Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-25 / 149. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. június 25., szombat f. AZ »(-Soltit fölött az úttest »lapja ... Ostromállapot Nyolc méterre a föld alatt... Riportkészítés bányászruhában Ahol csöpög az „égi áldás” - A rács mögött: boroshordók Renn a mélyben alattomos üregek húzódnak — mutatja Szíremen Sándor Ha minden igaz, már nem sokáig lesz látható ez a kép ... (Fotó: Perl Márton) A zseblámpa fénycsóvájában feltűnik az úttest szürkés betonlapja. A mélyben hirtelen elfog a rémület: Úristen — itt jártak a cementtel telezúdított tartály- kocsik az utasok százait zötyögtető csuklósbuszok. Itt, a fejem fölött! S még belegondolni is rossz: hányszor, de hányszor kapaszkodtam magam is a helyi- járat fogód zkodójáiba. amikor itt, az egri Szabadság téren éles kanyart vett a vezető... — Nyolc méterre vagyunk az úttest alatt — világít felfelé kísérőnk, Szíremen Sándor, az akna mélyítők egri üzemének vezetője. Mivel itt nincs mód a jegyzetelésre, gyorsan ismétlem, hogy a fejembe véssem az adatot: — Nyolc méternyire... S a fejünk felett a majdnem- beszakadt úttest, a lábunk alatt víz csobog, a tarkómat sisak védi az ütközéstől, meg a le-leszakadó földdaraboktól. Itt-ott recs- csen egyet szörnyű terhe alatt a födémtartó gerenda. Ostromállapot ez, méghozzá a javából! ★ Még februárban — ügyeletes szerkesztőként — kaptam a telefonértesítést a Bányászati Aknamélyítő Vállalat s a városi tanács szakmérnökeitől : veszélyt rejteget ez a pinceág. Akkor nem tudtunk lemenni a forgalmas út alatt kígyózó, s csupán részben ismert üreg- rendszerbe, mert a „válságstáb” dolga a döntés volt, nem a terepszemle. — Azonnal le kell zárni a csomópontot...! — született meg az elhatározás. És a színes fóliaszalagok gúzsba kötötték az utakat, a szigorú táblák kanyargós kerülőkre kényszerítették a forgalmat. Azután, nem sokkal később, ahogy észlelték az életveszélyt, egy fúrótorony, s egy aknanyílás kezdte uralni a teret. ★ Meredek vaslétrán ereszkedünk le a mélybe, kétszer is váltanunk kell a fordulóban. A „kobak” alól még a kinti meleg izzadságcsepp- jei gördülnek lefelé az arcomon, lábamon szokatlanul lötyög a gumicsizma. Fél kézzel kapaszkodom, mert attól tartok, hogy a bányászruha gombjára akasztott lámpa a létrafokhoz ütődik. Amikor lelépek az utolsó fokról is, hirtelen körülvesz a hűvösség és az elszomorító látvány. Valahol a fejem fölött egy vastag, rozsdás vezeték inog, senki sem tudja honnan ered, s hová tart. Csak van, egy- szálmagában. Olyan érzése támad az embernek, mintha eltévedt barlangkutató lenne... — Most a régi SZTK alatt vagyunk — zökkentenek vissza a valóságba a bányászok, akik otthonosan mozognak itt a pincevágatban, amely annyi bajt és bosszúságot okozott már a városnak. A sápadt villanykörték és a zseblámpák fényében bámuljuk a „főtét”, vagyis a csaknem ötven négyzet- méter alapterületű üreg boltozatát, amelyről az idők során apránként leszakadt a föld. Ahogy átbotladozunk az egyik részből a másikba, látni, hogy hat, hat és fél, máshol nyolc méter magasságból lóg alá a meglazult kövezet. S ha ez akkoriban beszakad... — Vigyázzanak!— siettet az egyik vájár. — Jön az „égi áldás”,.. Egyszerre bűzös folyadék ömlik, zúdul lefelé a földhordó csillék sínpárja közé. Orrfacsaró szaggal telik meg a levegő: valahol lehúzták a vécét, s az elrepedt, tönkrement csövekből csurog kifelé a szennyvíz! ★ — Öllé....» — biztatnak a bányászok, amikor teljes „harci díszben” átmászunk egy embermagásságú falon, s lehuppanunk a túloldalon. Ez az ág a Lenin úttal párhuzamos, s hozzávetőlegesen 800 köbméter tufabeton kell hozzá, hogy betömhessék. Az anyag kötési ideje két hét, ezután lehet majd teljes v biztonsággal folytatni a munkát egy szinttel lentebb. Mert a helyzetet bonyolítja még az is, hogy az egyik pinceág alatt újabbat találtak a zárófal mögött Az előbb még az SZTK felé jártunk, most alig valamivel odébb — csak egy szinttel lejjebb — már a Kazamata étterem közvetlen közelében vagyunk. Olyannyira, hogy a beépített rács mögött csábítóan sorakoznak a teli boroshordók. S a vizes falhoz támasztva, a meleg napsugaras világra emlékeztet egy félig törött, díszes kályhacsempe... ★ A szomszédos vágatból ácsolás hangja hallatszik. A vájárok — Heim Pál, Kiss János, Nagy Lajos és Ivicz Tibor — alig érik már fel a mennyezetet. — Na, nem így volt ez az elején — mondja Kiss János. — Mert hason kúsztunk még itt a pocsolyában... Hogy azóta mennyit dolgoztak, arra álljon itt bizonyságul a termelési adat: naponta egy métert haladnak a földhordással, az ácsolással és a „kalitkázással”, vagyis a tömedékelés előkészítésével. Fenn, a napfényben Tatár László vájár és Varjú Ferenc csillés készíti elő az anyagot. — Általában 40—50 köbmétert dolgozunk be naponta — kiabálják át a gépek zaján. Hogy csendesebben beszélgessünk, nincs rá mód, itt hajtani kell, mert a brigádok vállalták: mielőbb szeretnék átadni a csomópontot a forgalomnak, ök, akik ott dolgoznak a tér közepén, tudják, hogy menynyire várják már az egriek, s az ide látogatók az út megnyitását, hiszen naponta többen Í6 megállnak mellettük kíváncsiskodni, kérdezősködni. ★ Sajnos, sűrűn beépített pinceágra bukkantunk — mutatja a térképiét az üzemvezető. — Amit ismerünk, azzal már nincs baj, azt be lehet tömni. De úgy néz ki, hogy rejtett ágak húzódhatnak a Lenin tér, illetve a Kazamata étterem felé. Ha a közeljövőben sikerül is szakaszosan átadnunk a forgalomnak az utat, ezekkel az egyáltalán nem veszélytelen üregrészekkel még meg kell vívnunk a csatát. A csata utáni tájkép tehát alig változik... Szilvás István Büszke vagyok rá... B udapesten született, 53 éves. Apja a MÁV-nál dolgozott, s fia születése után nem sokkal Nógrád megyébe helyezték. Édesanyja korán meghalt. Négyen maradtak félárván, ö már 17 évesen aratott. Ahogy mondja, rendet vágott a hatvani réten. Aztán a kitanult asztalosból bányász lett. Először a mély- művelésűben, a föld alatt, majd később a külfejtésen, a Thorezben. Kitüntetései garmadával állnak a vitrinben. Közülük egy aranyból készült csillagocskára igen sokszor rájár a tekintete mostanság. Azaz 1983. május 23-tól. Azóta hirdeti: tulajdonosa a szocialista munka hőse. Angyal István, nak hívják. A napokban petőfibányai lakásán vallott az egykori kaszás, az egykori asztalos- tanonc, s a felnőtt, kitüntetett bányász. — Nem volt az kis dolog. Mármint akkoriban olyan fiatalon megtanulni kaszálni. De kellett a pénz. Hiába mondták apámnak: tönkremegy ez a gyerek. ö A szocialista munka hőse Bányászportré Az a bizonyos kézfogás Losonczi elvtárssal... (Fotó: Pólya Zoltán) Az aranyból készült csillag, ami azt hirdeti: tulajdonosa a szocialista munka hőse (Fotó: Szántó György) büszke volt rám — arra, ahogyan tudtam dolgozni, de engem nem lehetett volna lebeszélni a munkáról. Jól éreztem magam a földeken. A pihenő, reggeli, az ebédidőben p>edig azzal szórakoztattam a többieket, hogy mennyi nyelvet is beszélek én. Három évig ugyanis a német volt a kötelező a polgáriban, negyedikben pjedig már az orosz. Még amikor asztalostanonc voltam egy hatvani mesternél, apám akkor is kikért az aratás idejére. Miután 1948-ban asztalosnak mondhattam magam, részt vettem az ország újjáépítésében. Dolgoztam a Mátravidéki Erőműnél, Petőfibányán, Ózdion, Bélapátfalván, Diósgyőrött. Abban az időben azonban kevés fiatalnak adatott meg, hogy maga válasszon szakmát. Nekem hiába volt egy asztalos mesterlevelem, apám úgy döntött, hogy bányász leszek. Csillés lettem Rózsa- szentmártonban, de köteleztek a vájárvizsga megszerzésére. Persze ez nekem ia kedvezett, hiszen több lett a fizetésem. Amikor 1955-ben a sztahanovista mozgalom divatját járta, az elsők között lettem sztahanovista vájár. Még ugyanebben az évben megkaptam első kitüntetésemet: a Kiváló Dolgozó-jelvényt. Ezt Rózsaszentmártonban még négy hasonló követte az évek során. Könnyű ezt így kimondani, de ezért naponta 8—10 köbméter szenet kellett kitermelni. Aztán robbantómesterre volt szükség, s robbantómester lettem. 1962-től p>edig frontmester, azaz brigádvezető. Ekkor már megalakult a szocialista mezőgazdaság is, s brigádommal a helyi tsz-t patronáltuk. Az aratási időben húszán-huszonötén a műszak után vágtuk a gabonát. Nagyon jó társaság volt akkoriban együtt. Nem kellett senkit sem blztatgatni még a pluszmunkára sem. A műszak vége felé mindennap fölküldtek a bányából, hogy nézzem meg, milyen az idő, mehetünk-e aratni. Valahogy az akkor természetes volt, hogy minden bányász tudott a kaszával is bánni. A bányászbrigádok közül mi nyertük meg a mezőgazda- sági versenyt, s így Rózsaszentmártonban mi vehettük át először az új kenyeret abban az évben. — Szinte mindent megtanultam a bányában. 1960-ban bányamentő iskolát végeztem. De mire idáig eljutottam, bezárták a Rózsaszentmártoni bányát. Így kerültem 1967-ben a külfejtésre a Thorez-bányá- ba. Akkor 37 éves voltam, s újra át kellett képezni magam. Méghozzá nehéz- gépkezelővé. Hiába voltam én elméletben kiváló, bizony nem kis időnek kellett eltelnie ahhoz, amíg a gépóriással megbarátkoztarrí. A külfejtésben végzett munkáért kétszer kaptam Kiváló Dolgozó kitüntetést, 1980-ban p>edig miniszteri elismerésben részesültem. Közben az idők során számos társadalmi megbízásnak is eleget tettem. így voltam szakszervezeti bizalmi is, kedvtelésből p>edig még a mai napig is tagja vagyok az MHSZ helyi lövészklubjának. A kispuska-versenyeket szeretem a legjobban, mert ezeken ért némi sikerélmény is. Ez év tavaszán, amikor a szocialista brigádvezetők országos tanácskozása előtt jutalomból Leningrádba utazhattam, bizony egy kicsit elfogott a félelem. Csaknem tizenegy .évig voltam bányamentő, átéltem néhány igazán veszélyes helyzetet, de olyan szorongást még soha nem éreztem, mint a repülőgépjén. Igaz, most már úgy érzem, hogy akár mindennap is repülnék, de akkor szívesen megosztottam volna „ellenségeimmel” is ezt az élményt. Visszaérkezésünk után közvetlenül kezdődött a brigádvezetői tanácskozás, ahol azt a bizonyos arany csillagoc&kát átvehettem. El is meséltem Losonczi elvtársnak, hogy az egész szovjetunióbeli kirándulás alatt ezt a pillanatot vártam a legjobban. Addig még soha nem jártam a Parlamentben. Meglepett, s nagyon jólesett, hogy a kormányőrök megismertek (hogy honnan?) s a nevemen szólítva igazítottak útba. Tudomásom szerint a megyében én kaptam meg először ezt az elismerést. Nagyon büszke vagyok rá. Innentől szemét le nem véve a féltett kincsként őrzött kitüntetésről, még két fiáról beszélt. Szeretné, ha majdan ők is becsületes munkájuk elismeréseként megkaphatnák ugyanezt. Budepesten született, ma 53 éves. Dolgozott a fél országban, mindig ott, ahol éppjen szükség volt rá. Aratóként, asztalosként, bányászként. Angyal Istvánnak hívják, a szocialista munka hőse... Kis Szabó Ervin
