Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-10 / 188. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 10., szerda RÉGI HÁZAK, HAJDANVOLT EMBEREK A tálján pallér magyarrá válik Megújul az egri Carlone-ház A belvárosi rekonstrukció szinte csodákra képes. A megkopott, az ódon épületek felöltik hajdani díszes köntösüket, a belső terek viszont a huszadik század összkomfortját kínálják. Ilyenné válik az egykori olasz pallér, Giovanni Battista Carlone, a Karloni János néven magyarrá lett ritka tehetségű mester egri, Széchenyi utcai otthona is. A kitűnően képzett szakember messziről jött, s híres építészcsaládból származott. Ide az érvényesülés, a karrier, a módosodás lehetősége vonzhatta. Megérezte a nagy lehetőséget, bízott felkészültségében, átlagon felüli adottságaiban. ’ Alaposon tájékozódhatott, jó emberismerőként hitt abban, hogy leendő megbízóinak számát feltétlenül gyarapítja majd nemesi rangja, címere, amelyen mellét tépő pelikán díszelgett. Jó lapra tett, hiszen gróf Erdődy Gábor püspökben vérbeli mecénásra lelt, s ez a megbecsülés újabb ajtókat nyitott meg számára. A szinte légüres teret sejtette meg, azt, hogy aligha akadnak versenytársai, azt, hogy az általa választott porondon csak övé lehet a győzelem. o Magabiztosan érkezett, ráadásul épp a legjobbkor, hiszen feladat majdhogy tengernyi akadt. Allah híveinek távozása után a város élni akart, le óhajtotta vetni a szegénység gúnyáját. A turbánosok ugyanis nem kedvelték az építkezést, legfeljebb mecseteket és fürdőket emeltettek. Elmenetelük után feltétlenül pótolni kellett a kilenc évtizedes mulasztást. Az egyház első emberei mutattak példát, s őket követték a nemesek, s a lassan módosodó polgárok. Kellett hát a talpraesett, az ötletes építész. Ezért tett jó lapra az önérzetes olasz férfiú, aki tudta: sikereit elsősorban itt alapozhatja meg. A vidékiség sem zavarta, bízott abban, hogy innen rajtolva is meghódítja a „világot”, s osztályrésze lesz nemcsak a hírnév, hanem a gazdagság is. o A taláros főúr hamar rájött, hogy jól választott, s kiemelkedő képességű vendégét busásan jutalmazta. Bizonyára újabb párfogókat is szerzett számára. Először az új székesegyház építésén szorgoskodott, később sem volt ideje pihenni, mert újabb teendők sora várta azt a művészt — egyáltalán nem túlzás ez a kifejezés —, aki nemcsak a barokk stílus valamennyi fortélyát sajátította el, aki nemcsak a rokokó egyes elemeire érzett rá, hanem arra' is képes volt, hogy a tanultakat egyéni izekkel fűszerezve öntse formába. Csoda-e, ha egy re-másra hívták az építtetők, a papi testületek és magánszemélyek egyaránt, ö soha nem mondott nemet. Sarkallta a megnyilatkozás vágya, s az anyagi függetlenség biztos reménye. Templomokat, kastélyokat emeltet Egerben, Miskolcon, Felnémeten, Egersza- 1 ókon, Demjénben, Kápolnán, Füzesabonyban, Pusztahidvé- gen, Pusztaszikszón, Edelény- ben, Ácsán, Aszódon. Bármibe kezd, minden próbálkozását siker koronázza... e Teltek az évek, gyűlt" nemcsak az elismerés, hanem a p>énz is. 1725-ben elhatározta, hogy kivívott rangjának megfelelő hajlékot készít magának és családjának. Először a mai Széchenyi és a Bródy Sándor utcák találkozásánál, a sarkon kezdte meg a munkálatokat. Korszerű kifejezéssel élve az akkori település centrumában, híres munkái közelében. AGRIA ’83 „Szállj be a tiszta szobába...” A 13. számú épUlet (Fotó: Szántó György) Szemet gyönyörködtető kül- csínt akart, s teljes kényelmet, méghozzá a hamisítatlan barokk sugallatától vezérelve. Ennyivel persze nem elégedet meg. 1732-ben tovább terjeszkedett: Csontos Judittól megvette az otthona mellett lévő — a jelenleg 13. szám alatti — házat, s ezt újjávarázsolta. Aztán — a mostani Bródy Sándor utcában — még egyet vásárolt, ezt lebontatta, hogy teret nyerjen, s hangulatos udvart, kocsibejáratot és kertet alakítson ki. Így jött létre az az együttes, amely napjainkban is ékességnek számít, pedig az utódok többször hozzányúltak, ráadásul a legtöbbször csak a célszerűségre gondolva, megfeledkezve arról, hogy tönkreteszik az összhatást. o Ez volt a családi fészek, ahol erőt gyűjtött, ahonnan újabb „portyákra” indult. Harmincöt esztendőt töltött Egerben a napfényes Itália fia. Minden óhaja teljesült itt. Szerte az országban becsülték, nagyra tartották. Gazdag és híres mester lett. Ráadásul architec- tus hungaricus, azaz magyarrá lett. Olyannyira, hogy nevét — talán az itt maradó törökök esete is eszébe juthatott — Karloni Jánosra változtatta. Idős korában sem tétlenkedett. Talán lejárt a nem messzire eső Kacsa vendég- fogadóba, hogy művészbarátaival lehörpintsen egy-egy pohár bort. Talán hallhatott tőlük az új taláros nagyúr, a gőgös, a városi polgárokat szinte rabszolgának tekintő Barkóczy püspök hatalmas- kodásairól, a helybeli mesterek mellőzéséről, a tengernyi hétköznapi intrikáról. Bizonyára semmit sem szólt, s megmosolyogta a háborgókat. Tehette, hiszen sorsával, pályájának formálódásával bizonyította azt, amit később Gárdonyi is megfogalmazott, hogy a messziről hozott „szőlőtőke" is egri „bort” terem ezen a tájon. .. Pécsi István A HVDSZ Bihari János nevét viselő táncegyüttese szombaton este lépett fel Egerben, a Líceum szabadtéri színpadán. A műsor csúcsa felé közeledvén énekelték a tánckar üde, jókedvű és mindig mosolygó lányai a tegnapi falu világát ébresztő gyönyörű kis dalt, a szerelemhívás és szerelemértés szépséges képét. „Éjszaka, kék tollú páva, szállj be a tiszta szobába!" S mindezt azért írjuk le a kitűnő hangulatot teremtő másfél órás műsorról szólván, mert ennek a színes tánccsokornak nemcsak színesítője, de összekötő szalagocskája is volt az egyre fel-felhangzó ének. Hiszen a táncbamenés a régi faluban, vagy akár az egri hóstyákon is elképzelhetetlen volt anélkül, hogy a lányok díszes ünneplőben kart-kar- ba öltve végig ne mentek volna az utcán, a bálba „sietve” a legények előtt. A Bihari János Táncegyüttes megújulóban lévő rangos gárda. Novák Ferenc, a művészeti vezető és három koreográfusa, Foltin Jolán, Neu- wirth Annamária és Szögi Csaba az egyes táncelemeket- lépéseket nem azzal a szándékkal, nem úgy komponálják mutatós, hatásos számmá, hogy hosszan tartó felvonulásokkal, bevezetésekkel, a nagyobb tömeg látványával kápráztatják el a néző szemét. Itt a táncosok bejönnek a színpadra, ezekre a jó hangos pallókra és hol lassan, hol pörgetettebb ritmusban felelevenítik azt a mozgást, amit a népi jókedv, érzés teremtett. Egy-egy táncot nem járnak negyvenen-ötvenen, de minden egyes számból ki- érezhető, hogy ezek a fiatalok átélik a ritmust, azt, amiért ők ma a színpadon mozognak. És azért kell átélésről, vagy ha úgy tetszik, a beleélésről szólnunk, mert ezt a nem is olyan könnyű műfajt nem lehet enélkül a belső fűtöttség nélkül művelni. Akár a nyitó számra, a Szatmári táncokra gondolunk, akár a sárközi gyűjtésre, vagy a Forgatásra, a Korcsosra (Ritka magyar), a Rábaközi Táncra, a Kalotaszegi gyűjtésre, vagy a Mondóka címen előadott számra, a Lakácsai csizmaverőre; mindenütt a játékosság, a derű, a könnyedség volt a hangsúlyos. És mintha ez a fiatalos évődés, játszogatás, vetélkedés a Párosban ért volna el a nemes érzések magaslatáig. Mucsi János és Simái Edit ebben a számban bizonyították, hogy a humor és a tánc nem idegen egymástól. S ha már a szólistáknál tartunk, meg kell említenünk Babos Károlyt, Boros Sándort, Balogh Lászlót, Flaisz M. Lászlót, akik olykor több számban is feltűntek a kar tarka, jókedvű mezőnyében. Az együttest a Kamarás zenekar kísérte. Zsákai Győző, Nagy Balázs — énekelt is, kitűnően —, a fúvós Be- rán István és Bajnok József avatott kézzel kezelték a százados múltból visszahívott húros hangszereket, fúvós szerszámokat. A lelkes közönség kétszer is visszatapsolta a fiatal táncosokat. Farkas András Harlekinék Tatán Egy régi hagyományt újjáélesztve vasárnap a tatai vár és a művelődési központ körül nagy érdeklődés mellett rendezték meg a tóvárosi búcsút közismert nevén a porcinkulát. Reggeltől estig különféle látványosságok, népművészeti és kirakodó vásár fogadta a jeles nap sok ezres vendégét. A szabadtéri színpadon nagy sikerrel adott műsort az egri Harlekin bábegyfittes. Omer Seyfeddin: A csoda Omer Seyfeddin (Gönen 1SS4— Isztambul 1910). A török novellisztika Maupassant-ja. Élete során, mint katonatiszt, beutazza az Oszmán Birodalom legeldugottabb garnlzon- jait is. ízig-várig keleti típusokat és helyszíneket bemutató művei rendkívül népszerűek hazájának határain túl is. Az író novelláiból készült válogatás eddig tizennégy nyelven látott napvilágot. Sei- feddtn születésének 100. évfordulója alkalmából az Európa Könyvkiadó novelláskö- tet megjelentetését tervezi. A lapunkban közölt elbeszélést a ,,Makedóntól füzérek” című kötetből választottuk. A tűzvész már félórája tombolt, de a helybeliek azt rebesgették, hogy a városnegyed védőszentjeként tisz(Kibla: A dzsámi Mekka irányába épült fülkéje.) telt Serif türbéjétől két házra alábbhagy. A szent azonban nem sokat segített, sőt, a Kibla felől feltámadt szél lángoló deszkákat, pernyét, zsarátnokot fújt a türbére és az alatta fekvő házakra. A tűzoltók végsőkig kitartva próbálták a lángokat megfékezni, a házak köré vont csendőrkordon pedig távoltartotta az alkalmi prédára les őket. Egyedül Csiroz Ahmed meresztgette fürkészően tekintetét ide-oda. Rafinált tolvaj hírében állt, számára a tűzvész fosztogatást jelentett. Bár ez a városrész igen szegény, s tudta jól, hogy a lángokba vesző kunyhócs- kákban a paplanon kívül nincs is más talán, ö viszont a zsákmányon azt értette, „aminek értéke súlyos, de elemelni könnyű”. — Allah átka ez a mihaszna tűzvész — dünnyögte fejcsóválva. A lakosság ezalatt körbeállta a türbét azt hajtogatván, hogy „mihelyt ideér, kialszik”. — Csiroz Ahmed közben besandított a zöldre festett türbe ablakán. A mécses pislákoló fénye egy szarkofág fölött reszketett. A fejrésznél két hatalmas gyertyatartó strázsált, két oldalán pedig egy-egy imaszőnyeg hevert. A nyitott olvasóállványokon, egymás mellett hatalmas bőrkötésű Koránok feküdtek. Az alkalmi zsákmány láttán szeme felcsillant — s magában rövid számvetést végzett: — A gyertyatartók tíz lírá- tól-húszig .a . az imaszőnyegek tizenöt-vagy húsz... A könyvek bizonyára kéziratosak, akkor húsz, vagy csak tíz? ... összesen kitesz úgy hetven lírát, — állapította meg... A zöld színű kapuhoz somfordáit. Csontos vállalnak ez az ajtó nem jelentett akadályt. Majd a zárat is szemügyre vette, s óvatosan feszegetni kezdte. A környékbeliek figyelmét lekötötte a tűz. Csiroz Ahmed összeszedve minden erejét nekidől* a feszülő ajtónak, ... ami végül is éles csatta- nással felpattant. Amint belépett, első dolga volt elfújni a bágyadt mécslángot. Azonban az „elvitelre” szánt holmik amilyen értékesek, olyan súlyosak is, állapította meg a tolvaj. Miután részletesen kigondolta, milyen módon emelheti el a zsákmányt, hozzáfogott terve megvalósításához, aminek következményét úgysem várja meg. A gyertyatartókból kihúzott gyertyákat a földre dobta. Az olvasóállványokról egyenként leszedte a Koránokat, amelyikben bejegyzést talált, azt a lapot kitépte, majd az egyes példányokat széles övébe dugta. Ezután megállt, az orrát va- kargatta, majd komótosan felszedegette az imaszőnyegeket, s minthá lóra pokrócot vetne, úgy terítette rá a koporsó hátára. — Most már csak a kapun kell túljutnia, -r- Ám odakint nagy a csődület — tűnődött a szarkofágnak támaszkodva. — Az aranysújtásos turbán elöl- maradt, s amint utánanyúlt, a koporsó váratlanul megbillent, s Csiroz Ahmed majdnem orrabukott, de ösz- szeszedte magát. — „Talán csak nem a szent támadt fel” — rezzent össze a gondolattól ! Körülnézett, topogott, végül elmosolyodott... — Jaj a lelkednek — hát nem vagy földhöz szögezve? — Lehajolt, a szarkofág alá akart nézni, hátára emelte, s nem találta nehéznek. Köny- nyű fából készíthették a koporsót, fedelét zöld színű lepellel borították. Ekkor megszületett fejében. a „távozás” módja ... A könyvekkel összefogta a gyertyatartókat, s a szarkofág alá húzta és lassan, körültekintően elindult a teherrel. Majd megállt, s kezét kinyújtva a díszes koporsó alól megnyitotta az ajtót. Bal felé nyílott, a térre ... Ha arra megy nyakon csíphetik, — a jobb oldali utca viszont néptelen. Sok az üszkös rom, nagy pusztítást végzett ott a tűz. Csiroz nem tanakodhatott sokáig a szarkofág alatt, s elindult. Hangos csörgéssel, csattogással lépett ki a kapun. A környékben állók fölkapták fejüket a szokatlan zajra, s meghűlt ereikben a vér ... Lábuk földbe gyökerezett... Íme! — A szent föltámadt, s feléjük tart? ... Megálltak a tűzoltókészülékek is, még az erős szél is megdermedt... A tűzoltók félelmükben eldobálták a kezükben levő fecskendőket, baltákat, horgokat ... A koporsó a tűzvész nyomában járt!... A bámészkodó lakosok reszkettek félelmükben. A díszes szarkofág, mint egy túlvilági szellem, — imbolygóit közöttük, míg csak el nem nyelte a szürkület. A türbe előtti két házat elkerülte a tűz. Az épen maradt, ám szentjét vesztett türbét .továbbra is vallásos áhítattal tisztelte a lakosság, de a fohászt, vagy imát zsolozsmázók nem fordulnak már az üresen maradt épület felé úgy, mint régen. A Kiblára* pillantva csak ennyit mondanak: „A két szememmel láttam, hogy a tűzvész éjszakáján erre ment!”... (Törökből fordította: Soós Tamás)