Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-10 / 188. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 10., szerda 3 A mellékes Feladataink értékrendje Nem arról a mellékesről fog szólni ez az írás. melyet az úgynevezett második gazdaságban szoktunk megkeresni. hanem arról, amely a termelés és a kutatás, vagy bármely emberi tevékenység főirányát tekintve mellékesnek tűnik. Sok szempontból nyitott kapukat döngetünk. Hiszen nincsen az az újságíró, vagy riporter, aki ne hangoztatná, hogy nem elegendő felépíteni egy lakótelepet. Járulékos beruházásokra is szükség van, sőt, a lakásépítés előfeltétele például a közműhálózat kiépítése. A lakásépítéshez hozzátartozik az úgynevezett tereprendezés, az új lakótelep tartozéka, az iskola, az óvoda, a játszótér, a vendéglő és az üzletek is. Mindez tehát közismert. A probléma az, hogy noha közismert, mindenki tudja, hogy a járulékos beruházások nélkül az alapvető beruházás sem teljes, mégis ismét és ismét elmaradnak a járulékos beruházások. Valószínűleg azért, mert mellékesnek számítanak, és ha a fontos megvan, akkor a mellékes már ötödrangú. A lakótelepekkel csupán azért példálózom, hogy a gondolatmenet könnyebben követhető legyen. Hozhatnék más példát is: a kitűnően felszerelt steril orvosi műtőt, amiből csupán néhány megfelelő nyílászáró szerkezet hiányzik, hogy ténylegesen steril legyen; vagy az értékes gépet, melyet nem megfelelő páratartalmú helyiségben tartanak. Nem az a feltűnő, hogy ilyen problémák voltak, és bizonyos ideig nem oldódtak meg, hanem ezeknek az ellentmondásoknak a krónikus volta. Egyfelől tisztázni kell a következőt: az egész világtörténelem tele volt olyan fejlődési tendenciákkal, melyek azért nem tudtak igazán kibontakozni, mivel csak a fő irányzatok tekintetében léptek előre az egyes társadalmak, a mellékes viszont mindvégig mellékes maradt. Valóban csodálkozva nézzük, hogy voltak olyan társadalmak, amelyek messze megelőzték Európát a tudományos számításokban, vagy éppen az ipar számos területén. Nem Európában fedezték fel a selyemszövést, nem Európa produkálta először a nyomtatás lehetőségét, és szintén nem Európa teremtette meg azokat a vízgazdálkodási rendszereket, melyek hosszú ideig mintaképek voltak. S mégis a fontos, a legfontosabb dolgok tekintetében előrelépő társadalmak végül is vagy összeomlottak, vagy pedig a maguk egészében nem tudtak előrejutni, természetesen egyéb lényeges történelmi okok következtében is. Az elmaradottság, a fejletlenség nemegyszer éppen azon mérhető ma is, hogy az úgynevezett mellékes mozzanatok olyannyira fejletlenek, hogy nem engedik a lényeges mozzanatok kifejlődését sem. Ilyen szempontból akár a köztisztaság, akár egy szokásrendszer, akár egy vallási korlátozottság visszavetheti azokat a társadalmakat, amelyek az ipar bizonyos ágaiban előrelendülnek. Helyesen nevezte Galbraith, amerikai közgazdász egyik érdekes művében szintetikus modernizációnak azt a modernizációt, mely a modern repülőtér és a modern műút, valamint a műút végén álló szálloda, vagy szállodák modernsége mellett szinte konzerválja az elmaradottságot. De miből ered nálunk az, hogy a mellékest még mindig hatodrangúként kezeljük, hogy sokszor az úgynevezett infrastruktúra kiépítése háttérbe kerül, hogy a lényeges még mindig legtöbbször a mennyiség és nem a minőség? Vagyis: mi az oka annak, hogy noha konkrét esetekben a sajtó évtizedek óta visszatérő témája az alig látszó, a nem fő dologhoz tartozó elhanyagolásnak kritikája, s a jelenség minden kritika ellenére makacsul tartja magát? Miképpen lehetséges az, hogy noha mindenki tudja, hogy ami ma még mellékesnek tűnik, az holnap a legégetőbb problémává léphet elő, mégis fennáll ez a helyzet? Azt hiszem, szemléleti kérdésről van szó. Az a szemlélet, amely kampányszerűen igyekezett megoldani mindenféle társadalmi és termelési problémát, látszólag már a múlté. De csak látszólag. Ma nincsenek kampányok De e szemlélet benne él az emberekben és lényege az, hogy gyorsan meg kell valósítani a legfontosabb dolgot, s hogy ez azzal jár, mellékesen szétrombolunk más értékeket — az már mind-' egy. A kampányszemlélet tehát élhet kampány nélkül is. Nem mondom, hogy nincs szükség bizonyos beruházások kiemelésére. Ezek a beruházások azok, amelyek általában határidőre meg is valósulnak. De következik-e ebből, hogy az összes más beruházások esetében a rá- érősség érvényesüljön? S vajon az, ha valamit valóban meg akarnak valósítani, akkor kiemelt beruházásnak tekintik, nem annyit jelent-e: a kampányszemlélet tovább él. Sőt, erre az alapra kell helyezkedni az adott szituációban. S így jönnek létre olyan nevetséges esetek, mint például az, hogy van üzlet, amelynek a tatarozása hosszabb időt vesz igénybe, mintha egy újat építenének. Vannak időszakok, midőn egy társadalomnak valóban a legfontosabbra, valóban a következő lépésre kell koncentrálni. A háborús időszakokban például, amikor a szovjet ipar nagy részét az Uraiba telepítették, senki sem követelhette, hogy a megfelelő infrastruktúrával együtt evakuáljanak. Más dolog azonban a pillanatnyi szükségszerűség és a folyamatos szükségletrendszer. A szektarianizmus alapvető jellegzetessége mindig az, hogy úgy érzi, a pillanat annyira szorító, olyannyira izgalmas, hogy csupán a főfeladatra lehet koncentrálni. A legfontosabb célok elérése élet-halál kérdés. És minden egyéb ehhez képest rendkívül alárendelt jelentőségű. A történelem szorító pillanataiban így is van. De a szorító pillanatokat nem le^ hét általánossá tenni. A szorító pillanatokból nem lehet folyamatot teremteni. S miért aktuális ez? Abban az időszakban, amikor a takarékosság napirenden van, amikor minden fillérrel, minden anyaggal valóban gazdaságosan kell bánnunk, akkor nagyon nagy luxus a mellékes folyamatok alábe- csülése. Mert így láthatatlan csatornák képződnek, amelyeken észrevétlenül elcsorog — s nemcsak ma, hanem hatásában a jqvőben is — a nemzeti jövedelem nem elhanyagolható hányada. Hermann István SZISZIFUSZI KÜZDELEM Avagy hogyan (ne) létesítsünk üdülüt Egy újabb szezon veszett kárba Kiskörén Molnár Sándor tanácselnök: Itt lesz majd a strand, vele szemben pedig a kemping Addig azonban virágzik a vadkemping Az abádszalóki lakóhajó Katonáné kölcsönzője tovább. Lehet, hogy azóta Bükkszéken épült fel az ide tervezett tábor? Nem tudhatjuk, bennünket erről nem értesítettek. Pedig akkor nagyon örültünk a kezdeményezésnek, mert ezzel is elindult volna valami. Ezelőtt, négy-öt évvel az OVH fúra- tott ide egy thermálkutat. Igaz, bennünket erről sem kérdeztek meg. Ügy gondolhatták, hogy mivel itt nem lehet fürödni, mert nagy a sodrás, létesítenek egy strandot. Azóta folyik a semmibe a 60 fokos thermálvíz. Strandunk azonban mégis lesz. Nem kevés utánajárással összejött 1 millió 100 ezer forint. Mire a medence terve elkészült, a megyei tanács által megígért háromszáz- ezer forintról nem tudott senki. Erre a termelőszövetkezet is visszalépett. Maradt a mi háromszázezrünk. Mégis megrendeltük a munkát a KÖTIV1ZIG Kiskörei Szakaszmérnökségétől. Azt mondták, hogy ha 800 ezer forintot összeszedünk, hozzákezdenek. Befejezni nem ... majd jövőre. Segítséget kértünk a helyi áfésztól és kaptunk is, no meg a társadalmi munka: tehát úgy néz ki, hogy év végére a medence falai állni fognak. Aztán majd úgy, ahogy mondták, jövőre folytatjuk. — A község egyébként tudná biztosítani az üdülő- terület kiszolgálását? — 1973-tól üzemel Kiskörén egy több mint ezerfős fogadó. Épült étterem, sportpálya, parkosítottuk a lakótelepet. Az ABC-t már az üdülőterületre építettük. A feltételek már úgy ahogy adottak, csak pénz és összefogás kellene, h9gy végre megvalósulhasson az a terv, ami a Balaton tehermentesítését szolgálná. A meglevő kiskörei létesítmények kihasználatlanul várják a fejlődést, azt az összefogást, ami gyakorlatilag a szomszéd megyében már megvalósult. Az abádszalóki területen ugyanis pezsgő élettel találkozhattunk. Nemcsak- kempinget építettek már, hanem szinte minden igényt kielégítő kölcsönzők is a pihenni vágyók rendelkezésére állnak. Az egyik vezetője, Katona Lászióné elmondta, hogy a vízi- sport-felszerelések szinte majd mindegyike megtalálható nála. A gumimatractól a vízisíig, vagy a népszerű szörföktől a kajakokig. Persze láttuk azt is, hogy teendő adódik még Szolnok megyében is bőven. De legalább már túljutottak az aktadagasztó, semmitmondó tárgyalássorozatokon. Ott már igen ... Kis Szabó Ervin Már a hatvanas évek végén a hírközlő szervek egész sora foglalkozott a témával. Azóta is számtalan riport, hivatalos rendelkezés, elkép. zelés jelent meg. Magyar- ország második Balatonjának keresztelték. Kiosztották a telkeket, majd visszavonták, építési engedélyeket adtak ki, aztán érvénytelenítették. Közben a lelkesedés egyre lankadt — az akták halmaza azonban nőttőn-nőtt. Megannyi tanácskozást tartottak annak érdekében, hogy előbbre lépjen az ügy. A kiskörei üdülők építése azonban mind ez idáig várat magára. Egy újabb szezon maradt kihasználatlanul. A Szolnok megyei részen viszont már pezsgő élettel lehetett találkozni ezen a nyáron. — Mindez így igaz — mondotta Molnár Sándor tanácselnök. — Pénz nélkül nem lehet várat építeni. Ígéretet már kaptunk, nem is keveset, de legtöbbjükből nem lett semmi. Saját erőből nem sokra jutunk. — Mik azok a „gátak”, melyek akadályozzák az eredeti elképzelések megvalósulását a gáton? — Nem tud senki választ adni konkrétan arra a kérdésünkre, hogy mit is jelent az a rendelet, ami szerint csak szintes üdülőket lehetne itt építeni. Üdülőterületünk ugyanis a hatodik építési övezetbe tartozik, ami azt jelenti, hogy csak szintes üdülők építhetők. Méghozzá társas magánépítőknek, s vállalatoknak, intézményeknek adhatunk engedélyt. Egy család építhet-e több szintes üdülőt, vagy csak ha többen összefognak? Ez az, ami többek között már nem tisztázott. — Jelenleg hány igényi tartanak nyilván? — Tizennégy-tizenöt vállalati és húsz körüli a magán társasüdülőt építeni kívánók száma. Hadd folytassam azonban a gondokkal, azaz a „gátakkal”. Az üdülő- terület ötven hektár. Fele a tanácsé, a másik fele a termelőszövetkezeté. Évek óta folyik a vita, hogy ki kellene sajátítani, mert addig nem fejleszthető, amíg nem tanácsi tulajdon. Csak a kisajátítás többe kerülne 1 millió forintnál. A saját területünkön megkezdtük a fásítást. Aztán évekkel ezelőtt jelentkezett a megyei KISZ- bizottság, s nekünk át kellett adnunk egy jelentős területet, mondván, ott ifjúsági tábor épül. A tereprendezésnél azonban nem jutottak A Szolnok megyeiek büszkesége a kemping (Fotó: Szántó Györgyi Egyes szakmáknál sorbanállás — másutt pangás A kereskedelmi vállalatok gazdálkodását, eredményességét jórészt a dolgozók szaktudása, a foglalkoztatás hatékonysága is befolyásolja. Az utóbbi években megnövekedett árbevétel természetszerűleg a kereskedőkre is több munkát hárított. Nem beszélve arról, hogy a vásárlók is igényesebbé váltak. Mindez pedig azzal járt, hogy megnövekedett a szükséglet a szakképzett „kezek” iránt. Ebből az alapállásból kiindulva merül fel a kérdés : miként is fest megyénk kereskedelmi hálózatának szakember-utánpótlása. A választ Miskolczi Lászlótól, a megyei tanács kereskedelmi osztályvezetőjétől kaptuk meg. Felkapott és népszerűtlen szakmák 'Megyénkben csaknem 15 ezren „talpalnak” a pultok mögött, szolgálnak ki és sorolhatnám még, mi-mindent csinálnak, hiszen számtalan területet fog össze a gyűjtőnév: a kereskedelem. Évente megközelítőleg félezer fiatal kerül a szakmunkásképző iskolák padjaiba. E tekintetben nem lehetünk elégedetlenek, hiszen nagy a túljelentkezés. Csakhogy főképpen a divatos, felkapott szakmák iránt nagy az érdeklődés, a hús-hentesáru eladónak, viszont már „lasz- szóval sem lehetne fogni” a felvételizők közül. További ellentmondás feszül a későbbiek során is, a bizonyítványosztás után ugyanis a megüresedő, vagy éppen újonnan létesült munkahelyekre nem tudunk szakképzett embereket elhelyezni, miután többen idejekorán hátat fordítanak tanult szakmájuknak. Mindezt csak azzal magyarázhatjuk, hogy a „felszabadult” újoncok vidéki lakóhelyükön nem találnak az igényeiknek, elképzeléseiknek megfelelő munkát. Itt persze rögtön felmerül a szakképzetlen dolgozók oktatásának a szükségszerűsége is, amely évente csaknem kétszáz alkalmazottat érint (például a kiskereskedelmi hálózatban). A szakképzettek arányának állandó mozgását a munkaerő vándorlása mellett persze a gyermekgondozási segélyt igénybe vevő édesanyák és a sorköteles katonai szolgálatra bevonulok is meghatározzák. A meglevő kereskedőket megtartani.. miként? Egyébként félő, hogy néhány szakmában, munkakörben — így konyhalány, mosogató vagy konyhamészáros — az idősebbek hovatovább nem tudják átadni helyüket a fiataloknak, mert egyszerűen nincs újonc, aki helyet cserélne velük. Ahhoz persze, hogy a vállalatokhoz szívesen menjenek a fiatalok, s a meglévőket megtartsák, a lappangó tartalék feltárására is .szükség lesz. Ugyanakkor a jövőben a kereskedelem lassúbb fejlődése is indokolja az anyagi érdekeltség fejlesztését, az észszerű belső átcsoportosítást, a munkakörülmények javítását. Sokan azt tartják, hogy vérbeli kereskedőnek születni kell, a kínált árunak ugyanis csak úgy talál gazdát. ha raffináltsága némi szemtelen kedvességgel párosul. A kettősség némely esetben úgy tetszik hiányzik az utánpóláskorúakból, s többen a szakmunkásképzés fogyatékosságaira utalnak emiatt. Helytelen pedig e probléma egyoldalú megközelítése, ugyanis a gyakorlati idő alatt a munkahelyek legalább annyira felelősek a diákokért, mint az iskola pedagógusai. A korszerű feltételek az üzemeknél hiába adottak, ha a légkör rossz, ha fittyet sem hánynak a fiatal szakmunkásra. így aztán, akarva-akaratlanul magába szívja az érdektelenséget az ifjú, amelyet útrava- lóul magával visz. Mindezek persze felvetik az oktatásban érdekelt felek együttműködését is. Legalábbis addig, amíg a szakmunkás-utánpótlás forrása a szakmunkásképzés lesz. Tereny Andrea
