk abban, hogy •a Minisztertanács valamilyen módon határozatban készteti majd a tanácsokat arra, hogy ne feledkezzenek meg a nemzet „napszámosainak” az eddiginél hatékonyabb felkarolásáról. Arról van szó, hogy a korábbinál jóval több lehetőséget kellene biztosítani számukra, annál is inkább, mert — csak egy példát említsek — az orvosok, illetve a mezőgazdászok ilyen jellegű fogadtatása sokkal kedvezőbb. Ebben az esetben is szintre hozásról lenne szó. Hiszünk abban, hogy az állami lakáselosztási keretekből is többen részesednek majd. Talán garzonházakból is. örülnék annak, ha a munkáltatói lakástámogatási alap se maradna zárva előttük. Az egyedülálló, a tágas otthonokban élő nyugdíjasok szívesen költöznének kisebbekbe. Ezt is meg kellene köny- nyíteni, hiszen így javulhatna a már említett fiatalabb korosztályok helyzete. ösztönző elismerés — Egyesek azt állítják, hogy az erkölcsi méltatás sem megfelelő. Önök szerint milyen változásra lenne szükség? — Azt hiszem, nem ártana a gazdagítás, a mennyiségi növelés, hiszen mindenkinek jólesik az, ha felettesei észreveszik ritka szorgalmát, eredményes tevékenységét. Az odaítélés gyakorlata is módosítható. Ismét egy javaslatot említek. A Kiváló Munkáért jelvényt eddig a miniszter adományozta. Érzésem szerint nincs különösebb akadálya annak, hogy a végleges döntést a megyéknél, a művelődésügyi osztályokon hozzák meg, ugyanis ők ismerik jobban az érintett nevelőket, s így a véleményalkotás is testre méretezettebb lesz. Eddig kevés kollektíva, testület sikereit jutalmazták, holott ilyesmire is szükség lenne, mert az eredmények jelentős része így születik, összegzésként hadd jelezzem, hogy mindezek csak a helyzet alapos vizsgálata nyomán kialakított javaslatok. Nyilvánvaló, hogy menet közben módosulnak, bár a lényegük nem szenved csorbát. Ugyanakkor az is tény, hogy csak addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér, azaz a végső határozat igazodik majd hazánk pillanatnyi és jövőbeni gazdasági lehetőségeihez. Az egészséges előbbre lépésre, változtatásra mindenképp szükség van, mert — s ezt felelősségérzettől vezérelve fogalmazhatom meg — a jobb életkörülmények valamennyi pedagógust színvonalasabb munkára serkentenek. Pécsi István ÚJ FORMA A GYERMEKVÉDELEMBEN Hivatása: nevelőszülő Gárdonyi emlékére Prózamondóverseny Irodalmunk a felszabadulás után című 'műsorkeretben hetek óta hallhatunk különböző, már korábban elhangzott műveket, amelyek az elmúlt 40 év irodalmi terméséből adnak ízelítőt. Jobbnál jobb drámák, novellák, versek kerülnek mikrofon elé. így pótolhat a hallgató elszalasztott perceket. Érdekesebbé tenné a műsort, ha akárcsak évszámmegjelöléssel, de utalnának a szerkesztők a keletkezés éveire is. A műalkotásokat, így a rádiódrámákat is a kor szelleme hívja életre. Minden mű állásfoglalás, akár egy epigramma szűk kereteire, akár egy novella bonyolultabb szövedékére gondol az ember. Minden mű a kor tükre is, felelet a korra. A lét sokféle és sokszor hozza magával, hogy két alapjában becsületes ember kerül szembe egymással, magatartásuk, elveik feszültségeket hordoznak. Doktor Avedix Pál — Kállai Ferenc — „nem áll szemben senkivel, csak a maga fa- tuskó, konok lényével behatolt egy elrendezett világba és egyszerűen elgázolt rég kialakult elveket... Nagy és komplex hazugságokkal áll szemben, amelyeknek nincs testük, nem lehet megfogni, nem lehet odavágni őket. Az emberek egymásra hunyorítanak és befogják a szájukat... Észreveszi a szabályozott disznóságokat, a jól fogalmazott jelentések mögött az elnémított valóságot.” A Statisztika — Vészi Endre drámája — egy kórház baleseti osztályának belső életére világít. A segédorvos mondja: „A C-kór- teremben napok óta nem működik a lefolyó. A látogatók eldugaszolták. A mosdó környéke csupa víz. Tizenöt beteg szenved emiatt. Kijön a szennyes víz a kőre, s az egész kórteremben széthordják.” Az osztály nevezetes példamutató szervezettségéről, az ápolónők nem fogadnak el borravalót, alacsony az elhalálozások száma. A hallgató azonban már az első percekben érzi, hogy a helyzet mégsem olyan rózsás, mint ahogy azt az osztályvezető főorvos mondja. Csak egy orvos ellen van kifogása. Ez a segédorvos „kibírhatatlan, mert más ... Nem népszerű, természete elszigeteli a többiektől. Reflexei másként működnek, idő ritmusa is más. Amúgy jó manuális képességei vannak, gyorsműtéteknél lehet számítani a kezére; határozott, erős keze van.” A portás véleménye: „A kisdoktor? Nemigen mozdul a kórház területéről. Itt is lakik egy kis lyukban. A takarítónő szobája volt azelőtt. Az ő ablaka mindig világos. Kimondottan és tipikusan éjjeli bagoly, örök inspekció«.” Egy decemberi délután eszméletlen öregembert hoztak a mentők. A villamos alól szedték ki. Combnyaktörést szenvedett, és elvesztette emlékezőképességét. Először nagy fényességet, majd nagy sötétséget látott. „Nehéz vasakat ütöttek egymáshoz, és a földnek olajszaga volt.” A példamutató gonddal és gyorsasággal végrehajtott műtét kitűnően sikerült, de hetekkel később, amikor átszállították volna az elfekvőbe, állapota válságosra fordult. Mindez tragikus, de csak kísérő jelenség, mert a fiatal orvos, szembehelyezkedve az osztályvezető döntésével, nem engedi elszállítani. Vészi Endre a klasszikus drámák mintáit követve bonyolítja az eseményeket. Hibátlan a mű szerkezete, mégis nem ez adja igazi értékét, hanem az epizódok — a kisdoktor és Lívia szerelme, valamint a mellékalakok — az öregember és a portás — élethű ábrázolása. Bihari József, Makláry János és Ruttkai Éva a hanggal ábrázolható jellemek ritka változatait mutatta meg. Az esemény kibontakozása során az előbbiekre történő visszautaló mondatok a rádiószerűséget biztosították. Ebergényi Tibor Önkéntes vasutas véradók Hatvanban Napjaink égető kérdéseinek egyike: hogyan foglalkozzunk az állami gondozott gyerekekkel? A téma örökös reflektorfényben áll, s nem véletlenül. Egész társadalmunk ügye kell, hogy legyen a fiatalokról való gondoskodás, hiszen nem mindegy, milyen lesz a jövő felnőttje. Ott, ahol a szülői ház nem biztosítja a gyerek egészséges testi, lelki, szellemi fejlődését, — az államnak kell közbelépnie. Ám még ma is kutatják-ke- resik a megoldást: hogyan lehet megvalósítani a valóban hatékony nevelést. Számos fórumon elhangzott már: a nevelőotthonokban nem valósulhat meg maradéktalanul a gondozottak személyiségfejlődése, a gyermekvédelemben gyakran találkozunk merev, és célszerűtlen gyakorlattal. A szakemberek — a nevelők, a hivatásos pártfogók, a pedagógusok — egyetértenek abban: mindenképpen fejleszteni kell az állami gondozás formáját, módszereit. Mert mi is a legfontosabb cél? Mindenképpen az, hogy az apa, anya nélkül nevelkedő majdan beilleszkedjen a társadalomba. Törvény- szerű, hogy a gyerek a valódi családban, a természetes környezetben találja meg igazi helyét. A nevelőotthonokra adott helyzetünkben mindenképpen szükség van, ám azt egyértelműen elismerik, nem lehet megvalósítani a tökéletes miliőt. Megyénkben napjainkban több mint ezer az állami gondozott gyerekek száma, s csak mintegy 20—24 százalékuk él nevelőszülőknél. ★ Fodor Lajossal, a megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet igazgatójával arról beszélgettünk, mennyivel ideálisabb körülmények között nevelkednek azok, akik patronáló családoknál élnek. — Nagyon kedvezőek a tapasztalataink, — szögezte le az igazgató. — A nevelőszülőknél felnövő gyerekek sokkalta jobban beilleszkednek már az iskolába is, hisz valóságos tapasztalataik vannak az életről. Nem tudunk olyanról, hogy az így nevelt kiskorú bűncselekményt követett volna el, vagy netán megszökött volna a háztól. Nem kis gond: mi lesz az intézeti gyerekekből, 18 éves koruk után. Ha visszakerülnek szüleikhez, óhatatlanul átveszik azok szokásait, az alkoholizmus, a bűnözés veszélye fenyegeti őket. A nevelőszülő viszont egy biztos bázis. — Ezek szerint sokkal szélesebb hálózatra volna szükség... — Célunk, hogy minél több családot, embert megnyerjünk az ügynek. Olyanokat felkutatni, akik szívesen fogadnának magukhoz állami gondozottat. Ám ehhez több és jobb feltételt kellene biztosítani. Jóllehet nem anyagi érdekből teszik azok, akik hosszú évek óta gondoskodnak egy, két vagy több gyerekről. A gondozási díj havonta 500—900 forint, plusz a családi pótlék. A ruhát az állam adja. — Üj utakat is lehetne találni a gyermekvédelemben? — Mindenképpen keresni kell! Néhány évvel ezelőtt született meg az ötlet: nyerjünk meg e nemes ügynek hivatásos nevelőszülőket. Először megdöbbentőnek látszott az elképzelés, hogy egy pedagógus házaspár fogadjon házába hat-hét állami gondozottat, s a nevelés, e formája legyen a fő hivatásuk, ezért kapják a fizetésüket. Az első meglepetés, s az elutasító fogadtatás után aztán egyre inkább világossá vált: célszerű, ésszerű a megoldás. — Mi o lényege a hivatásos nevelőszülői hálózat elgondolásának? — A családi és az intézményes nevelés kombinációja. Az állami gondozottak ily módon jó környezetben nőhetnek fel, ugyanazok a hatások érik őket, mint társaikat, az igazán ideális szülői házban. Ragyogó modell : kisebb-nagyobb gyerekek szinte testvéri közössége. Megvalósul a családi kohézió, a neveltek nagyszerűen beilleszkednek a társadalomba. Éljenek akár kis faluban, városban. Ehhez persze megfelelő feltételek is szükségesek. Mindenekelőtt olyan lakás, ami megfelel egy nagy családnak. Lehet szolgálati is. — Nem luxus e forma megvalósítása? — Korántsem. Egy állami gondozott gyerek intézeti nevelése évenként százezer forintba kerül. A hivatásos nevelőszülői hálózat kialakítása gazdasági szempontból is sokkal előnyösebb. Társadalmi haszna pedig ettől jóval nagyobb. ★ Való igaz, a hányatott sorsú gyerekek valódi családba kerülnének kötődhetnének szülőhöz, testvérhez. Az otthont nem tudja — nem is tudhatja — pótolni az intézet. Gyermekvédelmünk új formáját egyébként a Művelődési Minisztérium és a KISZ Központi Bizottsága is támogatja. Ma még fehér hollónak számít a példa: mindössze a fővárosban valósították meg, kísérleti jelleggel. Ám mivel hasznosnak, célszerűnek ígérkezik — jó volna megyénkben is mielőbb találkozni vele. Mikes Márta A kétévenként hagyományosan megrendezendő — pedagógusképző intézmények hallgatóinak kiírt — országos Gárdonyi Géza prózamondó versenyre október 27-én, csütörtökön délelőtt tíz órai kezdettel kerül sor Egerben, a Megyei Könyvtár olvasótermében. A szervező Gárdonyi Géza Társaság nemcsak a főiskolák, egyetemek versengő hallgatóit, hanem az érdeklődőket is szeretettel várja a színvonalasnak ígérkező rendez- I vényre. Az előző évekhez hasonlóan a közelmúltban a hatvani vasútállomáson rendezték meg az önkéntes véradók találkozóját. Dr. Köles József főorvos méltatta a vasutas véradók szerepét, majd Juhász Ferenc, a MÁV Miskolci Igazgatósága nevében mondott köszönetét a meghívottaknak, segítőkész munkájukért. Ezután a legaktívabb véradókat kitüntették. Így elismerésben részesült Balázs András, Bánkuti István, Csirke János, Balázs Béla és Kádár Balázs. Szűcs Ferenc A minap a szokásosnál korábban tértem haza a munkából. Gondoltam: nem történik semmi, a benti munkám megvár ... Lezuhanyoztam, bekaptam valamit, de valahogy nyugtalan voltam. Gondoltam, ellenőrzésképpen betelefonálok. Csak sikerüljön a felismerhetetlenségig megváltoztatni a hangomat! — Tessék — szólt bele egy hang a telefonba, alighanem Korjagin. — Jó napot — mondom én, a lehető legmélyebb basszushangon —, Ivan Petrovicsot kérem. — Sajnos, éppen kiszaladt egy percre. Hívja vissza egy órácska múlva. — Miért, Ivan Petrovics egy óra múlva itt lesz? — Nagyon valószínű ... Jó, gondolom, legyen, egy óra múlva telefonálok. Igyekszem női hangon beszélni. — Halló, beszélhetnék Ivan Petroviccsal? Nagyon fontos lenne! — Ivan Petrovicsot sürgősen behívták a főnökhöz — válaszol valaki a vonal túlsó végén, nyilvánvalóan női hangot utánozva. — És mikor érhetem el Ivan Petrovicsot? — Azt nem tudom megmondani. A főnöknek nem parancsolhatunk. — Köszönöm. Bocsásson meg, telefonálhatok még egyszer? — Természetesen. Telefonáljon bármikor... Bármikor — ez már több a soknál! Kemény munka. Megpróbálok telefonálni a munkanap végén. Harmadszor változtatom meg a hangomat, rekedten, szaggatottan kérdezem: — Ivan Petrovics? — Ki kéri? — Nem fontos. Hivatalos ügyben keresem. Sürgős. Halaszthatatlan. — Sajnos, Ivan Petrovics ma már nem jön vissza. — Hogyhogy? Hiszen a munkanap még nem ért véget! — önnek igaza van, de Ivan Petrovicsot rendkívüli körülmények folytán elengedték! A házkezelőségtől telefonáltak. A lakását elöntötte a víz, mert a fölötte lakónál csőrepedés volt —, képzelje csak: az egész bútor, a telefon, a televízió, a papucsai — minden víz alatt! — Igen, természetesen ... megértem... — Nem történt semmi, kérem, telefonáljon holnap ... Helyére teszem a telefont és megkönnyebbülten felsóhajtok. Igen, gondoltam magamban, sikerült az ellenőrzés. Jó kollégáid vannak, Ivan Petrovics! Te itthon ülsz, ők pedig a munkahelyeden hősiesen kiállnak érted, minden erejükkel védelemeznek. így van ez, ma ők — engem, holnap én — őket! (Ford.: Horváth Ida)
