Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-09 / 161. szám
8‘ IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. július 9., szombat Az iszonyat föloldója A százéves Kafka Negyven éve még a nevét sem hallottuk, csak a második világháború után ismertük meg, akkor, midőn már úgy gondolhattuk, hogy az emberiség jobbik fele végre végleg leszámolt mindazzal az iszonyattal, amit Franz Kafka életműve páratlanul fejezett ki. Leszámolt a fasizmussal, amit ő mintegy előre megérzett, & mikor végre elolvashattuk, mégis aktuálisnak éreztük Kaffka elbeszéléseit és regényeit. Nem ellentmondásos ez? Az addig el sem képzelhető borzalom előrejelzése, amiért Kafkát becsültük, becsüljük? Aligha — a jóstehetség nem igazán minősítő írói erény. Kafka ennél sokkal többet mondott, s mond még ma is, egy-két éve éppenséggel újból fokozott aktualitással Nemcsak a végsőkig vitt elembertelenedés kifejezője, hanem a polgárság minden dekadenciájáé, amely korántsem szűnt meg — nem is fog, ameddig van-lesz polgári osztály. Mindannak a dekadenciának legnagyobb, példátlanul érzékeny kifejezője, ami talán Heinénél jelent meg először — csakhogy ő még (a történelemben messze előrenézve) reménnyel tudta azt föloldani, hogy Baudelaire-red a teljes kilátástalanság, pontosabban az érzéki szépnek mint egyetlen vigasznak belátása következzék, s legyen uralkodóvá az egész szépirodalomban, egészen a szocialista irodalmak kialakulásáig. Máig is csak egypár zseni tud igazán meggyőzően szembeszegülni a Baudelaire-ek, Proustok, Kafkák megejtően szép halálhangulatával. Vajon miért? Mert nemcsak a polgárság dekadenciájáról, kiúttalanságáról, hiperérzékenységéről van szó, nemcsak a tőkés viszonyok okozta elidegenedésről, hanem arról is, hogy az elidegenedés leküzdése a szocializmus győzelmével sem történt meg „automatikusan”, sőt szinte a nagyipari termelés szükségszerű velejárójának látszik. Ráadásul a sztálini időszak minden hurrá-optimista hivatalossága és irodalma ellenére önmagában is épp elég okot adott a szorongásra, a második világháború után pedig az addig általában tárgy nélküli szorongást mintegy — napjainkig — tárgyiasította az emberiség új háborús, atom- fenyegetettsége. A ma kisemberének tehát épp elég oka van átélnie azt a létbizonytalanságot és reménytelenséget, amit Kafka kifejezett. Franz Kafka portréja a szorongást kiváltó és szorongató listát még folytathatnék —, Kafkában mégis az alkotás ereje volt a legnagyobb: az elhivatottságé, a — noha reménytelennek s hiábavalónak érzett — kifejezés kényszere, amelyben nemcsak szimpla ambíció ösztökélte, hanem az is, hogy a kimondás által valami mégis megváltozhat, hogy az irodalom valamelyest segíthet az életben, nemcsak alkotónak nyújthat megkönnyebbülést, hanem — és ezért forgatjuk ma is szívesen! — az olvasó számára is. Nem, Kafka nem kacsintott az őt majdan elismerő utókorra, nem is hitt benne, mint ahogy a kortársak részéről is csak meg nem értést tapasztalt, hiszen komor művein az íróbarátok is csak nevettek — de szíve mélyén tisztában volt saját, irodalmi tekintetben korszakalkotó nagyságával. És ennek nem mond ellent, hogy írásait meg akarta semmisíttetni. Ügy érezte, ha nem kell a világnak, miért erőltesse e be sem fejezett regények megmaradását. Hiszen a pusztulás jön, vagy — az az Amerika, melynek sza- badversenyes embertelenségét, az amerikanizmus tömegkorlátoltságának teljes kibontakozása előtt szintén mindenkinél jobban érzékeltette. Csakhogy a kafkai „eredménytelenség” itt is pozitívummá vált. Napjainkban, amikor a művészet különféle ágaiban az olvasó aktív köreműködését kívánják, amikor a regények megoldás nélkül végződnek, amikor a képzőművészetben a „concept” került előtérbe, amikor a zenében mind több a le sem Föl lehet tenni a kérdést, hogy nem „leszerelő-e” az efféle irodalom, amelyet azóta is zseniális (persze polgári) alkotók folytatnak, például Beckett vagy Borges, hogy csak két nevet említsek az ábécé elejéről... Ez hajlam és ideológiai felkészültség dolga. Ettől függetlenül azonban a (noha föl nem ismert) dolgokkal való puszta szembenézés is könnyebbség — a kathartikus hatás nem véletlenül esztétikai közhely: amit megmutatunk, azt félig már le is győztük. Persze a félig-legyőzés mégiscsak félmunfca s korántsem elegendő, további szellemi-eszmei- filozófiai — tevékenységet, mi több, minden téren munkát kíván. Vulgáris politizálás lenne itt, Kafka kapcsán, a békeharc követelményeire utalni. A száz éve született prágai német alkotó legfőbb példája azonban épp erre az emberi beavatkozásra, a munkára utal. Arra, hogy hiába élte át egész életében az akkor elképzelhető összes iszonyatot, hiába determinálta az eleve hátrányos helyzetet hozó zsidó származás s megannyi hagyomány, a szigorú atya, az — okkal — ellenséges cseh környezetijén német nyelvű, ám hatalommal élő, sőt visszaélő osztrák kultúrához és államisághoz való tartozás, a szerelmi kudarc, az írói alkotással való elégedetlenség, az egész emberiséget fenyegető háború, a személyes létet megpecsételő tüdőbaj, a szinte pszichopata érzékenység — és ezt írt, a közreműködő zenészre bízott hang — akkor Kafka befejezetlen regényei épp sokféle továbbfolytatásuk, továbbgondolhatásuk révén lesznek különösen hatásossá! Születésének századik évfordulóján mondhatunk-e többet, mint azt, hogy ma élőbb mint valaha: modern klasszikus ő, a század legnagyobbjainak egyike, aki épp nekünk, Kelet-Közép-Európa kis népeinek, a hajdani Monarchia részeseinek és áldozatainak erről a határhelyzetről különösen sóikat mond, s kifejezi békét sóvárgó mai szorongásunkat is. Nem is szólva arról, hogy mintegy megszokva szörnyű iróniáját, iszonyat helyett ma már hajlamosak vagyunk műveit — humoros oldalukról is nézni... Utóvégre a múltat akarta leküzdeni, s nekünk is a múlt fantomjaival kell megbirkóznunk. Ami pedig korszerűtlen — ha él is, sőt erős, mi több: még mindig fenyegető — mindenképpen nevetséges. Reméljük, lesz még Kafka humoros író is — végül is úgy volt ő is társadalom- kritikus, mint Möllere, s nem volt nálánál pesszimistább sem... Kristó Nagy István Lőrinczi István versei Franz egy zsidófiú hajókéményt rajzol 'Amerikát álmodik Prágában reménye a Kastély eirádás tornyával s egy kocsmárosnéval van együtt álmában Ildikó és az A nagyhatalmak csak gyártják a bombát s kislányom keze egy gömbszemű babán Kafka megrágalmaznak és halálra Ítélnek felakasztanak a frissen gyalult fára Auschwitzban szívem clgázosítják • s fejem árnyékot vet egy fáradt bogárra atombomba laboratóriumok neutront zabáinak Ildikó alszik s hajnal kel haján sontváry Kasztka Tivadar néhány évtizede még vitatott művészete ma már a magyar kultúra elismert értékei közé tartozik. Pécsett külön múzeumot állítottak fel képeinek, amelyet éppen az idén nyitottak meg ismét. Néhány esztendeje látomásos filmet készítettek az életéből. Versek születtek róla, a titokzatos, különös, sőt különc művészről: olykor-olykor már mitikussá növesztették alakját. Művészettörténeti helyét a legendáktól megfosztva mára, születésének százharmincadik évfordulójára már kijelölték, tudományos elemzés alá vetették. Művészete értékének elfogadtatásáért nem szükséges harcolni: „Kvalitásaiban méltó párja a francia Rousseaunak, ha ugyan nem nagyobb nála. Ö is azok közé a magyar festők közé tartozik, mint Szányei Merse Pál, Rippl-Rónai vagy Czóbel, kik a franciákkal nagyjában egyidőben, velük párhuzamosan ugyanazokat az irányzatokat Római híd Mosztárban A magányos 130 esztendeje született Csontváry Kos: teremtették meg a magyar művészetben.” (A századelő impresszionizmusát, expresszdonizmusát.) Világhírét az 1962-ben Brüsszelben megrendezett Szerelmespár Kolossá Tamás Az örült pilóta Kolléga Űr, a szürke és reménytelenül aktakukac kishivatalnok. minden áldott nap egy távoli, városszéli településről járt be dolgozni belvárosi hivatalába. Ezen örökös tortúrát a legsimábban úgy úszhatta meg. ha előbb az EXPRESSZ buszra szállt, majd onnan a metróra, amivel aztán a Deák térig utazott. A metró tulajdonképpen történetünk szempontjából nem bír különös jelentőséggel. Az ideg- és lélekölő közelharc egy köpetnyi szabad helyért ugyan ott is minden, napos, ám Kolléga Űr úgy gondolta, hogy ha kellő türelemmel vizsgálja a kérdést, akkor feltétlenül akceptálnia kell, hogy a metró terjedelmesebb közlekedő térfogatainál fogva kevésbé predesztinálja az Utazó Közönséget rúgásra, harapásra. Ha az automaták előtti tömegnyomorra gondolt, érzett érvelésében némi kielé- gítetlenséget. de amint azt már mondottam volt, történetünk szempontjából e kér. dés taglalása elhanyagolható. Nem így az EXPRESSZ autóbusz léte. Amint Kolléga Űr elemzéséből később nyilvánvalóvá vált: ezek az EXPRESSZ járatok nem akármilyen járatok. A metróvonalak kiépítésével ugyanis célszerűvé vált a közvetlen, úgynevezett ráhordó járatok, illetve pontosabban hálózatok — javította ki magát Kolléga Űr — megszervezése. Ennek következtében az EXPRESSZ-járatok beállítása is célszerű lett, amelynek lényege: célállomás — végállomás, s közötte semmi, nincs megállás. Vagyis — folytatva a logikus sort — utascsere nélkül hosszabbodik meg a menetidő. És itt van a kutya elásva! Nem számítva az amúgy gyakori útfelbontásokat és torlódásokat — elemzett tovább Kolléga Űr —, tudni kell. hogy ha felszállsz egy EXPRESSZ buszra, akkor már nincs visszaút, akkor húsz percig, félóráig, vagy még tovább reményed sem lehet arra, hogy testhelyzetet változtass. Ha nem foglalsz el rajtaütésszerű rohammal egy ülőhelyet, vagy akár egy nyugodalmas sarkot, akkor a város széléig radírozod frissen borotvált képeddel az oszlopot, akkor ágyékodból két hétig nem jön ki az ülés sarkának zöld nyoma. Kolléga Űr fejében eleinte még az is megfordult, hogy olvasói levélle1 l’"' fel az illetékes szerv, gyeimét ezekre a tarti lan állapotokra, ám ez . nyú tervéről hamar lemondott, tekintetbe véve, hogy amaz általában is mindent megtesz. Észrevette viszont, hogy ha a megálló egy bizonyos pontjára áll. abból két. tős haszna származik. Egyfelől mindig a hátsó ajtónál szállnak le a legkevesebben. vagyis ott várakozván, előbb juthat az ülések közelébe, másfelől akkor is EXPRESSZ-közelben lehet, ha a megállóba előbb az a másik — teljesen felesleges — járat áll be. (Ez a másik járat egyébként amolyan régi típusú, sokmegállós busz volt. sokan vették viszont igénybe, növelve ezzel is a megállóbéli visznyok áttekinthetetlenségét.) A következő lépés tehát azon bizonyos pont kikísérletezése volt. Meg kellett határozni az egyetlen és pótolhatatlan pontot, ahonnan a legváratlanabb ajtóhelyzetekben is némi előnyre tehet szert. A járda azon pontját, amelyet várakozás céljából, a helyfoglalásra irányuló mozdulatok legoptimálisabb kiinduló helyeként célszerű elérni, de legalább megközelíteni — fogalmazta meg a feladványt Kolléga Űr. Nos, még egészen üde, romlatlan fiatalember volt (talán még nem is Kolléga
