Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-09 / 161. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. július 9., szombat I TÖRTÉNELEM ÉS IDEGENFORGALOM A székesegyház Egerben Aki Egerben jár, mindenekelőtt a magyar klasszicista építészet egyik remekművét, a székesegyházat fedezi fel és csodálja meg. Könnyen megtudhatja, hogy e templom felépítéséért a legtöbbet az a Pyrker érsek tette, akivel Mikszáth Kálmán igen keményen leszámol, egyik regényében mint az egyházi reakció szimbolikus alakját ostorozza. Mielőtt az építkezés részleteiről szólnánk, utaljunk az előzményekre. Eger plébánia- templomáról — 1580-tól székesegyházként emlegetik — meglehetősen keveset tudunk. 1310-ben a korabeli adatok szerint egy Ottó nevű plébános vezette a szertartásokat. 1549-ben a várat a keménykezű, s a katolicizmusra fittyet hányó Perényi Péter uralja, akinek egyik célja az erősség védelmi képességeinek fokozása. A káptalan székesegyházának nem tulajdonított különösebb jelentőséget. A szentélyt bástyává alakította. Hasonló okokból igényt tartott a többi templomra, s a kanonokok házaira is. Radéczius István püspök felajánlotta a megsértett káptalannak a városi Szent Mihály templomot. Ezt a jónak tűnő intézkedést Rudolf császár is szentesítette. A papok már 1576-ban hozzáfogtak az újjáépítéshez. 1500 forintot — akkoriban hatalmas summa volt ez — áldozva erre a célra. Nem sokáig örülhettek, mert Ungnád kapitány katonái elfoglalták a hithelyet, és saját lelkészüknek adták át, mondván: legyen a luteránusoké. A zűrzavarról a zsákmányt szimatoló török is tudomást szerzett, s arra készült, hogy a két marakodótól elragadja a koncot. A papok se mentek azonban a szomszédba: a kincseket 1589-ben Eperjesre menekítették, ahol bízvást remélhettek hatékonyabb védelmet. Aztán mentek ők és csak 1688-ban, a törökök kiűzése után foglalkoztak a visszatérés gondolatával. Először régi helyüket kérték a Szepesi Kamarától, de az csak a török mosét ajánlotta nekik. A káptalan azonban nem adta fel eredeti terveit, azért sem, mert számíthatott a Habsburg-ház rokonszenvé- re, támogatására. 1699-ben királyi engedéllyel költöztek Egerbe, s óhajuk is teljesült, ugyanis - Telekessy püspök átengedte nekik a kívánt épületet, káptalani székesegyháznak. Erdődy Antal Gábort már itt iktatták coad- juktori méltóságába. Erdődy új szerződést kötött az olasz származású, de Pesten már kissé elnémete- sedett Carlone építőmesterrel. A feltételek mások, hiszen ő nem* a régit akarta szebbíteni, hanem újat szándékozott emeltetni, kétszeresére növelve a középkori templom hosszméretét. Írásba foglalt részletes kívánságaiból és a ránk maradt tervekből kiderül, hogy alapvető változásokat rendelt. Bar- kóczy Ferenc, aki méltóságában követte, semmit sem áldozott az ígéretes célra. Egészen másképpen vélekedett Eszterházy Károly, aki „Bükk aljai Athént” szeretett volna varázsolni Egerből. A nagyszabású lendület mégis megtört, mert a püspökség és a főpap hatalmas bevételeinek jó részét felemésztették a lyceum építésének költségei. A dédelgetett álomról nem mond le, s többek között Grossmann Józsefet, a mai főiskola befejező építészét kéri fel.tervkészítésre. Több terv született, de a kivitelezésre nem adódott mód, csak Pyrker János László hivatalviselésének idején ... Pyrker mindössze két évet töltött Egerben, amikor 1829- ben megbízta tervezéssel Johann Baptist Packh építészt. Mások — többek között a magyar Joó János is — kirukkoltak ötleteikkel. ami arra utal, hogy e téma sok hozzáértőt felvillanyozott. A beterjesztett változatról jó néhányan tudhattak, mert bőven akadtak kritikai megjegyzések. Még az irodalmi központot teremtő literátor Kazinczy is így háborog: „se kupolája, se tornya... a külső nem templomot an- nunciál”. A bírálatok nem voltak hiába, mert Zöld József — végül is övé lett a megbízás — végrehajtotta az igényelt módosításokat. Arra azonban ügyelt, hogy a külső antik jellege, klasszicista volta ne csorbuljon. Az alaprajz, a belső tér kiképzése viszont a római barokk hagyományainak továbbélését bizonyítja. Mindez sajátos, nem mindennapi élményt nyújt, olyat, amelyre joggal lehettek büszkék az egykori mesterek. 1830. november 2-án kezdték el a régi székesegyház bontását, az alapokat a következő esztendő februárjától rakták. 1833 őszére már állnak a falak, kész a boltozás egy szakasza, a kupola, a téli torony, sőt a tetőzet egy része is. Október 27-én már megtartották a bokrétaünnepet. 1837. május 6—7-én országos érdeklődés kíséretében szentelték fel. Nem véletlenül soroltuk az adatokat. Ilyen rövid idő alatt ritkán építettek hasonlóan nagyszabású épületet. Amely ma is „működő”, idegenforgalmi vonzerő, nemcsak ország, de a világ számára is. Pécsi István Művésztanya Hatvanban Több mint tíz esztendeje — azaz alakulásától — kísérem figyelemmel a Zagyva-parti város galériájának egyre sokrétűbb, mind gazdagabb, szerteágazóbb, értékesebb tevékenységét. A számos dicséretes és életképessé vált ötlet célja az volt, hogy a művészet kínálta élményeket közkinccsé tegye, hogy ne csak érdeklődő, hanem műértő közönséget is neveljen, nem feledkezve meg sem az ifjúságról, sem a felnőtt korosztály tagjairól. Nem járt rosszul Hatvan sem, hiszen az okos kezdeményezések mindig előbbre vitték a többnyire hullámvölgyben lévő közművelődési életet. Egy régi javaslat A legújabb színfolt a művésztanya létrehozása a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Tangazdaságának hat- van-nagygombosi kerületében. Szokodi Ferenc, a városi pártbizottság első titkára így idézi a figyelemre méltó előzményeket. — A téma már korábban felvetődött. Akkor a Hatvani Lenin Mezőgazdasági Termelőszövetkezet vállalkozott a mecénás szerepkörére. A legutóbb Száraz József igazgató ajánlotta fel segítségét. Kollégáimmal együtt fantáziát láttunk benne. Alapelvünk — s ez következik a párt művészetpolitikai célkitűzéseiből — a színvonalas, ám mégis közérthető, a széles rétegeknek szóló, azok ízlését pallérozó munkák szorgalmazása. Ez egyébként helyi óhaj, kívánság is. Bízom abban, hogy a jövőben itt dolgozó alkotók ebben a szellemben szorgoskodnak, s felfedezik, megörökítik az alföldi táj sajátos, egyedi szépségeit, s mindannyiunk örömére megörökítik azokat. Azt hiszem, felesleges bizonygatni, hogy mekkora nyereség ez számunkra. Meggyőződésem, hogy egy egészséges próbálkozás rajtolt a napokban, olyan, amelytől az elkövetkező esztendőkben mind többet várhatunk. Egy hónap, ösztöndíjjal Moldvay Győző galériavezető, az ígéretes akció részleteiről szól. — Az alkotóknak a gazdaság borházában minden kényelmet biztosító otthont nyújtunk egy hónapra. Emellett szerény ösztöndíjat is adunk, hogy csökkentsük kiadásaikat. Remélem, hogy az itt fogant művekből — a törődés honorálásaként — juttatnak majd nekünk, ezzel is gyarapítva gyűjteményünket. Természetesen gondolunk a legsikeresebb képek, szobrok, grafikák népszerűsítésére. Egy esztendő termésének legjavából minden év első hónapjában tárlatot rendezünk, ezzel is dokumentálva azt, hogy menynyire ihlető jellegű a környezet. Nyilvánvaló: ezzel hatókörünk is szélesül, csak ez olyan nyereség, amelyért megérte áldozatokat hozni. Az első „fecske" A vidék valóban hangulatos. Kellemes színfolt a fák üde zöldje, a környező lankák szelídsége. Az első vendég, a Budapestről érkezett Szily Géza érthetően elégedett. — Az egyik tájképbienná- lén, már bemutatkoztam a helybelieknek, azaz nem idegenként jöttem. Számomra varázslatosnak tűnik ez a munkálkodásra sarkalló nyugalom és csend, amely garancia arra, hogy jól érzem majd magamat. Hamarosan két kollégával osztom meg „magányomat”, vagyis ez a kisebb közösség is tevékenykedésre ösztönöz. A művészteleppel kapcsolatos elképzeléseket ötletesnek tartom, mert egy olyan hagyományt ápolnak, illetve feljesztenek további amely rég igazolta létjogosultságát. Én nyitom a sort, ez nyilvánvalóan arra kötelez, hogy ne okozzak csalódást annak a galériának, amelynek oly sokat köszönhetek nemcsak én, hanem számos társam is. A nyitáshoz nem kötődött semmiféle ünnepélyes aktus, nem hangzottak el az ilyenkor ildomos jól fésült, de mégsem sokat mondó frázisok. A művésztanyát mindenféle csinnadratta nélkül avatták. A létező legnagyobb erénynyel: a munkával, az alkotással. ,. (p. i.) A tarnamérai strandon Sűrű lombok közt bújik meg az egykori kastély kertjében a környező falvak lakóinak és a helyi úttörő- és KISZ-tábor vendégeinek kedvenc pihenőhelye a mérői strand. Nyár idején több százan keresnek itt felüdülést. (Fotó: Szabó Sándor) Kevés munkakönyvét kell olyan , ritkán elővenni, mint Kállay Lajosét. A negyvenegy éves szolgálati ideje alatt mindössze két rubrika telt meg. Az első bejegyzés 1942-ben kelt, amikor a posta alkalmazottja lett, a következő pedig 1983. május 1-én, nyugállományba vonulásának kezdetén. Hogyan is történt? ö úgy fogalmazott, hogy gyorsan. Számára olyan, mintha a minap felvételizett volna a komoly tekintetű postai tisztviselők előtt. De ahogy az a beszélgetésünk során is kiderült, azért történt egy s más. A közelmúltban lakásán kerestük meg, hogy felidézzük az emlékeket, a teljesség igénye nélkül összefoglaljuk a négy évtized történéseit. o — A Kassai Postaigazgatóságon felvételiztem — mondta —, még arra is emlékszem, hogy magyarból az első írott magyar emlékről faggattak, abból kellett idéznem. Ezenkívül kíváncsiak voltak még a történelmi és a matematikai felkészüLtségemre. Miután ez sikerült, méltányolták kérésemet, s Egerbe kerültem. Hogy milyen volt akkoriban a légkör? Szinte egy katonai alakulatra emlékeztetett a posta. Tíz perccel a munkakezdés előtt mindenkinek a helyén kellett lennie, s ha megérkezett Szalókd főnök úr, egyszerre köszönteni. Ha ez nem sikerült, akkor dörgedelmei közepette kivonult, majd jelentőségteljesen újra megjelent. Addig nem szólt senkihez, amíg a köszönéssel nem volt elégedett. Aztán megkérdezte, mi újság, egyezett-e a pénztár, de jaj volt annak, aki kellemetlen hírekkel merészelt előhozakodni. Ezt a stílust persze átvette a tisztviselői garnitúra is. Csak a belszolgála- tos rakhatta meg a kályhát tüzelővel, mert a tisztviselőknek ez rangon aluli munkának számított. Sőt, még a bélyegzőt sem tekerték egy nappal arrébb, nehogy tintás legyen a kezük. Az én beosztásom akkor: B-csoportbeli kisegítő tiszti munkaerő. De nggyon rövid idő alatt, szinte minden munkahelyet végigjártam. A második világháború kezdetén, másfél éves „gyakorlattal” a hátam mögött, már főpénztáros voltam. A katonai szolgálatot én sem kerülhettem el, aztán következett 33 hónap hadifogság, míg végre számomra is véget ért a háború. Aztán amikor hazakerültem, szinte újra kellett tanulni a postai ismereteket, már annál is inkább, mivel 1947—48- ban a rendeletek, a szabályzatok többsége megváltozott. Sajnos azonban, amire belejöttem volna, újra jelentkezett a háború hatása. Beteg lettem. — A következő jelentős állomás a pályafutásom során 1954. Ekkor lettem a megyei hivatal vezetőhelyettese, meg a lóállomás vezetője. Akkoriban ugyanis még lovak vontatták a postakocsikat. Sokat adtunk a külsőségekre is, arra, hogy hogyan néz ki a ló, a kocsi, no meg természtesen a postakocsis is. Az emberek ugyanis ebből vonták le a konzekvenciát. Nem kis problémát jelentett szót érteni ezekkel az emberekkel. Különösen az 1956-os zűrös politikai viszonyok között. 1957-ben Füzesabonyba kerültem. A tíz év alatt kilenc alkalommal a legmagasabb, ötös minősítést kaptuk. Az elismerések sorában talán mégis az volt a legnagyobb számomra, amikor 1967. február 13-án, a megyei postahivatal vezetőjévé neveztek ki. Visszakerültem tehát az anyahivatalhoz, ahol megismerkedtem hivatásommal. o — Hogy közben voltak problémák? Hol nincsenek! Amikor idekerültem, 1967- ben, még csak 18 ezer előfizetője volt a Népújságnak. Ma már naponta negyvenezer példányban jelenik meg. Büszke vagyok arra is, hogy nemcsak a Népújság, hanem szinte valamennyi lap olvasótábora megduplázódott az elmúlt tizenhat esztendőben. Pedig az ezen a területen dolgozó kézbesítőink állománya cserélődött a leggyakrabban. o — Az udvariasság kölcsönös előny! Ez volt a jelmondatunk, ezt próbáltam megértetni minden munkatársammal. Megkaptam a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, a Szakszervezeti Munkáért aranyjelvényt, a Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetést. Tizenháromszor minősítettek a vállalat kiváló dolgozójává. Amikor kiváltam, elköszöntem, akkor is hangoztattam, de most is megragadom az alkalmat: köszönöm minden kollégámnak! Akik segítettek, akikkel együtt dolgoztunk. Megvallom, egy kicsit hiányoznak. Kis Szabó Ervin
