Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-04 / 183. szám
4. / * ’' • NcFŰJíAG, 1983. augusztus 4., csütörtök A Hunyadi László Szegeden Kalmár Magda és Kelen Péter (MTI fotó: Ilovszky Béla felvétele) A szegedi szabadtéri játékok újabb bemutatója Er- kal Ferenc operája, a Hunyadi László volt. A felújítás a 25 évvel ezelőtti, 1959. július 25-én bemutatott előadás emlékét idézte több szempontból is. Akik látták a negyedszázada színpadra került művet, fölfedezhették a színpadra állítok konkrét utalásait. Ez természetes is, hiszen a rendező Mikó András, a díszlettervező Varga Mátyás és a jelmeztervező Márk Tivadar voltak "az akkord előadás megteremtői is. Azóta együtt hetedszer dolgoztak közösen e mű megjelenítésében. (Egyszer, 1972-ben Szinetár Miklós vállalta a Hunyadi színpadra állítását.) .Hétszer Vaszy Viktor vezényelte a művet, halála után a karmesteri pálcát Pál Tamás vette át. Most is telt ház előtt nagy sikerrel mutatták be az operát. Ezúttal a címszerepben Kelen Péter lépett közönség elé. Az előadás legemlékezetesebb élményét Murisa Zsuzsa szerezte Szilágyi Erzsébet szerepében. Gara Mária — Kalmár Magda, Gara nádor — Gregor József, Ciliéi — Gyimesi Kálmán, V. László — Bárdi Sándor, Mátyás — Vámossy Éva, Rozgonyi — Mer sei Miklós volt. Legközelebb 5-én, pénteken, majd 7-én, vasárnap láthatja a közönség Erkel Hunyadiját a Dóm téren. (T. L.) Az eszperantó és mi... Az a fiatalember, aki hangos hej-hej-jel utánunk szaladt, amint kiléptünk a prágai Aranytigrishez címzett sörözőből, nem látszott különösebben betörülközöttnek. Kétségkívül nem az első pohárnál tartott már, de tekintete, beszéde is teljesen tiszta volt. Külsőre a klasszikus „északi", magas, kisportolt alak, markáns arc, vakítóan kék szemek, valószínűtlen szőke haj. .. — mindez a későbbiekben érdekes. — Ti magyar? — Érdeklődött, hogy kiabálására megtorpantunk. Nem eshetett nehezére kitalálni, hisz pár perce e nyelven bosszankodtunk odabent azon, hogy minden hely foglalt. — Jönni vissza! Feleség enyém magyar. Van most Budapest. Utazom Hamburgból. Jönni ti vissza beszélni. Márka adom, oké hely — hadarta egy szuszra, de e pár szó után már csak lelkesen gesztikulált. Mindössze ennyit tudott nagyjából magyarul. Franciával, némettel ő, angollal, orosz- szál mi — hiába kísérleteztünk még egy darabig. Aztán rosszkedvűen elváltunk. Visszamenni, „beszélgetni", így igazán nem lett volna sok értelme. E fura találkozás emléke azóta sem hagy nyugodni. Rettenetesen furdal a kíváncsiság, kiféle, miféle lehetett ez a fiatalember. Hogy tett szert magyar feleségre, mióta nős, hogy még csak ezt a pár szót tudja pötyögni? Esetleg „perfekt” német-e a felesége, s ezért nem érzi szükségét magyarul tanulni? És mit csiitálhat most az asszony Budapesten? Vajon barátunk hozzá utazik? Bár nem úgy nézett ki, hogy rohanna, hisz emlegette a Sonntágot, mert addig marad itt. Egyedül turistáskodik? Egy ilyen megnyerő külsejű, vastag pénztárcájú „nyugatinak” gond társaságot találni? Miféle figura lehet? És főleg: mit akart annyira mondani, mesélni, hogy csapot-papot otthagyva, vadidegenek után rohanjon? Persze, hiába sorakoznak e kérdések. Közös nyelv híján sajnos, nem tudtunk kontaktust találni. Jgy arról is csak halvány fogalmaim vannak, hogy Stefánnak, aki egy vasúti restiben telepedett mellénk, mennyire nehéz volt az élete az egyhónapos kiküldetése során, de milyen jó lesz most a családhoz hazautazni... És az sem világos, bár érdekelne, min prob- lémázott két dán kislány a minap az egri piacon, a papagájárusok előtt... Hogy miért sorakoztattam papírra. _e házi példákat? Hasonlókkal biztosan bővelkedik mindenki. Nos, nem nehéz kitalálni. E napokban folyik Budapesten az eszperantisták világ- kongresszusa. Az eszpe- rantistáké, akiknek mozgalmára olykor hajlamosak vagyunk mosolyogva legyinteni. Megszállottak! E nyelvből sohasem lesz az igazi! Nos, magam bizonyos vagyok abban, érdemes lenne rájuk nem csak egy hétig, hanem az eddigieknél sokkal jobban odafigyelni. .. Németi Zsuzsa AZ EGRI NYÁRI EGYETEM VENDÉGKÖNYVE A múlt örökségének védelme közügy Sajnos a felszabadulást követő esztendőkben nem tettünk meg mindent az elődeink által emeltetett épületek óvásáért. Különösképp mostoha helyzetbe kerültek a kastélyok, amelyek sorsát a legtöbbször meghatározta a tulajdonosaik ellen érzett jogos ellenszenv, gyűlölet, így aztán lassan, de biztosan pusztultak, senki sem gondolt se renoválásra, se okos fel használásukra. A felgyülemlett adósságot a mai műemlékvédelemnek, illetve az egész társadalomnak kell törlesztenie. A nem éppen egyszerű feladatkör eredményeiről és gondjairól beszélgettünk dr. Barcza Gézával, az Országos Műemléki Felügyelőség osztályvezetőjével. Az első lépések — Nyitányként milyen akciókat szerveztek, s hogyan váltak be az ígéretesnek tűnő kezdeményezések? — Mindenekelőtt a további romlást akartuk megakadályozni. Ezt cselekedtük Nagycenken, Kékeden, Ráckevén. Az 1960-as évek elején rajtoltunk, s fokozatosan haladtunk előbbre. Ezzel a tempóval persze nem elégedhettünk meg. Alapos felméréseket, előterjesztéseket készítettünk, s már 1964-, 1966-, 1968-, 1974-ben sürgettük a fontos ügy kormányszintű rendezését. Próbálkozásaink ebben az időszakban még nem jártak sikerrel, de nem adtuk fel. 1978—79-ben újabb tanulmányt állítottunk össze az építésügyi ágazaton belül és szövetségesre leltünk az Állami Gazdaságok Központjában is. Ettől kezdve együtt szorgalmaztuk nemcsak a helyreállítást, hanem a hasznosítást is. Tényekkel igazoltuk — utalva az épületvagyon megmentését és renoválását előtérbe helyező 1978. október 21-i párthatározatra —, hogy az új beruházások sokkal költségesebbek a meglévő műemlékek védelménél, kulturális vagy egyéb jellegű intézményekké formálásánál: Döntő fordulat — Mindez nem volt hiába, hiszen a Gazdasági Bizottság 1981- ben megnyugtató határozatot hozott, hosszabb távú, de biztos rendezést ígérve. Az életképes elképzelések miként váltak valóra a gyakorlatban? — A szeptember 16-i döntés kedvező feltételeket teremtett, s az OMF élt is a lehetőségekkel. Most már nem hiányzott — legalábbis elvileg — az anyagi fedezet. Ez két forrásból tevődött össze. A legsürgősebb állag- védelmi munkák elvégzésére évente mintegy 40—45 millió forintos felújítási, fenntartási keretet biztosítottak. Ehhez csatlakozott az esztendőnkénti 50—60 milliós beruházási állami segítség, amelyből pályázati rendszer révén igényelhetnek pénzt a végleges rendbehozatalt, s az értő felhasználást vállaló szervek. Azt hiszem, érthető, hogy ezután egészséges fellendülés bontakozott ki. 1982- ben már kamatoztattuk a negyvenmilliós segítséget, Ebben az esztendőben 50 millióval gazdálkodhatunk. Ez akkor is örvendetes, ha saját kivitelezési kapacitásunkat növelni kell, különben aligha birkózunk meg a többletteendőkkel. Ez persze részletkérdés, a lényeg az, hogy teljesülhetnek hajdani vágyaink, s a jövő számára megmenthetjük elődeink kincses örökségét. Gondok persze akadnak, a beruházási segítség ütemezése lelassult, s ez nehezíti a GB-határozat maradéktalan végrehajtását. Az összkép mégis biztató. Ezt jelzik a statisztikai mutatók is. 1981-ben engedélyünkkel 114 középület új jávarázslására 332 milliót fordítottak az országban, 1982-ben viszont 206 műemlékre költöttek 804 milliót. Azt hiszem, e két adatsorhoz felesleges kommentárt fűzni. Új lehetőségek — Önök szorgalmazzák a hasznosítást, s népszerűsítik az új lehetőségeket. Milyen a fogadtatás, az érdeklődés? — Szándékainkat egyre szélesebb körben értik meg, karolják fel. Csak elismeréssel szólhatok a társadalmi segítségről. Példaként említem a budapesti Műszaki Egyetem negyedéves hallgatóinak összefogását. ök 1980—82 között 91 kastélyt mértek fel és 121 felhasználási javaslatot készítettek, természetesen minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, kizárólag felelősségérzettől vezérelve. A vállalatok és szövetkezetek egy része arra törekszik, hogy az értékes épületeket üdülővé, oktatási központtá alakítsák, s így biztosítsa veszélytelen jövőjüket. Ezt azonban nem mindig könnyítik az érvényben lévő jogszabályok. E téren is rendet kellene teremteni, mert a sorozatos akadályok erőteljesen csökkentik a cselekvőkedvet. Célszerű az eddiginél is jobban alapozni az állampolgárok és a kisebb közösségek kezdeményezésére. Feltétlenül nagyra értékeljük azt, ha a nemes cél érdekében nem húzódoznak az anyagi áldozatvállalástól, s erejükhöz mérten óvják az elődök által emelt épületeket. Boconád, Gyöngyös* halász, Hatvan — Mire számíthat, mit remélhet Heves megye? — Kiemelten támogatjuk a boconádi Szeleczky-, a gyöngyöshalászi Hanisz- és a hatvani Grassalkovich- kastélyokat, illetve kúriákat. 1983-ban a gondoskodást vállaló szervek egy-, kettőmillió forintot kaptak tőlünk. Továbbra sem feledkezhetünk meg róluk, számíthatnak támogatásunkra később is. Reméljük, okosan sáfárkodnak a rendelkezésükre bocsátott summával, s megmentik mindazt, ami megőrzésre, átörökítésre méltó... Pécsi István Szűcs Mariann: ... tehát vagyok (ív 2.) — Aha vagy úgy! Kinevezték. Láttam a vacsorán, mit összebókolt a vezérnek. — De Girgácz! Halottakról vagy jót vagy semmit! — csapott az asztalra Varr Zsuzsa. Girgácz Jenő kiváló dolgozó és hatgyermekes családapa levegő után kapkodott. — Ugye, csak tréfál, Zsuzsika?! — ült le Girgácz Jenő, és zavartan kotorászott cigaretta után a zsebében. — Az előbb telefonált a felesége — fújta ki teátráli- san az orrát Bahul Géza titkárnője. A telefoncsörgésre mind a ketten összerezzentek. — Jaj, hát mé^is! Maga az, Bahul kartárs? Olyan nehezen hallom! Mintha a túlvilágról jönhe a hangja!... Egészen összezavar. Meghalt, de nem egészen? Nyugodjon meg! Egyelőre szabadságot írok ki, van még a tavalyiból ... Vagy úgy, értem. Illetve semmit se. Nem lehet kiírni? Istenem, micsoda helyzet! Varr Zsuzsában minden összekuszálódott. — Szóval, mi van Bahul Gézával? — kérdezte gyanakvóan Girgácz. — Azt mondta, hogy meghalt. Ha ő mondja, biztos úgy van. — Érdekes — csóválta a fejét a szakszervezetis. — Nagyon érdekes. Bahul Gézáék szótlanul kanalazták a levest. Az asz- szony néha felsóhajtott, és behomályosodó szemekkel pillantott elhunytnak ügyintézett férjére. — Milyen szépen éltünk! Tudod, nem is gondoltam, hogy ennyire fájdalmasan érint a halálod, Gééééza. — Hagyd abba, mert rád borítom a fazekat! Ellopják a kocsinkat, halottá nyilvánítanak, elveszted az ideiglenes személyimet és csodálkozol — hörögte Bahul Géza, aki mindeddig vakon bízott a hivatali ügyintézés mindenhatóságában, s éppen ezért lelki egyensúlya némileg megbomlott. — Figyelj! — szólalt meg az asszony, akár egy állatszelídítő. — Végül is nem • haltál meg . . . — Nahát! — Ne szólj közbe! Ami történt, megtörtént. A magam részéről én megtartalak az emlékezetemben. Egyébként az ürömben azért van egy kis öröm is. A fizetésed felét nekem, mint özvegynek egy évig folyósítják, az tizenkétszer hatezer. Ez azt jelenti, hogy nem kell egy évet se várni, és Somosnak vissza tudjuk adni az ötvenezres tartozásunkat. Én másodállást vállalok, te itthon megcsinálod. elvégre a fordításba még nem halt bele senki. Ez plusz havi négyezer. A kocsit eladom, az újabb ötvenezer, szak- szervezeti segély, életbiztosítás, ez az. Soroljam? Végre nyugisán élhetünk. — De hát mi lesz velem? Az egzisztenciám, az állásom ... — Kérlek, igazán hozzászokhatnál a gondolathoz ... — Na nem, ezt már nem! — kapta fel a zakóját Bahul Géza természetbarát és néhai osztályvezető. — Akkor mondanám a vic- ce't — feszengett Girgácz Jenő kiváló dolgozó és hat- gyermekes családapa. — Csak ne legyen túl hosszú! — figyelmeztette a vezér. Bahul Géza munkahelyén minden értekezlet viccmesé- léssel kezdődött, amely szerint a vezér elméletét ültették át gyakorlatba: a vicc hatására a munkatársak oldottabb hangulatban nézhetnek a komoly értekezletek elébe. — Rendben — komorodott el harminc másodpernyi ha- hotázás után a vezér. — Akkor kezdhetjük! Síri csend támadt. Csak a papír zizegését lehetett hallani, ahogy doktor Forgács kezében remegett. — Néhai Bahul Gézának az ügyében kell néhány dolgot megtennünk. — A vállalat saját halottjának tekinti — mondta lelkesedve Varr Zsuzsa. — Már ki is tettem a fekete zászlót — kottyant közbe Girgácz Jenő. — Nagyon helyes — bólintott a vezér. — Folytassa, doktor Forgács! — A búcsúztatás 19-én, kedden lesz, tíz órakor. Jogilag rendben van az ügy, csak ... — nézett kétségbeesve doktor Forgács a vezérre. — Na! — nyugtalankodtak a többiek. — Tegnap beszéltem a, khm, szóval a megboldogulttal. — És? — horkant fel a vezér. — Azt mondta, hogy ő ebbe nem nyugszik bele. — Hogyhogy nem? — Nem akar temetést, és azt is mondta, hogy ez a halála körüli bonyodalom fatális tévedés. — A hatóság, csak úgy, nem tévedhet! — szólalt meg a főkönyvelő, és idegesen dobolt az ujjaival. — Majd beszélek én ezzel a konok Bahul Gézával! — zárta be az értekezletet a vezér. Bahul Géza iszonyú fejfájással küszködött a játszótéri piros pádon. Az éjszaka mellé telepedett, és szórakozottan csipegette a csendet, miközben Bahul Géza egy cseppet sem kedvelte a természetet, s annak leghatal- masabbikát, az embert. — Hová az úristenbe menjek? Senki nem akarja igazolni, hogy én én vagyok. Miért esküdtek össze ellenem? Hát bántottam és valakit? Legfeljebb kimaradtak a fizetésemelésből, de ez még nem ok arra, hogy így bánjanak el velem! Az élet és a halál hiábavalóságáról gondolkodott a továbbiakban, mígnem két rendőr közeledett felé. Az egyik zseblámpát vett elő, hogy megvilágítsa a helyzetet. — Jó’stét! — Talán az lesz —. válaszolta fájdalmas hangon Bahul Géza. — Aztán mit csinál ilyen későn? — Ülök. (Folytatjuk)
