Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
8. ^ IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. július 16., szombat Az ismerős ismeretlen Jevgenyij Jevtusenko ötvenedik születésnapjára A hatvanas évek elején, nagyjából egyidőben'egy újfajta költői szó jelentkezésének lehettünk tanúi. A magyar költők közül ekkor váltak ismertté Váci Mihály, Garai Gábor, Ladányi Mihály s a többiek, akik ismét régi jogába emelték az őszinte emberséget, akik oldották a bajt, egyszóval újra visszaadták a vers hitelét. S ekkor érkeztek el hozzánk Vinokurov, Rozsgyesztvensz- kij, Allen Ginsberg alkotásai is, s Jevgenyij Jevtusenko nyers és érzelmes költeményei : Váci »Mihály fordításában a „Tartsatok kommunistának!”, Illyés Gyuláéban a Bűvölő, Áprily Lajoséban az Ablak nyílik á fehér fák sorára. Jevgenyij Jevtusenko akkor harmincas éveinek elején járt. S az idén — július 18-án — ötvenedik esztendejét tölti be. A mai szovjet költészet egyik meghatározó alakjának jubileumáról emlékezünk meg. Szibériában, Zimában, egy kis falusi állomáson született parasztgyerekként. Tizennyolc éves korában bekerült a moszkvai Gorkij Irodalmi Főiskolára, s mire 1955-ben elvégezte, már két verseskötete látott napvilágot. A legkeményebb hidegháborús idők után bontakozott ki költészete. Mint annyi más társa, ő is Majakovszkijhoz nyúlt vissza, Majakovszkij költészetének lényegéhez: a kíméletlen őszinteséghez, a sűrítő publicitáshoz, s szikrázó vitakedvhez, a rímek, a képek virtuozitásához. Amikor amerikai körútra indult, előtte — éppen a Majakovszkijról elnevezett téren — a följegyzések szerint vagy tízezer embei hallgatta meg majakovszkiji módon dek- lamált verseit. A deklamá- ciót azonban jó értelemben kell vennünk: a moszkvaiak, s a Moszkvába zarándoklók legbensőbb érzelmeiket hallották tőle: új szavakat. Persze, voltak társai; Jevtusenko titka az, hogy pontosan és gyorsan talált rá a gondokra, mindarra, ami e. legégetőbben foglalkoztatta nemcsak orosz olvasóit, hanem az emberiséget is. Olykor azonban túlságosan is magára vállalta azt, amit ő a költészet dolgának vélt, ám igazából a politika gondja. Mindjárt hozzá kell tennünk: mindig a hozzátartozó, a családtag aggodalmával. Sokat járt külföldön, Franciaországban, Spanyol- országban, az NSZK-ban, az Egyesült Államokban. Nagy vitaesteket tartott. Ha provokálták, szikrázó ' élccel verte vissza; mert más az, ha a költő szatírát ír otthon a visszásságokról, s megint más, ha ugyanazokat a visz- szásságokat hazája ellen akarják fordítani. Több versében is megemlékezik arról, hogy milyen volt, amikor igencsak fiatalosan ágált — nem Párizsban, otthon: kötekedő, hetvenkedö, szájhős, bolondos, hírhedt szibériai Villon, igazi lényege azonban a mély hazafiság (egyik versében azt írja például, hogyha nem volna orosz, akkor is szíven ütné az orosz népdalok fájdalma), az érzelmek, a család, a szerelem, az emberiesség el nem múló tisztelete. Első verseskönyve 1951- ben, harminckét esztendővel ezelőtt jelent meg; önállóan magyarul éppen húsz éve jutottunk hozzá, akkor adták ki Rakéták és szekerek címen válogatott költeményeit. Azóta még kettő volt, de a harmadik, a Ballada a nekifutásról is csak válogatás, alig van benne új fordítás. Jevtusenkót még most sem ismerjük igazán. Tudniillik mi, magyarok, hiszen otthon változatlanul az egyik legnépszerűbb, legismertebb költő: évenként-kétévenként újabb és újabb könyvvel jelentkezik. A legutóbbi híradás: Óvoda címmel filmet ír és rendez a Nagy Honvédő Háború idejéből. („A forgatókönyv egyes részeit egyszerűen lemásolom abból a filmből, amely bennem él. Himnusz lesz azokhoz a gyerekekhez, akik a Nagy Honvédő -Háború idején a hátországban éltek.”) Jevtusenko ma. ötévenévesén ugyanazt folytatja, amit elkezdett, hiszen a Nagy Honvédő Háború a legnagyobb élménye, gyerekkoráé. De a ma gondjai is éppen úgy izgatják, mint ahogy azt 1978-ban írta egy szófiai pályaudvari képkiállítás után, és amely most is emberiköltői gond, vállalni való: „Nem látszólagos fegyver- szünetre, tartós, elvi békére van szükségünk — minden nép ezt akarja. S van olyan elv amely egyesíteni tudja az egész emberiséget. Ez az elv — maga az ember. Nincs magasztosabb vallás, nincs magasztosabb politikai meggyőződés, nincs magasztosabb állam, mint az ember. Minden ember — szuperhatalom”. Győri László Jevgenyij Jevtusenko portréja Szobrok a Műcsarnokban Holdas György Kapcsolat (Hauer Lajos reprodukciói — KS) Szabados Árpád: Szék Bencslk 1st Dér Endre: Mi lesz Hosszú úr után? Jevgenyij Jevtusenko: Élet, érzem trükkjeid Elet, érzem trükkjeid: fojtogatsz, leversz. .. .Hetvenhárom évemig földre nem tepersz! Addig harminchárom év — kozák, türelem! Nem lesz édes lét a rév, de savanyú sem. Harminchét éves leszel, Pjotr, örökösöm. Ősöd? Bár ősz atya-fej, tudja, mi öröm! Pohár fenekére néz — lányokéra is! Hamar dühös kedvre kész, ha bármi hamis! Pár év — s más lesz, ami más; dolgok — változók! Ki kit győz le: nem vitás, nem marad titok. Utcán, rue-n egy éj pihen, egy hajnal hasad. Rágyújtok Mltiscsiben, Chile új csomag. Vészharangok zúgnak ott: végítéletük várják televíziók — ahogy érdemük. Nem lesz „érrendszeri”, rák, bomba, telefon. S ha lesznek is ostobák — nem felső fokon. Zeng-zúg dob, szíj, tárcsa: ím, átfordul a tér! S az időgép szárnyain Puskin visszatér. Tandori Dezső fordítása Gyors mozdulatokkal megkaparintotta felesége szatyrát. — Adjál két főtt kukoricát, édesem. Az öregasszony három főtt kukoricát rakott egy nylonzacskóba, s míg a meleg pára a kukoricát és a zacskót egymáshoz tapasztotta, az öregasszony arra gondolt: „Ezeket a kukoricákat egy fiatalabb nő fogja megenni”. — Aztán ne sokáig légy nála! Az ör-egember megbotrán- kozva nézett rá, de az öregasszony látta rajta, hogy csak tetteti magát. — Hol a botom? — Ahová tetted. A bot valóban a székhez volt támasztva, mint mindig, a szék távolabb állt az asztaltól, mint mindig. Az öregember gyöngéden visszatolta az asztalhoz a széket, mint mindig. Majd hirtelen megállt és várt. Időnként körüljártatta a szemét a konyhai szekrényen, az ablakpárkányon, az asztalon. Majd megigazította kezében a botot, amely amúgy is úgy simult a tenyeréhez, mint a gyermek az anyához. — A szemeden van a szemüveg — szólalt meg ismét az öregasszony. Besietett a szobába. Éppen meg akarta locsolni a virágokat, amikor a férje hátulról átölelte, a jobb kezével, amelyikben a botot szorongatta. Az öregasszony dühös lett. — Persze, persze, tudom, tudom, észnél kell lennem, de nincs bennem elég erő nélküled, hogy mindig az eszemnek engedelmeskedjek. Na... — próbálta meg ismét megcsókolni az öregember az öregasszonyt, de az egyre idegesebben hesseget- te. A konyhában megcsörrent az óra. — Nyolc óra volna? Vagy hét? Hajnal óta épp harmadszor csöng. Meg kell javíttatnom. Beteszem a szatyorba, fölülök a buszra, és a városban beviszem az óráshoz. — Nem viszed be a városba az óráshoz, mert semmi baja nincs annak az órának, csak éppen az ellen tiltakozik, hogy te húzzad föl csörgőre esténként. — Igaz is. Meglehet — lihegte az öregember, nagy verejtékcseppek izzottak a homlokán és a hátán. Leült. Arra gondolt, legjobb lenne ma sehova se menni, ez a furcsa szorongás a mellében, izzadság a homlokán és a hátán... A közönséges embert arra késztetné, hogy megijedjen. De ő, Hosszú Albert, ismeri a jövőjét, még húsz éve van hátra, 93 éves korában fog meghalni. A felesége előbb; gyorsan utána a macska és a kutya, a virágok a kertben, a fák a kerítés mellett; a népek már- márazt hiszik, ő elárvult ház elárvult gazdája, amikor elmegy, virággal a kezében elmegy az újságos bódéhoz, és megkéri annak az özvegyasszonynak a kezét. Nem fognak összeházasodni, csak úgy, öregesen együttélni. — Mi az, lázas vagy? — nyomta, kezét az öregasszony a férje homlokára. — Nagyon lázas vagy, tudod? Mondtam, hogy ne fürödj meg hideg vízben,- te pedig fél óráig pancsikoltál a kádban, pedig a víz hideg volt már. — A láz a test ébresztőórája. Mennem kell. Az öregasszony kivételesen kikísérte a férjét a kapuig, a tyúkok, kacsák szaladgáltak körülöttük, a kutya csaholva szaladt a kapuhoz. „Ni, hogy örül, amiért elmegyek” — gondolta az öregember, és most már szívesebben maradt volna otthon. A macska is dorombolva dörgölődzött a feleségéhez, őt azonban minden állat kikerülte. Persze, mert itt van a kezében a bot. — Ne időzz sokat az újságárusnőnél, beteg vagy, ne felejtsd el! Az öregember bólogatott, mivel valóban beteg volt, és nagyon nehezen jutott el a község közepéig, az újságosnő bódéjához. — Milyen jó színben van ma, Hosszú úr. — Jó szerencsém működésbe hozta testem minden por- cikáját. Az ötven körüli, szőkére festett, finoman barázdás arcú kövérke nő megszokott mosolyával arcán bólogatott. Hosszú úr, aki mellékesen valóban hosszú volt és szikár, legszívesebben a magas lázról beszélt volna, amely az éjszaka kapta el, de észbe kapott. A feleségének sem árulta el, s ennek a fiatalabb nőnek se mondta meg, mi történt, csak mint-
