Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-09 / 161. szám

& n Istentelenül unalmas témával fe­nyegető értekezletre vezényelt el minap a szakmám és a sorsom. A téma: földvédelem és melioráció. A földvédelem még csak-csak, a laikus is tudja, de legalábbis sejti, hogy ml lett légyen az. Am, hogy melioráció? Kimondani, leírni is nehéz ez annak, aki nem a szak­embere. Künn 32 fok, bent me- 'ioráció. Volt egy iskolatársam, aki - esküszöm! — nyitott szemmel is tudott aludni az órán. De irigyel­tem is most. hogy beültem a ben­ti negyven fokba, a földvédelem és a melioráció közé. Ha kint tör­ténetesen mínusz 32 fok van és bent kellemes a langymeleg, ak­kor is az önvédelmi szunyókálás a legjobb védekezés az effajta témák ellen. De hát, nem tudok én nyitott szemmel aludni! Szerencsémre! Mert ha csukott szemmel is bár, de szunyókálhat­tam volt volna, akkor is nyitott szemmel, de még inkább nyitott füllel hallgatom végig a vitát fel­riasztva, a földvédelemről és an­nak kapcsán, a meliorációról — utánanéztem: technikai, kémiai és egyéb módszerű földjavítás az —, mert oly dolgok végiggondolására késztetett. Való igaz, nem kevés az olyan értekezlet, megbeszélés, tanácskozás, amelynek témája csak a vájtfülűek. a szűk szakmaiak számára érdekes és érthető. Hogy­ne lenne hát ilyen — vélhettem előzetesen joggal —. az a vita, amelynek középpontjában — gya­koroljuk csak — a melioráció áll, s amely, mégha meg is fejtem je­lentését, akkor is miért dobogtat­ná meg a szívét annak, ki nem szakember? Am ki vélhette volna, hogy ez a száraz — mert víztelenítést Is jelent — téma milyen szoros ösz- szefüggésben is van azokkal a gondokkal, amelyekkel az egész népgazdaság küzd? Ki gondolta volna — én legalábbis nem —. hogy végiggombolyítva a szálat, eljutunk odáig is, hogy: népgazda­sági tartalékaink. Amelyről oly sok szó esik manapság. Amely van. de fel kell tárni. Amelyet, ha nem hozunk a „felszínre”, nem javít­hatunk sorsunkon, dolgunkon, tán’ még a nadrágszíjat is szorítani kell újabb eggyel. Csatornán „elúszott” kukorica. Homoki dohány helyett homoki sivárság. Másfél óra energiafölösleg t?), hétfő reggelenkint. Látszólag egymástól teljesen el­ütő témák, térben is, gazdasági ágazatban, de időben is. és mégis szorosan összefüggnek egymással. Ami összeköti őket: egyfajta lehe­tőség azoknak a bizonyos tartalé­koknak a föltárására. Azt írtam elébb, högy vagy feltárjuk tarta­lékainkat, amelyek vannak, vagy összébb kell húznunk á nadrág­szíjat, amely ugyan csak képzelet­ben létezik, de valóságban kutyául tud szorítani mégis. Vagy többet dolgozunk, vagy jobban. Vagy visz- szaállítjuk például a hatnapos munkahetet — a negyvennyolc óránál is többet dolgoznak ma már a gazdasági vállalkozások résztve­vői, a kiskerttulajdonosok, és tár­saik. de: önakaratukból —. vagy az adott időalapon avagy az adott földterületen belül többet és joo­bat termelünk. A negyvennyolc órás munkahét visszaállítása alig­ha lenne járható út. akkor viszont járni kell a másikon: az ésszerű­ség, a lehetőség, a fegyelmezett­ség útján. Hogy olcsóbb, jobb le­gyen az. — ami még nem az. Hogy jön ehhez a melioráció? Hát úgy, hogy ez a módszer lehe­tővé teszi az eladdig alig, vagy rosszul termő, vizenyős földek gazdag hasznosítását. Ügy, hogy ezzel tartalékokat tártunk és tá­runk fel. Szükség van erre, bár nem éppen olcsó mulatság és meg­térülése sem megy egyik évről a másikra. Van azonban olcsóbb módszer is, hogy ne ússzon el, il­letőleg le a csatornán, ha képle­tesen is. mondjuk a kukorica. Po­roszlón. ebben a Tisza'«lenti nagy gazdaságban kereken hatvan kilo­méternyi vízelvezető csatorna sze­li át, meg át — szükségesen! — a gazdaság földjeit. E csatornák mellett, a csatornák jellegéből, méretéből adódóan, mind a két ol­dalon, háromtól tíz méterig ter­jedő füves terület húzódik. Ezek a földek a víztársulások, a vízgaz­dálkodás kisajátíttatott tulajdonai Felvonulási területek, ha úgy tet­szik. Jómagam, már eddig is kivilág­lott. nem vagyok sem mező-, sem közgazdasági szakember. De még­iscsak eltűnődöm azon, hogy Tóth Mihály, a szövetkezet elnöke ze- rint ezek a feleslegesen „parkíro­zott” területek, mintegy hatvan hektárnyi — ebből pedig kereken harminc a szántóföld — vonnak e! a termelésből. Laikusán is szá­molva, szerény átlagokat feltételez­ve, ez bizony 1300—1400 tonna ga­bona kiesése, legyen az búza, vagy kukorica, ebben az egyetlen ter­melőszövetkezeti gazdaságban. Es hány ezer van Magyarországon? És ezekből mennyi az, ahol hasonló, ak a gondok? És mindennek követ­keztében mennyi tíz-, vagy száz­ezer tonna a kiesés, miközben öreg szülék még azon imádkoznak, hogy „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma ...” Mire az isten őfelsége legfeljebb leinthet a po­roszlói határra: hirdetvén így az igét: édesegylányom, megterem az ott, ha ti megtermelitek... A káli termelőszövetkezetben év. ről évre elveri a homok, vagy há­romszáz hektáron — hol valami­vel kevesebben, hol valamivel töb­bön, az ültetés és a homok rendje szerint — a dohányt. Kétszeres, sőt többszörös kár ez: a termés, a be- léfektetett munka értéke és an­nak az értéke, ami ott teremhetett volna. Mint a kártyás mondja: nyerhettem volna húsz forintot, de vesztettem húszat, valójában tehát negyven a veszteségem. Itt sem a szövetkezeten múlik a dolog, ha­nem — úgy tűnik — a gazdasági szabályozók, szerződések és még mások akadályozzák, hogy példá­ul a homokot megkötő akácost, vagy fenyvest ültessen a szövetke­zet. Például. Lehet, hogy az ötlet amit most itt adtam, nem ér töb­bet, mint az elvert dohány, ám az biztos, hogy itt a káli határban es még sok más helyén az országnak, olyast is termelnek, amely ellen a föld is, az ég is tiltakozik. Mennyi száz. mennyi ezer hektár „tarta­lék” ez? A termés értéke mennyit lendítene az ország, s benne az itt lakók életén? Számolja ki a szak­ember, úgy vélem, megéri. A gyáregység igazgatója mesél­te a minap, hogy hétfőnként ál­talában csak a délelőtti órákra éri el az üzem energiafelhasználása a csúcsterhelést. A műszak kezdete után még jó ideig „félgőzzel”, há­romnegyeddel dolgoznak a gépek, s rajtuk, általuk az emberek, más szóval: döcög ilyenkor még a ter­melés. Hol azért, mert az embe­rek nem rázódnak be a hét vége után a melóba, hol azért, mert a gépnél dolgozók már „nyomnák az ipart”, de az anyag-, az alkatrész- ellátás még igencsak akadozik ... Egy üzem. egy héten egyszer egy órán át — mondjuk — csak há­romnegyed kapacitással dolgozik. Számolják ki a szakemberek, hány ilyen üzem van az országban, amelynek termékére szükség van. s ezekben az üzemekben, csak a hétfő reggeli műszak kezdésekor, illetőleg után, néhány óra esik ki összesen. Ha ezt kiszámolták, azt is megtudjuk, hogy milyen és mennyi értéket jelenthetne ez a népgazdaság és benne a mi ma­gunk számára. Hát így függnek össze a dol­gok, ha jól végiggondoljuk őket. Mert a dolgok nem magukban van­nak, nem egymástól elkülönülve, hanem város, falu ebben is egy­másra utáltán éH az életét. Aki meg többet akar megtudni a me­liorációról magáról, az vegye elő a mezőgazdasági lexikont. Hátha még más, gondolkozásra serkentő címszót is fellel ott. 'AJ^-e ín AGRIA *83 Kezdődjék a játék! ...és megkezdődött (Szántó György felvételei)

Next

/
Oldalképek
Tartalom