Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-09 / 161. szám

6. NÉPÚJSÁG, 1983. július 9., szombat új rendje MOST MÁR ÁRJAVASLAT IS A kiállítások A képző- és iparművésze­ti kiállítások lebonyolításá­nak új rendjéről kérdeztük Horváth Györgyöt, a Műve­lődési Minisztérium kép­zőművészeti főosztályának vezetőjét. — A közelmúltban két ren­delet látott napvilágot e té­makörben. A kiállítások megrendezésére természete­sen továbbra is engedélyt kell kérni. Az országos ki­állításokra a Művelődési Mi­nisztérium ad engedélyt, míg a Művészeti Alap vállalatai­nak kiállításaira maga a Művészeti Alap. Egyéb ki­állításokat viszont ezentúl a tanácsok művelődési osztá­lyai engedélyezhetnek. Az országos jellegű intézmé­nyeknek — így a Műcsar­noknak, a Művészeti Alap­nak és a múzeumoknak — gyakorlatilag nem kell ese­tenként engedélyt kérniük. Ám a kiállítási terveket, ugyanúgy, mint korábban, egy esztendőre előre el kell készíteniük, s azokat koor­dinálás céljából el kell kül­deniük a Képző- és Iparmű­vészeti Lektorátushoz, ahon­nan továbbküldik a Műve­lődési Minisztériumba. — Mi a változás az eddi­gi gyakorlathoz viszo­nyítva? — A kiállítóhelyeket ezen­túl sokkal differenciáltab­ban kezelik, mint eddig. Amikor 1974-ben megtörtént nálunk a decentralizálás, rendkívül elszaporodtak a saját rendezésű kiállítások. Évente addig legfeljebb hat­száz kiállításra került sor, a hetvenes években már há­romezret szerveztek. Ezek közül soknak nem volt kel­lő fedezetük, s gyakran ar­ra alkalmatlan helyeken is kiállítottak. Nem utolsósor­ban ezt a folyamatot hiva­tott kellő mederbe terelni az új rendelet. -Az országos mú­zeumok a kiállításokat be­építik a programjaikba. A nem országosak is maguk tervezik meg kiállításaikat, s ha az megfelelő, meg is kapják rá az engedélyt. — Kiállíthatnak-e a jövő­ben is a művelődési házak? — Igen... Ez a joguk és lehetőségük a jövőben is megadatik, de első szűrés­re az illetékes tanácsokhoz kell fordulniuk ezentúl. — Milyen szerepet kap a kiállítók koordinálásá­ban a Képző- és Ipar- művészeti Lektorátus? — Feladatuk lesz kiszűrni a gyenge alkotásokat vagy figyelniük kell arra, hogy nem terveznek-e egyidőben, egymáshoz közeleső helye­ken, azonos rendeltetésű tár­latokat. Előfordult már ugyanis, hogy Pesten egy művész három helyen ren­dezett egyidejűleg kiállítást. Ezért is szükséges egy évre előre tervezni, s azt szeptem­ber 30-ig beküldeni a Kép­ző- és Iparművészeti Lekto­rátushoz, amely engedélye­zésre továbbküldi a terveket a minisztériumnak. — Mennyire önállóak a nagyobb múzeumok? — Az önállóan tervező in­tézmények, múzeumok ön­álló minősítésre is jogosul­tak. Ök maguk bírálják el a kiállításokra szánt anyago­kat. Ahol nincs hitelesített szakember á művek kellő értékeléséhez, elbírálásához, ott a megyei tanács szakér­tőkből összehívott zsűrije hitelesít. Ezentúl a szakér­tők közreműködésével elbí­rálják a szerzői díj mérté­két is. — A zsűrik eddig nem árazhattak? — Nem. Az eddigi gya­korlat szerint a lektorátus kizárólagos feladata és joga volt ' az árazás. Csakhogy nem az egyes művek meg­ítélése alapján tették ezt, hanem a jegyzőkönyvek vagy éppen a művész életpályá­ja ismeretében. A szakértő bizottságnak ezentúl jogá­ban áll árjavaslatot tenni. Ez azonban nem szentírás, csupán irányár. — Milyen joga van a szer­zőnek a mű értékesí­tésére? — A szerző a saját mű­vészi alkotásait szabadon ér­tékesítheti. Az állami költ­ségvetéssel gazdálkodó szer­vezetek, egyesületek azonban csak a művészi szempontból kellő módon elbírált műve­ket szerezhetnek be vagy hozhatnak forgalomba. — Az új rendelkezések nyomán várhatóan csökkennek majd a ki­állítások? — Valószínűleg így lesz. Az első reagálások azt bi­zonyítják, hogy egyes kiál­lítóhelyeket érdemes lesz megszüntetni! A komoly fe­lelősség nyilvánvalóan kel­lő meggondolásra késztet majd mindenkit a kiállítá­sok tervezésében. Ezért is hívjuk össze évente egyszer a megyei tanácsok közmű­velődési osztályait, a Magyar Képzőművészek Szövetsége képviselőit, a lektorátus és a Művelődési Minisztérium munkatársait, hogy kellő módon értékelhessük az el­múlt év tevékenységét. Ta­valy már lezajlott az első ilyen párbeszédünk, megtud­hattuk; kinek, milyen elkép­zelése van a közművelődé­si tevékenységről. A kor­mány szorgalmazza, hogy valamennyi megyei tanács mellett működjék egy-egy művészeti tanács is. (Csong- rád és Nógrád megyékben ez már meg is valósult.) Ezek a tanácsok nemcsak képzőművészeti, de más mű­vészeti kérdésekben is sze­repet kapnak, ahol erre ne­tán igény mutatkozik. De­mokratikus testületeket kell kialakítani, amelyek kellő szakértelemmel és közvetíté­si funkcióval rendelkeznek. — Mit ígér az új rendel­kezés? — Az új rendelet véle­ményem szerint elsősorban a tanácsoknak ad nagyobb szuverenitást. S megváltoz­tatja a Képző- és Iparmű- . vészeti Lektorátus feladatát is, mely ezentúl a minisz­térium munkáját lesz hiva­tott segíteni. Az új rendel­kezések több lehetőséget, ugyanakkor szabályozottabb keretet biztosítanak ezentúl minden képzőművészeti te­vékenység folytatásához. (Sz. B.) A TÉMA: GYÖNGYÖS Filmezik a múltat Jubileumi évforduló. Elke­rülhetetlenül szóba jön mos­tanában Gyöngyös-szerte. Ahogy történt ez a művelő­dési központ amatőr filme­seivel is. — Szeretnénk , celluloid­szalagra rögzíteni a város 650 évét — mondta vezető­jük, Szalag Iván. — A múltat? — Igen. Nagyon sok írá­sos emlékről tudunk, még a török megszállás korából is maradtak fel okiratok. De a családoknál is találhatók régi fényképek, festmények, folyóiratok, amelyek Gyön­gyös egykori életét, arcula­tát őrzik. — Mindebből hogyan áll össze a dokumentumfilm? — Ha a tulajdonosok le­hetővé teszik, mi lefényké­peznénk ezeket a történel­mi ereklyéket és vissza is adnánk azonnal. Feltételezé­sünk szerint nagyon gazdag és érdekes anyag gyűlhet így össze. Természetesen eh­hez a lakosság segítségét nem nélkülözhetjük. A filmesek házhoz men­nek, a dokumentum tulaj­donosának tehát nem kell fáradoznia. Egyet kérnek csak a művelődési központ amatőr filmesei: ajánlják fel segítségüket a helybeli­ek, hogy a jubileumi évfor­dulón már be lehessen mu­tatni a város történetét meg­örökítő kisfilmet. Minden a gyöngyösieken múlik. (—ár) Egyfejű Nem szégyen, ha valaki­nek egy feje van. Tulajdon­képpen büszkének is kelle­ne Lenni erre, hiszen minél kevesebb van valamiből, an­nál becsesebb. Egyfejűnek lenni tehát az önbecsülés 'bizonyos fokát jelenti — jellem kérdése. Nem, az egyfejűség nem egyenlő az önfejűséggel. Ak­kor félreértenek! Egyfej annyit jelent: nem két fej. A freudizmus fogal­mi rendszerét kölcsönvéve (így talán jobban érthető, hiszen ki ne tudna freudiz­musul) : az egyfejűség azon ritka embert jelöli, akinek — még ha elvégezte is a pszichológia szakot — csu­pán egyfejű énje van, sőt még ha esztétikát tanítottak is neki (lásd; tartalom és forma tudathasadásos kap­csolata- egysége) egyfejű én­jéből fakadóan egyértelmű­en érez, s ami igazán bá­mulatos, egyértelműen tet­szik magamaga saját magá­nak. Gondolnánk: egyfejűnek lenni isten csapása lehet. Pedig dehogyis! Barátunk, Egyfejű számunkra ördögi­en komplikáltan kizárólag egyfejűként él, és képzeljék, nem valaki másnak az egy- fejével, hanem — horribile dictu — a saját egyfejével. Mint mondtam, Egyfejű a barátunk, s ez így is van, de 'ez nem zárja ki azt a szomorú tényt, hogy ahány­szor találkozunk, mindany- nyiunkat megőrjít. A zsenik közelsége — mennyit írtak már erről! — csakugyan terhes! g ő az ... zseni! Kívülről nem látszik raj­ta. Akárcsak nekünk, egy feje van, egy orra, két sze­me, egy agya, egy szája, egy nyelve, tíz körme (a ke- zés), két könyöke... Ami rendkívüli benne, az éppen az, hogy amint a ritka egy- fejűek általában, ő az orrát szaglásra (és kiszagolásra), a lábát rúgásra (ha megsér­SMINK NÉLKÜL Liliomfi és Mariska A közönség már ismerős­ként köszönthette. Nemcsak azért, mert Rudolf Péter harmadízben vesz részt Egerben a nyári játékokon, de emlékezhetünk filmsze­repeire is. Az idén végezte a főiskolát, s máris a Liliomfi címszerepében láthatják es­téről estére a nézők, a Líce­um udvarán. Nemcsak fia­talsága, temperamentuma, komédiázó kedve is megra­gadó. Az esti próba szüneté­ben ültünk le beszélgetni a szerepről, Egerrel való kap­csolatáról. — Főiskolás korában két darabban is játszott az Ag- ria Játékokon... — Mondhatom, jó iskola volt számomra mind a Kö- peniczki kapitány, mind a Csalódások. Alkalom arra, hogy a vizsgalégkörből ki­lépjen az ember a közönség elé. *— Váratlanul érte a Lili­omfi főszerepe? — Nem számítottam rá. Hogy Márton László ren­dező rám gondolt, nagyon- nagyon örültem. A próbák során sokat tanultam a kol­légáktól, a több éve pályán levő színészektől. — Nehéznek érezte-e a feladatot? Hiszen nagy elő­dök nyomdokába kellett hogy lépjen. — Az egri előadás szín- revitele merőben más, mint az előbbiek, s természetes, hogy a nagy sikert aratott filmtől is különbözik. Inkább azt érzem nagy felelősség­nek: színészt kell alakíta­nom. A darabban sokszor elhangzik, milyen tehetséges, sokoldalú Liliomfi. Azt hi­szem, elsősorban ehhez kel­lett felnőnöm. — A főiskolai évek során is több szereppel találko­zott. ... — Játszottam az Étellift­ben, a Cseresznyéskertben. De a legkedvesebb a Figaró házassága Cherubinja. Ta­lán ebben éreztem a jól Eszenyi Enikő (Fotó: Sántó György) Rudolf Péter végzett munka elégedettsé­gének szikráját. — Filmszerepek? — Emlékezetes számomra a Csacsacsa, a legjobban pe­dig Sándor Pállal szerettem dolgozni. A tévében Palotai Boris darabjában dolgoztam legutóbb. Rudolf Péter a következő évadtól a Vígszínház tagja. Csakúgy, mint Eszenyi Eni­kő, aki a Liliomfiban Ma­riska megformálója. A kosz­tümös próba után épp hogy lesminkelt, amikor rövid be­szélgetésre kértem. — Szintén ez a harmadik nyara Egerben. — Legelőször mondatom sem volt, amikor főiskolás­ként itt voltam. Emlékem viszont annál több van a Dobó téri játékokról. Olyan szeretettel fogadtak minket az egriek. Volt, aki ősziba­rackot hozott előadás előtt, egy néni pogácsát sütött ne­künk. — Magáénak érzi Mariska alakját? — De hiszen ő is színész­nő akar lenni, és nekem is minden vágyam, hogy jó szí­nésznő legyek. Jól érzem magam a szerepben, s min­den tőlem telhetőt megte szék, hogy a közönség ne csalódjon bennem. — A filmvászonról, a kép­ernyőről már ismerhetik a nézők... — Nagyobb szerepet kap tam a Hatásvadászokban, játszottam a Csacsacsában A legjobban talán annak örülök, hogy eljátszhattam Olga Janiria zongoraművész nő szerepét a televízió Liszt Ferencről szóló sorozatában. — Szerepálmokról kérdez­zem-e? — Inkább ne! Megtisztel­tetésnek érzem, hogy Hor- vai István osztályfőnököm szerződtetett a Vígszínház­hoz. Bizonyítani szeretnék. tették), a könyökét könyök- lésre (ha érdeke úgy kíván­ja), a fejét a saját örömé­re használja. Mégpedig én­jei kakasviadala nélkül! Elképesztő alak. Egyfe­jű oily messze van a meta­fizikától, mint a metafizika Makótól. Ha barátunkkal beszélünk, nem értjük: hiá­ba vagyunk mi egytöbbfejű- ek, hiába próbálunk négy­rét, sőt többrét hasadni, hogy világunkat, elveinket, önös szándékainkat egyez­tessük, ő testhosszal, illetve fej rövidséggel előttünk jár, megy a maga feje után, a saját egyetlen feje után, boldogan kivillantja a sab­lonfogát (pedig áz gyengé­je) — s neki ez elég. Mi azt szeretnénk, bár­csak lenne több fejünk, hogy az élet minden síkján kü- 'lön-külön emelt fővel jár­hassunk. Neki az az egyfeje elég mindehhez. A számmisztika sem segít; nem a nevében.van az ere­je, hiszen a nevét: Egyfejű — tőlünk kapta. Az igazi neve: Péter. Testi alkata sem magyarázat, nem Qua simodo, se nem Apolló. 0 a legalacsonyabb köztünk. Meg a legfiatalabb is. Mégis egyedül ő egyfejű köz­tünk. Mi olyanok vagyunk, mint egy-egy hétfejű sárkány Amikor kártyázunk, négyen huszonnyolc fejjel törek­szünk arra. hogy nyerjünk 0 egyfejűen játszik, s akár­csak mi, hol nyer, hol ve­szít. Egyfej jel! Hogyan csinálja, nem tudjuk. Gulay István KI MIT TUD? Heves megye nélkül Egy kicsit a mesebeli leg­kisebb királyfi győzelmét idézi a Ki mit tud? nyertesének sikere. Per­sze, itt a győztes, ki­rálylány helyett egy or­szág közönségének szivét nyeri el. Talán ezért is olyan népszerű ez a vetél­kedő, amelynek selejtezői több hónapon keresztül zaj­lottak az üzemekben, a falvakban, a járásokban, a megyékben, végül a, képér, nyőn, megmozgatva több ezer fiatalt. Persze a néző leginkább a saját királyfidért izgul. Szeretné őt látni fején a babérkoszorúval, háta mö­gött az országos népszerű­séggel. Csakhogy a Heves me­gyei indulóknak nem ada­tott meg az a lehetőség, hogy a tévé előtt szurkol­hassunk értük. Pedig a me. gyei döntők után tizenki­lenc produkciót bocsátottak innen is az előzsüri élé. A válogatásnál azonban mind­ahányon kihullottak a ros­tán. Az elődöntőkig — az első tévészereplésig — sem jutott el egy sem. Válság­ban lenne a megye amatőr mozgalma? Nehéz lenne er­re a kérdésre választ ad­ni. Ha csak az előbb emlí­tett tényt vennénk figye­lembe mindenképpen. Csakhogy az elődöntőkben is láthattunk olyan alakí­tásokat. amelyeket arcpi­rulva nézett végig az em­ber. Hiszen olyan alacsony színvonalú volt, hogy még a néző is szégyellte magát. A Heves megyét képvi­selők műsorszámainak je­lentős része ennél jóval magasabb mércét is meg­üt. Nem túlzás azt állíta­ni — o tapasztalatok is ezt bizonyítják —, hogy az eg­ri Kaloda együttes, amely­nek vezetője a népművé­szet ifjú mestere, vagy a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola spirituálé együt­tese (hogy csak néhányat említsek) a profik között is megállja a helyét. De hát akkor miért nem láthattuk kedvenceinket a képernyőn? Talán az elő­döntőket megelőző váloga­tásban kellene keresni az ellentmondások gyökereit? Elképzelhető. Hiszen az előzsürizés után „műsorba kerültek” csaknem fele bu­dapesti, mintegy negyede pedig főváros környéki ver■ senyző. Ez valamilyen szer­kesztői elképzelést sejtet... Arra nehéz lenne választ adni. hogy mit, mert igazi koncepció eddig még nem igen derült ki. De aligha lenne érdemes például a fellépők útikölt­ségén spórolni. Nem érné meg, mert az ideit megelő­ző.Ki mit tud?-okon is — jóval a fővároson túlról — feltűntek kiváló vidéki elő­adók, hogy csak a debre­ceni Color együttes, vagy a Borsod megyei versmon­dó Horváth István nevét említsem. Egy szó mint száz, a ba­bérokért versengőknek — természetesen ha megvan hozzá a tehetségük — meg kell adni a lehetőséget, hogy az ország nyilvános sága előtt mérettessenek meg. Mert egy tévé-műsor nemcsak a szerkesztői el­képzelésektől lehet jó, ha­nem a bemutatott műso­rok színvonalától is. Ez esetben pedig ne a szer­kesztőé, hanem a produk- dóé legyen a főszerep. Hi szén a Ki mit tud? ettől lehet igazán az, ami. A kö­zönség szívét pedig — egy manipulációktól mentes lovagi torna után — az ar­ra legérdemesebb királyfi nyerheti el. (homa)

Next

/
Oldalképek
Tartalom