Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-02 / 129. szám
\ 4. NÉPÚJSÁG, 1983. június 2., csütörtök A kör négyszögesítése Egerben Házasság — brosúrából Bújócska (Fotó: Kőhidi Imre,) Lóránt János kiállítása Salgótarjánban Minden örök és minden elmúlik... A kör négyszögesítésének egri előadásával kapcsolatban nem lehet szokványkritikát írni. Inkább a színház sebezhetőségéről, varázsáról szólt az a játék, amelyet kedden este láttam. Ugyanis sajnálatos eset történt, az egyik főszereplő: Fráter Kata elvesztette a hangját, de természetes módon — a darab hangneméhez illően — •áthidalták a színészek a nehézséget és Somló István szinkronizálta társát a második részben. Nem kis derültséget keltett ez a mód, s én mint gyakorlott, s hovatovább hivatásos színházba járó is meglepetéssel figyeltem az eseményeket. Mennyivel szegényebb egy örökre változatlan és megváltoztathatatlan jelenet, amelyet a celluloid szalag rögzít! Ez a vígjáték mindig hálás anyag. Tudniillik egy olyan alaphelyzetből indul ki, amely közismert, hagyományos: a két pár együttéléséből származó bonyodalmak mégis új tartalmakat közvetítenek. A kényszerű együttlét különös reakciókat vált ki olyan fiatalokból, akik át vannak hatva a forradalom nemes eszméivel, s kispolgári csökevények tartják a szerelmet, az evést, a kényelem alapvető kellékeit, úgy mint az ágyneműt, az asztalt, a függönyt, s más efféle burzsoá ármánykodást. Egészen addig, míg rá nem jönnek arra — mert rá kell hogy jöjjenek —, hogy ők is csak emberek, akiknek szüksége van az élet feltéSzínes tévém nincs, de minek is volna, hiszen mostanában mindig színeseket álmodom. Olyanokat, hogy Feri bácsi vagyok, öreg favágó. Ködös novemberi hajnalon kopogtatok az ablakunkon, és azt mondom „Dicsértessék nagysága. Meggyüttem. Nekilátok. Anyám visszaköszön és azt mondja, jól van, öreg. Feri bácsi fűrésszel, baltával nekiesik a rönköknek. Pirkadatkor második énemet anyám kiküldi az öreghez, kezemben gőzölgő cserépbögre, tele forralt borral. Iskolából hazajövet az ebédnél együtt hörpöljük a levest én és ő, aki szintén én vagyok. Alkonyaikor az aprított fa a kamrában stószba rakva. Viszem az üveg bort, a pénzt neki — magamnak. Baltával választaná el hajunkat, ha ma nem kapná meg, rebegi anyám nekem — neki. Olyan álom is kísért, hogy szakállam őszbe csavarodott már és újságíró vagyok, de Feri bácsi is vagyok. És felszólít valaki, egy szerkesztő, talán: Kérem szerző úr, szükségem volna egy tárcára. írjon egy öreg kínai paraszt életéről. Három gépelt oldalt kérek. Holnapra. Az öreg rácsos képű, remegő kezű figurát éjszaka elképzeltem, hajnalban megrajzoltam. Szárított halat evet egy marék rizzsel. Boldog volt. Miután elköltötte ebédjét, sovány inas lábát teleire. Mert nem elegendő Engels összes műveit olvasgatni reggeli, ebéd és vacsora helyett. Ahogy a szovjet házasság kézikönyvében emlegetett „együttműködés” fönntartásához is több kell annál, hogy a férj férfi, a feleség pedig nő legyen. Szükség van valamiféle olyan „másodlagos” körülményre is, mint a szerelem. Ezért aztán ez a darab könnyed formában tulajdonképpen a mindenkori dog- matizmus ellen szól, vagyis azt mutatja be, hogy papírízű elvekkel és gondolatokkal nem lehet élni, hiszen húsból és vérből vagyunk. Míg az erről könnyen elfeledkező fiatalok is „ki vannak szolgáltatva” elemi szükségleteiknek, vágyaiknak. Ilyen szempontból az író, Valentyin Katajev nagyon jól választotta ki alakjait, mert a házastársak alkatilag más-más jellemet képviselnek. Szokták is mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást: ha így is van, tartósan nehéz körülmények között előbb-utóbb összekülönböznek. Vászja számára hamar elviselhetetlenné válik Ludmilla ősasszonyi kedveskedése és tüsténkedése, mindenáron való otthonteremtése, ahogy Iván is majd bele pusztul Tánya elméle- tieskedésébe, hanyagságába. Világos tehát a megoldás: házastársat kell cserélni. Az emberi természet vágyai, indulatai kiolthatatlanok, előbb-utóbb diadalmaskodnak — ezt sugallja a darab. a nagy sárga folyóban áztatta, és bölcs dolgokat mondott a világ folyásáról. Megbízómnak tetszett az írás. Egy nap múlva nyomtatásban olvashattam művemet, és alatta nevemet. Ismét eltelt egy nap, kora reggel a pénztáros kisasz- szony mosolyogva számolta elém a nekem járó pénzt. A honorárium mellé egy nyomtatványt is kaptam. Lenin levele volt A. M. Gorkijhoz. „... A napokban a Pravda pétervári szerkesztőségétől levelet kaptam, amelyben arra kérnek, írjam meg önnek, hogy nagyon örülnének, ha ön állandó munkatársa lenne a lapnak. Soronként 27 kopejkát akarunk fölajánlani Gorkijnak, de félünk, hogy megsértődik — ezt írják nekem. Biztos vagyok benne, hogy a Pravda pétervári szerkesztőségének aggályai teljesen alaptalanok, és hogy a szerkesztőség ajánlatát ön elvtársi megértéssel fogja fogadni. A papírt elolvastam, a nő- még utánam szólt, ne feledje, maga nem Gorkij, és mégis milyen sokat kapott. Én Feri bácsi vagyok, válaszoltam, csókot intettem, és elmentem az OTP pénztárosnőjéhez befizetni az eseJó volt a szereplők kiválasztása, Dóczy Péter és Sándor Erzsi magasabbak, aszkétikusabb alkatúak, mint Fráter Kata és Kuna Károly. Jól megérezték a szerep jellemzőit, s kitűnő összjáté- kot alakítottak ki. Míg az egybecsengésen belül is voltak különbözőségek: Dóczy érzékeltette, hogy a „puritánság” sokkal inkább fakad Vászja hányavetiségé- ből, mint elveiből. Iván „kispolgári hajlamai” pedig — hangsúlyozta Kuna — kényelmességéből adódnak. Ebben az előadásban — mint talán az életben is — a nők vitték a prímet, ők határozták meg házastársaik sorsát. Ezt az érzést erősítette meg, hogy Kuna Károly szokásához híven most is végighangoskodta az előadást, nemigen vitt árnyalatokat a beszédébe, nem jellemezte sokoldalúan a figurát. Egyébként is: Szűcs János rendezésére nem lehet rámondani, hogy túlságosan árnyaltan bontotta volna ki a konfliktust. Sokkal inkább fiatalos lendülettel mosta egybe a kontúrokat, pedig a vígjáték a részletek fontosságáról szól. Ez az ellentmondás rányomja bélyegét az előadásra, amely így némileg felszínessé válik. Bár meg kell adni, így sem utolsó szórakozás a színjáték. A díszlet: a lerobbant lakás, a sok korabeli plakát jól érzékelteti a kor hangulatát. A jelmezek már kevésbé kifejezőek, nem valószínű, hogy ilyen pulóverekben, kiskabátokban át lehet vészelni a moszkvai telet. Némelyik ruha túlságosan elnyűtt, némelyik meg túl divatos. Mégis, leginkább az elején említett ügyes megoldás maradt meg bennem ebből a kedd estéből, bizonyítva, hogy felkészült színészek minden akadályt el tudnak hárítani. S el tudják játszani még azt is, hogy ha valóban nem tudnak beszélni. Különösen ha a szövegben olyasmi is szerepel: Ludmilla, légy férfi! S erre a szereplőnő valóban mély baritonnal válaszol. dékes részleteimet. Ez a nő is mosolygott, az államkasz- sza szexepiles cerberusza volt. Fehér blúza feszült, jó széllel indulhattunk az adósok börtönéből vissza az ártatlanok szigetére. Itt egy fenyő alá pihentem. Napfényben fürödtem. Később, a kék alkonyban a postás ragyogó arccal ébresztett. Egymilliárd dollárt hoztam, elvtársam. Az életművéért és azért, hogy él. Ezüstdolláros borravalót adtam a vigyorgó fiúnak, azután fölhívtam a Nagy Bank vezért. Ráért, fogadott. Mire beértem, már sokan vártak. A minisztert megismertem. Koccintottunk. Kisvártatva egyszerre többen is kérdezték, mi a terve a pénzzel, kedves elvtárs? Szeretett hazámnak ajánlom, ha kapok még egy pohárka forralt bort, illetve konyakot, s valaki megkínál cigarettával. Érdeklődve néztek rám, tíz kéz nyúlt felém pohárral, cigarettával. De hát ön mit kíván, személyesen, e hazafias cselekedetéért? Talán egy villát vagy egy jó kocsit, esetleg jobb állást? Nem akar alapítványt létesíteni? Életmentő emlékérmet szeretnék, elvtársak. Ne tartsanak szerénytelennek, Tv-sorozat a Martin Edenből Jack London önéletrajzi művéből* a Martin Eden című regényből készült 5 részes olasz filmsorozat vetítését kezdi meg a Magyar Televízió június 11-én, szombaton délután. A XIX. század végén játszódó sorozat címszéreplője egy fiatal tengerész. Nincstelen, tanulatlan, részeges fiatalember, akit ugyanakkor feszít az életerő, a tettvágy és a kíváncsiság. Arra vágyódik, hogy kiemelkedjék eddigi környezetéből, többet érjen el sorstársainál. A sorozat tragikus életét, szerelmeit, küzdelmeit mutatja be. Sacramento kedvencei sikere Nagy sikerrel szerepelt a tizedik jubileumi dixielandfesztiválon az egyesült államokbeli Sacramentóban a Benkó Dixieland Band. A négynapos fesztivál kétszázezer néző előtt zajlott összesen száz dixielandegyüttes részvételével. Ezek közül 16 külföldről érkezett Kaliforniába. A Benkó Dixieland Band másodszor vett részt a fesztiválon, miután tavaly a knoxville-i energetikai világ- kiállításon szerepelt, s ennek nyomán meghívást kapott Sacramentóba. Az idei fesztiválfellépés — részben most megjelent első amerikai lemezük segítségével — oly nagy sikert hozott, iiogy pénteken a tízezer személyes folsomi sportcsarnokban a magyar muzsikusok külön gálaesten mutatkozhatnak be, mint a fesztivál legjobb külföldi együttese. A Superbands of Sacramento című koncerten a legjobb amerikai és a legjobb külföldi dixieland lép fel. A vendéglátókat a Fulton Street Band képviseli. higgyék el, megérdemelném. Egész életemben sok fuldoklót húztam ki a vízből. Csodálkozás morajlott. A terem páncélfalai különös akusztikával verték vissza a hangokat. A dobhártyát szaggató disszonanciában a mellettem ülő OTP fiókvezetője az asztal alatt bokán- rúgott. Maga bolond. Fizettesse ki velük a hátralevő részleteket. Akkor holnap újabb személyi kölcsönt vehet fel. Csuromvizesen ébredtem. Kávét főztem. Nőmnek elmondtam álmomat, egy kissé kiszínezve, hogy neki mennyi színes rongyot vásároltam a temérdek pénzből. Kilenckor a pénztáros kisasszony azt kérdezte tőlem, mit akarok? Mikor jelent meg a cikkem? Március 8-án, válaszoltam. Akkor a jövő héten várható a pénz — mondta mosolyogva. Feje felett a Szász Endre illusztrálta falinaptárra bá. múltam, április 26-át mutatott. A fehér blúzos lány kitartóan mosolygott. Éppen olyan szép volt, mint álmomban. De ez a feszülő vitorla most böjti széllel az adósok börtönébe visz engem — gondoltam. Vitorlát bevonni, horgonyt leereszteni! — Magda, drága titkárnőnk, adjál 500 forint útielőleget. Tiéd a fele királyságom és a szívem. Oh, csak jönne már az éjszaka, az újabb színes álom. Suha Andor Lóránt János Munkácsy- díjas legutóbb megnyílt salgótarjáni kiállításán különös érzés fogja el azt a nézőt, aki korábbi munkái alapján szerette meg a festőt. Ugyanaz a mester és mégis egészen más. Mintha lehúztak volna egy vékony, szürke fátylat képeiről. Mintha megszűnt volna egy borongós távolságtartás a mindennapoktól. Csendes, derűt, bölcs megbékélést sugároznak a linómetszetek. Olyan hangulatot, mint amikor egy sokat tapasztalt ember fölsóhajt: Hm! Az élet MÉGIS szép... A téma mindvégig a természet. A hegyek, völgyek, a maguk apró kis titkaival. Amint a barangolások során egyszer csak fölbukkan egy nagy szürke kő vagy néhány szírt. Elgyönyörködtet egy ős fa, megszaggat a bozótos, aztán pihenőt kínál a patak, a rét. Fenség és egyszerűség. Állandóság és változatosság. Minden örök és minden elmúlik. .. Nemcsak a szemnek tet- szetősek, de elgondolkodtatóak is ezek á metszetek, nyugodt szerkezetük és eleven színeik kontrasztjával. Nyugodtak a kompozíciók, ám sehol nem szimplák. A Zöldben című, a Túl, a Nagyfa, avagy például a Kő és a Rengeteg még egy-két nagy hangsúlyában megfogható. Jóval összetettebbek viszont a Pihen, a Hulló, az özek, a Pásztor, az Egy kis piros címűek, illetve rendkívül rit- musos Szirtek és a Pihen. Egyáltalán: úgy tűnik, mintha a művész külön örömet lelt volna a legbonyolultabb foltok, alakzatok összehangolásában. Nem játékosság, inkább valami szenvedélyes keresgélés, kutatás érződik: hol a határ, mennyire lehet megmozgatni a felületeket anélkül, hogy fölbomlanának a harmóniák. Izgalmasak a színek egy- másmellettjei is. A zöld érthetően majd mindenütt megjelenik. De csak annyira domináns, mint magában a természetben a — hozzáértők számára. Hisz a gyakran erdőt, mezőt járók; a füvek, fák, virágok barátai jól tudják, milyen sok ezer színárnyalatra bomlik közeire érve még a távolból egységes haragos vagy világoszöld nyári hegyoldal is, az ősziről persze nem is beszélve. A Virágzás című metszetben különös lilák keltik föl az érdeklődést. De meglepőek az Egu kis piros, a Pásztor, az őzek nyers pirosai is. Másutt egy-egy tájrészlet líráját idézik a lágy kékes szürkék, barnák. (Elúszó, Bozótos, Köd). Mind útra hívók e képek, konkrétan és átvitt értelemben is. Mind arra ösztönöznek, környezetünket s magunkat is kötelező újra és újra fölfedezni, elmélyedni a részletekben és átfogni az egészet. Szó sincs itt egyszerű ábrázolásról. Gazdag, megkapó a Nógrádi Sándor Múzeumban megrendezett tárlat. S csak bízni lehet abban, hogy az Egerben élő művész ezen munkáit rövidesen itthon is megtekinthetik a Heves megyeiek ! Gábor László ÁLMOK Németi Zsuzsa
