Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. július 2., s,ómba. . MŰVÉSZET ÉS IRODALOM *• Kiállítás a várban Közel-keleti kerámiák Közel-Kelet kerámiákul túrájából ad ízelítőt az egri várban megrendezett kiállítás, amely a török, perzsa és arab művészetbe nyújt bepillantást. (Fotó: Szántó György) Költi az Alföld csendjében Jegyzetek Gulyás Pál lírájáról „Gulyás Pált én sok jóhiszemű ember véleményével szemben legjelentősebb íróink közé sorolom.” Németh László tanúskodott így költőbarátja mellett 1943-ban. Figyelmeztetése napjainkban is időszerű: a „debrecerri Vejnemöjnen” irodalomtörténeti értékelése és népszerűsége ma sincs arányiban költői rangjával. A magány, a meg nem értettség, a visszhangtalan- ság már életében is osztályrésze volt. Károsnak és ha- 'rnisnak tekintette a főváros egyeduralmát a magyar szellemi életben. Ügy érezte, előítéletek hálójában vergődik, megöli „a kétszáz kilométer”, Debrecen és Budapest távolsága. Babits 1934-ben a Nyugat hasábjain provincializmussal vádolta, ellene fordítva a rajongott példaképet, Csokonait, aki — a sommás megállapítás szerint — magyarságát nem szűkítette debre- ceniséggé, hanem ki tudta tágítani európaisággá. Gulyás Pál mégis sírig hű maradt szülővárosához, megpróbált erényt csiholni korlátáiból. Meghirdette a nemzeti művelődés decentralizálásának, a vidék felszabadításának programját: a magyar kultúra megújulása, felvirágzása „a tájat géniuszain át”, a helyi sajátosságok találkozásától és kölcsönhatásától remélhető. Nem az elzárkózás, a köldöknézés szószólója volt: a „debreceniség” lényege az ő értelmezése szerint, hogy „egyszerre zárja-védi önmagát, s ugyanakkor befogad, ragaszkodik önnön talajához, önnön udvarához,— de a népek felé barátságos kezet nyújt saját udvara tisztaságában és oltalmában.” Olyan irodalom képe rajzolódott ki benne, amely nem szakad el a hagyományoktól, a néptől és a természettől, de utat talál az emberiséghez és az eljövendő nemzedékekhez is. Költői pályája egyetlen megrendítő erőfeszítés, hogy Babits vádját megcáfolja, a kételkedők, a kishitűek számára bizonyítsa: a periférián élők, a vidéki költők előtt is nyitva állnak az egyetemesség kapui. Legműveltebb lírikusaink közé tartozik. Páratlan nyelvtudását is fölhasználva, szinte minden nép kultúrájába alámerült. A „könyvek prizmáin át forgatja a világot”: a Kalevala, az Edda, Homérosz, Aiszkhülosz, a Biblia, Buddha, Dante, Schiller, Rilke, a román népballadák töltötték el — többek között — gyönyörűséggel, formálták világképét. Olvasmányélményeiről néhány „világító” tanulmányt is írt, amelyek máig régi folyóiratok sárguló lapjain kallódnak. Szenvedélyesen hitt abban, hogy a nagy művek és eszmék nem veszítik el érvényüket az időben, a múlt igazságai, eredményei szembesíthetek és egyensúlyba állíthatók a mindig új igényeket támasztó valósággal. Enciklopédikus műveltségét lírai szintézisbe is beépítette. Az elsüllyedt kultúrák szavát idézi, vallás, művészet, tudomány elemeit ötvözi számos költeményében. Csak a jól felkészült befogadó képes együtt szárnyalni vele a mítoszok határain át, tudja megfejteni eredeti jelképrendszerét, erősen filozófikus versbeszédét. Az általa képviselt — Weöres Sándorra emlékeztető — költőtípus lényegesen különbözik a magyar költő hagyományos, már- már „hivatalos” modelljé- től. Elsődlegesen nem életrajzi fogantatású, közvetlen élményt megszólaltató verseket írt, hanem — a szubjektum zártságából kitörve — a rajta átrezgő történelmi idő gondolatlenyomatait, az egyetemes mitológia képleteit rögzítette. József Attilával rokonít- ja, Juhász Ferenc elődjévé avatja lírájának teljeskörűsége. Álomi tájakat fest, hol ember és természet az ősi osztatlanság testvéri harmóniájában ölelkezik. A hajdanvolt egység és teljesség, az elenyészett összhang, a panteista mindenhatóság nosztalgiája munkál benne. Nem csupán az élet, hanem az egész létezés misztériumai nyűgözik, az emberi élet csak egy változata az ezerarcú létezésnek. Tárgy, növény, állat, ember, gondolat: minden egylényegű és egyenrangú számára, egy magasabb egység és értelem jelképes vetülete. Az összefüggő, megbonthatatlan varázsgyűrűben, a tagolatlan végtelenségben valamennyi alakzat teljes jogú alkotórésze a létezés „egyetemes hálózat”-ának. A világ totális élményként visszhangzik költészetében, itt a legegyszerűbb tárgyak is mindenség-fényűek: Elővettem egy néma fát. kibontottam az anyagát és bűvölő igéket súgva beléhajoltam, mint a kútba. Habár egy egyszerű fa volt, de benne tündökölt a Hold! Ti benne mégis, óh vakok, csak sötétséget láttatok! (Vakok) A teljes élet, az egyetemes létezés titkait akarja megérteni és kifejezni Gulyás Pál. Az egyedi és az általános, a jelenség és a lényeg közötti kapcsolatokat keresi, a törvényt és a rendet az esetlegességek és látszatok mögött. A konkrétum, az embert körülvevő jelenségvilág csak archimedesi pont számára, hogy az egyetemesség szféráiba emelkedhessen. A legparányibb tünemények is kozmikus látomássá tenyésznek termékeny fantáziájában. Egyik tanulmányában így jellemezte ezt a „versnövesztő” technikát: „Apró tényekben ragadni meg az élet egyetemes hálózatát... Hiszen az egyetemes (a törvény) sohasem jelentkezik elvontan, önmagában, hanem ott búj- kál a tarka különlegesben, a szétszórt valóságokban... Csak ragaszkodni kell ezekhez az apró tényékhez, »érzelmi szálakkal« kell hozzájuk fűződni: nem marad el a hála, fausti titkokat súgnak.” A végtelenné fokozott hatás, a világon átsüvöltő zúgás atmoszférája árad verseiből. A kaszárnyában esténként fölcsendülő trombitaszó például ilyen hátborzongató vízióra készteti: Ó, mennyi anya siratja e kürtszóra holt fiát, s a földben e trombitára mennyi csontváz szalutál! S mennyi anya fog még sírni! Ez a kürthang a fátum, úgy száll az élők fölött el, mint valami fejfákon. (Esti trombita) Ez a lényegesség-érzés, a kicsit naggyá, a végest végtelenné tágító révület a Gulyás-líra egyik legjellemzőbb vonása. Bizonyára mindenkor lesznek olyan olvasói, akik fölfogják a benne rejlő, mélyről fakadó üzenetét, nem engedve, hogy ezt az érdekes, jelentős életművet belepje a múló idő, a feledés pora. Lisztóczky László res Johnny Walker és a Red Label. A kétliteres Black & White üvegében még kotyogott egy kis lötty, de a Pemete, ahogy meglátott, kivágta a vízbe. Meszédültem — újra gyerek voltam egy pillanatig—, álltam a magas labilis létrán — ne mozogj, mondta nagyapám, le ne ess —, egész életünk zuhanás a semmiből a semmibe. Itt állok a létrán, itt felejtődtem a Kikötőben, és csak egyetlen ember tud rólam, egyetlen ember tud lesegíteni, egyetlen ember tudja, milyen labilis a létra alattunk. Az érzések védőhálójából a közöny pókja kirágta a keresztszálakat — s nem tudom mi lesz, mert zuhanok, nem keresztbe esem, csak üt rajtam egyet a háló, ahogy keresztülvágódok a réseken. Egész úton nem vásároltam semmit, csak Anyámnak ezt a pár üveg whiskyt. Anyám azt mondta, vigyek neki whiskyt, sokat, beszélgetni akar velem, de másképp már nem tud, csak ha a whisky segít neki eltemetett szavaimat kiásni. Nagyon ránk fért volna már az a beszélgetés..., hiszen én sem hiszem most már. hogy azért maradtam egyedül, mert egész ember tudok lenni igazolás nélkül. Bizonyítani akartam, magyarázkodni ■ — esténkénél elképzeltem, milyen lesz — legalább ennyit igazolnia kellett volna belőlem: már csak nekem maradt meg szépnek öregségére, és örömünk egy-egy hónapos volt, háromszor akkora kihagyásokkal. Talán ez lett volna az utolsó alkalom hazugság nélkül lehántani a megkocsonyásodott éveket az érzelmekről, mint mikor még gyerek voltam, és éreztük egymást. Partok — közeli partok, de könnybelábad a szem, és elfárad, míg eléri — távoli partok — és állandóan látjuk a partokat, a távolia- kat — és fut a szem, lelassul az időtlen idő-távoli partok közelsége kényszerít bennünket hazatérni. Szép volt, fiúk, tapsoltam nekik egy kicsit, a Kikötőt megúsztam, benneteket nem lehet, a Bulldog azt mondta, oké, oké, ne ha- . ragudjak, a Pemete lehajtotta a fejét, Okapi elhányta magát, Tábla elaludt — csak a Golyó kezdett el káromkodni, és nagy pszichológiai érzékkel szidni anyámat. Neki vettem, mondtam, kifizettek, és nem csinálok balhét. Nem fogja megtudni senki, csak hagyjatok, és józanodjatok ki. Nagyon fáradt voltam, alig tudtam elkapni a fejemet, ahogy a Golyó megpróbált leköpni, úgy káromkodott, hogy öreg. nyugdíjas fedélzetmesterek szájtátva hallgatták volna, neked van a legtöbb lóvéd, fröcsögte, sajnálod. te... Még akkor sem ütöttem meg, tudta ő is, hogy a turnuspihenőkön is dolgozom, csak ne kelljen otthon lennem, olyankor nem is nagyon iszom. Megfordultam, vetkőzni kezdtem, és csendesen azt mondtam: én csak ezt vettem, nem is magamnak, nem vettem tökgyalut meg kisfejszét, csak mert olcsó, és kvarcórákat sem zsákszámra. Megpattant bennem valami, mintha léket hasított volna belérh a csendes aljassággal kipattanó rugóskés. Villámgyorsan fordultam meg, ugrottam, és ütöttem is, gondolkodás nélkül. A kés beleállt az asztalba az Okapi mellé, a Golyó fel- bukott székestül, orrából dőlt a vár. Az újabb ocsmányságok miatt már ugrottam volna megint, de a Bulldog lefogott, és segített neki a Pemete is, ahogy dulakodni kezdtünk. Éppen lehajoltam, hogy kiszabadítsam a karjaimat, amikor betakart a Golyó. Alulról felfelé ütött, két kézzel, iszonyú erővel, és vérbebo- rult előttem a világ. Otthon — távoli partok közelségét álmodjuk hazánkra — hidak — mérföldkövek — aranyhidak — órák — kikötő — kocsma — tétova léptek — csók — megérkeztünk. Nem hajózhatok soha többé, megvakultam a bal szememre. A Golyó sírt, amikor kihajóztak. Kezet fogtunk. Vonattal jöttem haza, osendes biztonsággal haji- gáltam ki a whiskys üvegeket az ablakorv Vettek vagy kétszerannyit, ameny- nyit megittak, a vonat sokáig állt az. állomáson, elküldtem őket, ne búcsúz- kodjunk. Egy ideig nem tudtam térben érzékelni a dolgokat, ezért is verhetett meg az a fiatal srác, akit a Lánynál találtam, merthogy későbbre vártak. Minden szabad időmet a parton töltöm, ha a Golyóék meglátnak, tisztelegnek a lobogóval, olyankor feltartom a jobb öklömet, a Pemete is, mindig üres snóblit mutatok neki, s bármennyit dug,’" úgy csinál, mintha én nyernék. GULYAS PAL: Debrecen, ó-kikötő Körülötte népek viharja, nézett át bérces Biharba, nem védte falait bástya, torony, csak a hit. Áros jármai játszva görögtek egész le Bizáncba. hajcsárnépe Budán túljuta Becs kapuján. Hajtottak lovat, ökröt, mégis az égi körök közt Méliusz lelke áléi, ujjain egy falevél. Marhákkal, tele vérrel, tölgyekkel, televénnyel, gömbölyödött a tatár háta mögött a határ. Így nőttek a mezői, bűvöltek temetői, mint a vakondok, alant bújt meg, s a lelke harang Sátrat tett a homokra, pántot tett a borokra, sírra nehéz köveket, Bacchusa így született. Egy pint nárduszi vinkó, flóta,.planéta, tilinkó. hajnala hádeszi ház, alkonya trópusi láz, — nőtt mint földben a gomba, széthullt teste atomra. lelke elektromosan rezgeti folytonosan; így bírt egy birodalmat, vidított lakodalmat, mint a cigány hegedült, mint a búvár lemerült. Itt fekszik a Tiszán túl, benne pihen a Dunántúl, ércpiramidja lakat: őrzi a szép utakat... Mint a klavíron a skálát, futod át az Alföld határát: napkeleten futamod sárga halápi homok, napnyugaton színeket vált s lejt a Tiszának a löszhát s lent a gulyát terelik sziktavas ártereid... Eltűntek alattad a sátrak, csordád kolompja kifáradt, új paloták köde kél... Mondd, hova lett a gyökér? Hozd vissza a hajdani dűlőt, menekülj befelé kívülről. járd fel a Föld köreit, tárd fel a rétegeit! Már tornyodon trónol az este, kösd a holt csontokat egybe. lelket a csontba fuvaltj, törd fel a régi ugart! Meddig esedez még árván egeden a Főnix, meg a Bárány? Üj népek kürtje riad, — viszik ezredes álmaikat! Fogadd ismét be hajódat, eltemetett lobogódat. Debrecen, ö-kikötő, tájakat összekötő! 3
