Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
m 6p» NÉPÚJSÁG, 1983. július 16., s.ombot MŰVÉSZET ÉS IRODALOM ■ Barcsay Jenő — Tanítóképzőbe jártam Nagyenyeden, miközben négy gyerek élt apám kicsiny, közjegyzői fizetéséből. Igyekeztünk hát mi magunk is kenyérkeresőkké válni minél hamarabb. Az első világháború után azonban, hogy leszereltem, nem jutottam álláshoz. Marosvásárhelyre a téglagyárba mentem el dolgozni, no meg, hogy eladogassam akvarelljeimet, mert szerettem festegetni. — Kikényszerítettek az életbe. A főiskolára csak roppant nehezein kerültem be, de ott Vaszary János növendéke lettem, majd két esztendő múltán Rudnay Gyuláé, és mindvégig ő volt a tanítómesterem, mellette Ly- ka Károlytól művészettörténetet hallgattam. Jó iskola volt az itthoni, de azért az igazit mégiscsak Párizs adta! — A makói művésztelepen 23 éves koromban az utcán felfedeztem egy nekem való embert. Kifejező arc volt, engem figurájának tömege érdekelt, alkalmasnak bizonyult arra, hogy a vásznon a síkban érzékeltessem a formát. Rudnay, aki lejött Makóra meglátva .koldus figurámat”, azt mondta: „ez a kép mindenütt a világon művészet”. A következő, számottevő képemet, a Munkásnőt 1928-ban festettem. Szellemében különbözött az elsőtől. Már közelít a freskóhoz. lépés a két dimenzió felé. Ez rendkívül fontos volt, hiszen így jutottam el ide, ahol ma vagyok. — Kevés festő éri el, hogy munkái oly nemes anyagban maradjanak fenn, mint az én mozaikjaim a szentendrei művelődési házban, a miskolci színháziban, vagy éppen az újpesti fürdőben. Eljutni olyan festészethez, amely alkalmas arra, hogy egy épület szerves részévé váljék! — A főiskolára tanítani véletlenül kerültem be a háború után. „Tudja az anatómiát? — kérdezték tőlem, — ha nem, majd megtanulja”. Már tanítottam, amikor kértek tőlem egy anatómiai tankönyvet, bár akkor még valóban nem ismertem az anatómiát, de eltelt nyolc év és megtanultam. Bejártam az anatómiai intézetbe, és egy tetemen tanulmányoztam az izmokat, és hogy meggyőződjem arról: tudományos szempontból helytál lnak-e a rajzaim? Az anatómiai könyvemnek nagy Sikere lett, sok nyelvre lefordították, számos országban megrendelték. — Rendszeres életet élek. Korán kelek, reggelenként tízperces séta vár rám, majd visszatérve otthonomba, ha van elkezdett munkám, folytatom. Délután is festegeték. A képszerkezet, a konstrukció nálam fontosabb, mint a szín, és sosem öncélú. Elvont képeket festek, de mégsem tartom absztraktoknak, bizonyos kapcsolatom mindig van a természettel. — Egyedül élek. Nincs itt senkim az országban. Anyám 102 éves koráiban halt meg Erdélyben, a nővéreim kint élnek. Visszavonultam, töltöm napjaimat. Szentendrén élek a házamban húsvétiéi az első hóig. — Életem, annak ellenére, hogy sokat nélkülöztem 30— 35 éves koromig, boldog volt. Soha nem voltam elkeseredett ember. Kicsit elfásultam. de a lelkiismeretem nyugodt. Azt adtam, ami tehetségemből tellett. Ebben a korban már bölcsen kell gondolkodnunk. Amit az elkövetkező évektől kapok, az ráadás, de addig is tenni kell, amíg lehet... Szémann Béla DeLm Pál: Minden értelmetlenül meghalt emberért Barcsay Jenő önmagáról __________________________________________________i_______________I I stván király és a rock Koltay Gábor egy mellékesen, mosolyogva nyugtázta, kizárólag magának: „Én a betegségbe nem egyezek bele!” Hosszú úr a feleségére gondolt, aki ma reggel is tiszta inget készített ki neki, a nadrágját frissen vasalta, főtt kukoricát csinált, pedig tudta, kinek a részére rendelte meg tőle. Fölcsillant a szeme, megjött a mesélő kedve, és már folyt is belőle a szó, megállíthatatlanul, miközben a még mindig meleg főtt kukoricát a szőkére festett nő kezébe nyomta: — Tessék! Szereti? Akkor egye meg gyorsan, amíg meleg. Jó, gyenge kukorica, ilyenkor, amikor még ilyen zsenge, nagyon szeretem a főtt kukoricát én is. A feleségem csinálta. Ha becsukom a szemem, megmondom, mit csinál most a feleségem. Így ni: persze, hogy vasal, a szomszédasszonynak vasal. Esküvői ruhát vasal a feleségem, nagyon szép, fehér,, esküvői ruhát a szomszéd- asszony lányának. Nem is tudtam, hogy már férjhez megy a kis Ilonka ... Hosszú úr megtörölte homlokát, miközben állandóan feleségét dicsérte, milyen tiszta, micsoda rend volt körülöttük ötven éven át, az érzelmeiben is tiszta és átlátszó volt mindig az asz- szony, és ő sem zavarta meg soha, hogy elmondja neki az előéletét. — És soha nem csalta meg a feleségét? — érdeklődött csak úgy, megszokásképpen a szőke, finoman ráncos, ötven év körüli, kövér elárusítónő. — Minden éjszaka megcsaltam. Mellettem feküdt, de én tudtam, hogy énhoz- zám más tartozik. Én Indiában születtem réges-régen. Fiatal voltam, sárga bőrű, alacsony, és tizennyolc éves. Volt egy menyasszonyom, csodálatosan szép, akit még gyej-eklányként adtak hozzám, tündéri romantikus szerelem volt a miénk ... Minden éjszaka megjelenik előttem még ma is, fölhúzza csipkeszoknyáját, s aztán lányos mozdulattal siklik el előlem. Majd hozzám ér, megsimogatja a hajam, én pedig megfogom a lány sárga combját... őhozzá mindig hű voltam. S ígérem, magához is az leszek, amikor a feleségem lesz. Hosszú úr nem tudott többet mondani, úgy érezte, máris többet beszélt a kelleténél. Kezet csókolt a szőkére festett, finoman ráncolt arcú kövér nőnek és hazasietett. Otthon egy nagy stráfkocsi szenet és fát rakott le a ház elé a kocsis. — Adjisten, Hosszú úr! — köszönt a megérkező öregembernek. — Majd segítek én magának behordani. Egy fuvarom még hátra van, aztán jövök, ne féljen! Említette a felesége, hogy beteg. — Beteg vagyok?! Csak lázas! Én a betegségbe nem egyezek bele! — s már sietett is apró léptekkel átöltözni, majd mégapróbb léptekkel iparkodott a lapátért és a talicskáért. Az öregasszony, aki fehérhajú volt, és nem festette a haját, mint a férje, Hosszú úr, szintén megszaporázta lépteit, s egy kölcsönlapáttal és egy kölcsöntaligával ő is munkához látott. — Mit csináltál, te, asz- szony, déli tizenkettőkor? Jól emlékezz vissza! Az öregasszony megijedt férje arcától. „Mintha kifordították volna” — gondolta magában, s magából kikelve ordította: — Hagyd, már abba azonnal a lapátolást, érted?! — Mit csináltál te déli tizenkettőkor? Ha megmondod, abbahagyom, hiszen úgyis tudod, hogy kilencven három éves koromig fogok élni — nevetett göcögve az öregember. — Akkor éppen vasaltam. A szomszédék Ilonkájának a menyasszonyi ruháját. — Na, látod! A szomszéd- asszony hozta át neked. Láttam, amikor hazagondoltam ... A szenet pedig behordom. A fát is. Te csak hagyd. Hosszú úr kopaszodó, feketére festett haja egyre színtelenebb lett, és mire az utolsó taligával fordult volna, már alig-alig lépkedett, az alakja egyre kisebb lett, s amikor a felesége hozzásietett, már csak a kezébe tudott kapaszkodni. — Ide fektessetek, a rózsák alá... Az öregasszony töprengve rfézte a halott férfit. A visz- szafojtott sírás nem tudott belőle kitörni. Majd elgondolkodott: „Igen, ez az, amiért éltünk, ötven évig én őt csak távolról láthattam, ő pedig mindig tudhatta, hogy én a kerthez tartozom. És most ö is ide fog tartozni örökké. A porait a rózsák alá teszem, és beszélgetni fogok vele minden nap. Nagy élvezet lesz, amikor elmeséli majd az álmait előző életeiből, nagy álmait, amelyekből én mindig kimaradtam; ám ő éhenhalt volna nélkülem ...” Könnyek futottak szét barázdált arcán, s meghatot- tan lépett ki az utcára, ahol ismeretlen volt neki minden, és ő is ismeretlen volt már a harmadik szomszéd számára. Sorra nézte a körülöttük épült kétszintes házakat, a fiatalasszonyokat, és a fiatal férfiakat, a szivárványt az égen, és mindenki felé megbiccentette a fejét, akivel találkozott. S valami varázslatos kezdődött ... Mint egy indiai mesében ... Megkezdődött a fehér hajú öregasszony Hosz- szú úr utáni élete. Van már vagy tíz éve, hogy néhány akkoriban feltűnt, hosszúhajúinak titulált muzsikus elhatározta, hogy rock-operát ír az országala- pitó István királyról. Sok idő telt el közben és egy másik fiatalember úgy döntött, történelmi drámában örökíti meg első királyunk alakját. És megint múltak az esztendők, míg egy szintén a pálya elején járó fiatalember végül is a sok tervből újabb tervet kovácsolt, és ötletét előadta Nemesküirty Istvánnak. A filmstúdió vezető — aki történész is — igent mondott. Valahogy így kezdődtek meg az István, a király című új magyar film előkészületei. Persze a véletlenek mellett szerepe van ebben a rendező, Koltay Gábor barátságának Szörényi Levente és Bródy János iránt... Ugyanis még mémökfőisko- lás korában ő is Illésék bűvöletében élt, s mi több nemcsak rajongója volt a hazai beat-muzsikának, hanem apostola, is rendre cikkezett róluk. És aztán jött a hajdani legendát — igaz csak egy alkalomra, egy hangverseny erejéig — feltámasztó A koncert... — Az én generációm sohasem tudta függetleníteni magát a zenétől, mi ebben nőttünk fel, sokmándent éppen a zene, az akkori beatzene mondott ki helyettünk — mondta a rendező. — Tisztában vagyok vele, hogy egyesek az Illés-együttes népszerűségére spekulálónak vélnek, pedig csak arról van szó, hogy a színpad és méginkább a film csak nyerhet velük, hiszen így olyanok is felfigyelhetnek ránk, akiknek mindmáig egyetlen közege csak a zene volt. — A Szörényi—Bródy páros csakugyan nagyon régen dédelgette ezt a tervét, amelyről már szinte születésekor tudtam, de csak most adódott meg a lehetőség — éppen A 'koncert sikere nyomán —, hogy most már filmen folytassa útját. Az első magyar királyról közben Boldizsár Miklós darabot írt Ezredforduló címen, s mi ezt is igyekeztünk beépíteni a forgatókönyvbe. A végleges forgatókönyv csak egyfajta keretet biztosít, ugyanis a film nagy részét nyilvános koncert keretében rögzítjük, kinn az óbudai Amfiteátrumban a közönség aktív részvételével. Augusztus 20- án este hát kamera csak a nézők reagálását, viselkedését fürkészi és rögzíti majd. A játék is voltaképpen itt zajlik, csak néhány epizódot vesznek fel másutt, többnyire a hőssel összefüggő történelmi helyszíneken. — Mint minden zenés filmnek, az István, a királynak is előbb készül el a zenei alapja — Szörényi Levente vezényletével 120 tagú szimfonikus zenekar, 100 tagú énekkar, és természetesen az erre az alkalomra ismét összeálló Illés-együttes közreműködésével. A koreográfiát Novák Ferenc tervezi, és 400 táncos tolmácsolja. A díszlettervező Götz Béla, a jelmeztervező Gsen- gey Emőke. A címszerepet Pelsőczy László játssza, és Varga Miklós énekli. Gizella: Sára Bernadette, Sarolta: Berek Kati, nemes úr: Balázsovits Lajos, a főpap: Victor Máté, Koppány: Vikidéi Gyula, a táltos: Deák Bili Gyula. A film operatőre: Andor Tamás. Az István, a király — amelynek zenéje dupla lemezen jelenik meg — előreláthatólag az év végén kerül a mozik műsorára; addig viszont vonzó program a budapestieknek és az Alkotmánynapra Budapestre látogató vidékieknek — egyelőre élőben. Nemlaha György
