Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
8 IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. július 2., szombat Bajor Zilla szerepében Heltal Jené „Néma levente" cimű színművében Ibsen „Nóra" című drámájának címszerepében. Jávor Pállal (MTI fotó — KSJ Még csak kilencven éves lenne! — mondhatnánk, de már régesrég tudjuk, a legendáknak nincs koruk. így aztán nincs neki sem, aki már az én nemzedékem számára is csak sohasemlátott emlék, egy megörökölt színházi fenomén, aki egyszerűen „a Bajor” megjelöléssel vonult tragikusan a halhatatlanságba. Már nem láthattam színpadon, ezért be kell érnem az általam is tisztelt, jeles kortársak — Kárpáti Auréltól—Gobbi Hildáig — méltatásával. Ami megmaradt belőle — egyöntetűen állítja mindenki — kevés, nem igazán ő ... És mégis. Legelőször egy már akkor sem tökéletes lemezről mesélte nekem Szaltán cár puskini históriáját, olyan kéjesen játszva, egyensúlyozva a szavakkal, hogy képtelen voltam másra figyelni, mint a hangsúlyok eme fé- kezhetetlen tűzijátékára. Csak jóval később tudtam értékelni benne a színésznőt, aki maga teremti meg a mikrofon meghittségében a saját mese-birodalmát ké- nyeskedő magánhangzókból, röppenő * mássalhangzókból. Bajor úgy adta elő ezt a klasszikus mesét, mintha Madáchot, vagy Shakes- peare-t mondana ... És a filmjei? Ezek a tisztes, de igazán sohasem jó produkciók, amikkel nem is volt különösebben átütő si- .kere, noha a hangosfilm első próbálkozásainál ösztönsze- rűen rá gondoltak. Zilahy unszolására szerepelt a Két fogoly ban, meg A szűz és a gödölyében. Két parádés fel1 adatot kapott — mindkettő visszaélt vele. Mindkettőben hagyták, hogy színházat játszón, ezért történhetett meg, hogy a színpadon bizonyítani képtelen Karády mai szemmel őszintébb, tehát jobb mellette... Hogy némafilmjei milyenek lehettek? Ki tudja? Talán, éppen a tapasztalat megkötései híján — felszabadultabbak. De tény, hogy Bajor Gizi nagyságát hiába szeretnénk megindokolni filmjeivel. A kamerák objektivitását alapvetően teatrális lénye képtelen volt eltűrni. Színpadi színész volt — akárcsak Törzs vagy Csortos — és képtelen volt kibújni a bőréből. És mégis. Verseket írtak róla, meg könyveket. Tündérnek nevezték, és még azok is, akiknek fájdalmat okozott (ő is ember volt), mint valami tüneményről mesélnek százszínű asszonyiságáról, játékairól, bolondozásairól, életmentő akcióiról, színpadot és életet becsülő tisztességéről. Játszotta a Makrancos hölgyet, a Vízkeresztben Violát, Annát a Tenner John házasságában, Puckot és persze Titániát a Szentiván- éji álom ban, Tündét a Vörösmarty mesejátékban. Műfajok közt cikázott, a Lili című operettől, a halálán lévő Kaméliás hölgyig. Egyénisége titkát próbálta meghatározni Kárpáti Aurél, amikor ezt írta róla: Sugárzó intelligenciájával, élénk szellemével, gyöngyöző humorával és elmélyült drámaiságával legvonzóbb emberi jelenségek egyike. Csupa természetes báj és kedvesség az életben éppúgy, mint a színpadon. Valójában ott a színpadon élt ő igazán, olyan intenzíven, hogy nemegyszer úgy tetszett, az életben is inkább csak játszott.” Most lenne kilencven éves. De hát, ugye, a legendáknak nincs koruk? Nemlaha György Robert Rozsgyesztvenszkij ars poeticája „A földi élet a tét” A költő nagy hírnévnek örvend. Robert Rozsgyesztvenszkij eddig negyven verseskötetet jelentetett meg, a Szovjetunióban kiadott könyveinek ös&zpéldányszá- ma csaknem kétmillió. Űtja egyenes volt az irodalomig, nehézségek nélküli. Az irodalmi főiskola huszonkét éves diákija már a Szovjetunió írószövetségének tagja. Ma, negyvenkilenc évesen emberi és alkotói érettségének korszakát éli. Az izgatja, ami az emberiség millióit. — Két száztíz lépés cimű versében, amelyért a §zov- jetunió Állami Díját kapta, arról vall, hogy legnagyobb versét nem sikerült még megírnia. Ma mi izgatja a legjobban? — Elsősorban az emlékek. Gyermekkoromat a második világháború égette meg, bár én a golyók sivításából, a bombák robbanásából semmit sem hallottam. Emlékszem, alig tudtam visszatartani könnyeimet * frontra induló apám előtt. Emlékszem arra, mennyire vártuk a győzelmet, és arra a határtalan boldogságra, amikor eljött — 1945. május 9- én. — Mely verseit tartja a legfontosabbaknak? — Nem tudom. Talán a Rekviem... Büszke vagyok rá, hogy a Nagy Honvédő Háború hőseinek emelt sok emlékműre, e versből idézett sorokat vésték. Rozsgyesztvenszkij Rekviemjét szinte katonai eskünek tartják. A neves szovjet zeneszerző, Dmitrij Kaba- levszkij zenét irt a vers soraira. A művet számos európai országon kívül Japánban is előadták már. — A Kétszáztíz lépés, úgy érzem, az ön ars poeticája. — Meglehet. Olyan gondolatokat fogalmaztam meg benne, amelyek mindig érdekeltek. Mai életünkről, a múltról és a jövőről, emlékezés és álom keveredik benne. Mindnyájunknak a korral szembeni felelősségéről szól, amelyben élünk. Nehéz időben élünk, habár meggyőződésem, hogy könynyű kor a földön sohasem létezett, és nem is fog. Egyszer a Vörös téren figyeltem a Lenin mauzóleum előtti díszőrségváltást, és akkor találtam meg e vers gerincét, fő motívumát — azokat a lépéseket, melyek egységes egésszé fogják ösz- sze a verset, a múltat és a jelent. — Megdöbbentő szám olvasható benne: a világon tizenöt tonna robbanóanyag jut egy emberre... — Két évvel ezelőtt egy UNESCO-közleményben fedeztem fel ezt a borzasztó statisztikai adatot. Ma ez a szám bizonyára magasabb, addig fog növekedni, amíg az ész nem diadalmaskodik, amíg meg nem értik, hogy maga a földi élet a tét. Gyakran hallom nyugaton, hogy egy költőnek, úgymond nem illik politikával foglalkoznia. Úgy gondolom viszont, hogy a költészet nem tűri a közömbösséget, ma egy költő sem nélkülözheti közéleti temperamentumát. Rozsgyesztvenszkij egyik legkedvesebb műfaja a dal: népszerű szerzők zenésítet- ték meg őket. Most jelent meg a Beszélgetés a dalról című könyve, amelyben szükségesnek látta elméletileg is értelmezni ezt a műfajt. — Mivel magyarázható kitartó érdeklődése a dal iránt? — Az igazi dal hozzátartozik az életünkhöz. A dal születésétől haláláig végigkíséri az embert. A dalba belefér az egész emberi élet, a nehéz, az örömteli, a keserű, a boldog. Számomra ezért annyira komoly dolog a dal. — Milyennek ítéli saját eddigi életművét? — Tudja, nekem csak a megírás pillanatában tetszenek az írásaim. Azután mind kevésbé. Gondolkodom, hogyan lehetett volna másképpen, jobban, pontosabban, kifejezőbben megcsinálni. Sokat dolgozom: verseket és dalokat írok. Nem találok ki semmi különlegeset. Egyszerűen csak élek. Valentyina Zsegisz MARKÓ PÁL Repülőtéren Felkattannak a szürkeség lakatjai. Kezem az indítógombon. A képernyőn szemem - Felszállt minden gép, — egyazon robajjal. Ezüsttálként hold világít. Sepretlen pálya mentén szalutál minden bokor! Egyazon pályán szállunk fel valamennyien. Teljesülés ez a szárny rákéit öröm! A repülőtér közelében néhány megfakult kép a háborúról. A kivilágítatlan fényszórók előtt fényes-fekete fémmadarak... Kint a peronon állok, az Ópiumos éjben. Egy utas rámmosolyog. , Vár. Miként Te várnál, kedvesem. A hangárok előtt kavicsként vacogok szinte: fölöttem zúg-zúg a holnapi gép — az életünk. DEÁK MÓR: Levél a kikötőből Akkor már két hete álltunk a Kikötőben. Az ég sárga volt, mint a sivatag, és a szemünk szomj an pusztult. Legalább negyven fok, mondta Pemete és dugott. Snőbli. Nyertél. A képeslap-kék vízbe köpött. Hazudik a lé is. Amikor lekötöttünk, mondták, ott vannak a bar- zsák, indíts haza. De alacsony a víz. Elvitte egy kisebb merülési hajó az uszályainkat. Két hete állunk a Kikötőben. Nem vagyunk jó üzlet. Mire ránk kerül a sor, elnyerem Pemete ösz- szes pénzét. Talán. Alacsony a víz. A tengeri hajók horgonyra kényszerültek. Kikötő — kettős őrség, vizsgálatok, dögunalom. Ha lehetne se fényképezné senki. Kimenő. Ivászatok. Ulti, lórum, snóbli. Híd. ösz- szeköti ezt az egészet azzal, ami nincs. Hidak — a hajósok utakból összeálló életének mérföldkövei — hidak — arany- hidak — és a hídfő másik oldalán égi óránk csak egy újabb napot számlál, egy otthon nélkülünk eltelt hiábavaló napot — hidak — szemeinkből a kedvesig ívelő hidak, amelyeken át naponta hazaszaladunk el nem küldött leveleinket szorongatva — szeretsz még? — álom- hidak — álomölelések. Esténként, ha feltámad a parti szél, megélénkül a vérünk: viharokhoz szokott lábunk táneolni -viszi gondolataink kísértetét. Otthon ki táncol nélkülünk? Kivel táncolnak nélkülünk? Be- söpröm a pénzt, legalább hívj meg egy pofa sörre, mondja Pemete. Kettős őrség, vizsgálatok, kikötő. Kikötők — tekintetünk házakba ütközik, megtorpan, a víz akadálytalanságát vágyja — hangunk, amit megedzett a szél, szavak, amik ugyanazt jelentik, és mégsem visszafogva — áhítat, lépéseink áhítata — lépéseink tétovasága a biztos talajon — kocsmák, ahol ugyanazt mondjuk annyi nyelven a víz ősközösségébe forrva. Aztán tíz óra, a Kikötőben éjfél, és hazamegyünk. Zártan- fegyelmezetten dülöngélünk, leszakadni, nőhöz menni itt nem tanácsos. Villog a Hold a szemekben, ahogy az indulat villogtatná a késeken. Pemete menetközben a vállamra dől, elalszik, léptei hozzám Igazodnak, motyog, álmában talán hidat épít. Országok — országok, amik üres nevek — kikötők, amik az országokat jelentik — országok — különbségüket csupán az adja, hogyan vették el a kötelünket, és milyen pénznem, ben kapjuk a napidíjat —, milyen hosszú a híd, ami hazavezet. Aznap leszakadtam mégis, egyedül mentem haza. Blanche kérte, maradjak vele. Nem féltem, szemében csak magamat láttam, megtisztulva. Egy pillanatra zavaros lett a tekintete, ösz- szeborzolta vágya —, de aztán osendesen pihegett az idegenszagú éjszakában, s a csillagok pislákoltak szemében. Néztem, szeretni kéne talán, a Lányra gondoltam, aki azt ígérte, várni fog, s felhorzsolta az ujjaimat a simogatás. Sziklák — sziklák, amik megkeményítik a mozdulatokat — sziklák, amik felhorzsolják a tekintetet — sziklák, amik láthatatlanul mállanak a kielégítetlen vágyak forróságában — sziklák, s csak a magányuk miénk, elutasító durva pajzsként. Ottani idő szerint fél négykor indultam vissza, a hajóra. Szeparát, uszályok, rakomány nélkül, ahogy a pontonról imbolyogtunk el — hajó jön! — s vissza — kösd meg hátul is! Nem volt semmi árnyék, a csend megkötözte a tárgyakat. Nem féltem, dudorásztam magamban, s a nótáeska nem verődött vissza semmiről. Amikor beugrottam a hajóra, fellélegeztem mégis. Még nem aludtak. Az asztalon ott állt az üres life-