Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-11 / 137. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. június 11., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9. Azt mondják, a Hold • • • Azt mondják, a Hold a világ kincse, Az égről azért el nem ragadom. Az égbolt éke a fényes csillag, Azért hát el nem ajándékozom. A hegynek magam nem vágok neki, A folyó vizét föl nem kavarom. A kezed vezérel át a hegyen, A szomjad friss folyóvízzel oltom. Veszély ha les rád, én nem hagylak el, Vészbe-tűzbe veled együtt megyek. Szégyent büszke nevedre nem hozok. Szomorú vagy: a vigaszod leszek. Eldse Erdeni: Éjjel, táborban Fekszem éjjel kint a pusztán, Fejem fölött csillagok. Fű fűszeres illatától Fáradt testem felujjong. Pajkos görény füttyére a Puszta álma meghasad. „Felém... Ide! Gyere, gyere!” Fehér holdfény hívogat. Csillaghullás-sebességgel Cikázik gondolatom: „Van-e élet valami más Ványadt fényű csillagon?” Fürge pusztai szél becéz, Fölém borul a mennybolt... Mintha szép lány szeme volna, Mosolyogva néz a Hold. A verseket bevezette és kalmük eredetiből fordította: ZAHEMSZKV LÁSZLÓ Képeinket a Dzsangar, a kalmük nemzeti eposz illusztrációi közül választottuk. A rajzokat V. A. Favorszkij készítette Perl Márton reprodukciói A 11. országos színházi találkozónak, amelyet május 23. és június 3. között rendeztek Budapesten, immár hagyományai vannak. A tavalyi tapasztalatokból okulva idén szervezettebb volt a program: mindennap egy vidéki színház mutatkozott bé többnyire egy produkcióval. Kivételt képeztek a gyerekelőadások, amelyek új elemként jelentek meg ezen az évad végi seregszemlén. A találkozó másik újításaként a fővárosi színházak is részt vettek kijelölt produkciókkal. Ez a két hét nemcsak változatos színházi programot kínált, hanem alkalmat is adott a szakma képviselőinek a problémák megvitatására, a tapasztalatok cseréjére — szakmai viták keretében. A szervezés a tavalyihoz képest ebben is javult: nem egy-egy előadás után tartottak szakmai vitákat, hanem témák szerinti csoportosításban. Külön kerültek megbeszélésre a zenés darabok, a magyar drámák, a klasszikusok, a félklasszikusok és a gyerekelőadások. Ezzel a tematikai felosztással valójában a imagyar színház jelenlegi problémái is sarkítottan jelentkeztek, amelyek hasonlóak Budapesten és vidéken egyaránt. A meglehetősen mostoha körülmények között dolgozó és nálunk hagyományokkal alig rendelkező zenés színház fogalmába az operettől a musicalen át az operáig sokféle stílus és műfaj tartozik. Példa erre a fesztiválon bemutatott darabok széles skálája is: Fényes Szabolcs Szerdán tavasz lesz című operettjétől (Fővárosi Operettszínház) Bartók Csodálatos mandarinján keresztül (Zalaegerszegi Állandó Színház) T. S. Eliot—A. Webber Macskák-jáig (Madách Színház). örvendetes jelenség, hogy kilenc magyar darabot mutattak be színházaink. Ami azt jelzi, !hogy színházaink végre kiemelt feladatnak tartják a kortárs hazai szerzők bemutatását. A magyar szerzők — Krúdy Rezeda Kázmérjának nyíregyházi és Remenyik Zsigmond Vén Európa Hotel című darabja debreceni előadásának kivételével — mind élő kortárs drámaírók. Fejes Endre Vonó Ignácát a Józsefvárosi Színház és a szolnoki Szigligeti Színház is műsorára tűzte. Moldova György Titkos záradékja a Nemzeti Színház legutóbbi bemutatója, Karinthy Ferenc Négykezesét kísérleti műhelyünk, a Játékszín tartja műsorán. A romániai magyar irodalmat Kocsis Istvánnak A korona aranyból van című műve képviselte a szegediek előadásában, amely egy régóta nem látott, tehetséges színésznőnknek, Pap Évának adott lehetőséget az ismételt bizonyításra. A magyar drámairodalomból főként a fiatalok műveit hiányolhatjuk: a seregszemlén mindössze Sárospataky István kevéssé sikerült drámája, a Szemfényvesztők szerepelt, és Csukás István gyerekdarabja, az Ágacska. A klasszikusok listáján idén az orosz drámaírók vezetnek, közülük is elsősorban Csehov. A Manó, e korai Vány a bácsi-változat a Katona József Színház idei legnagyobb sikere volt, érthető, hogy a találkozón is ezzel képviseltetik magukat. A kaposváriak Gogol remekét, a Revizort vették elő, amelynek elévülhetetlen aktualitását a Gothár Péter rendezte előadás is megerősítette. Shakespeare is listavezető idén, a találkozón két Szentivánéji álmot is láthattunk másmás felfogásban, a Pesti Színházét és a kecskemétiekét. Sajátos modern Moliére-értelmezés a Pécsi Nemzeti Színház Tartuffe-előadása. Az évad talán legnagyobb sikere a miskolciak Peer Gyntje Csiszár Imre látványos rendezésében, Blaskó Péterrel a címszerepben. Talán erőltetett tematikai kategória a „félklasszikusoké”, ide érthetően azok a darabok kerültek, amelyek máshová nem fértek be. Ezek valójában a XX. századi világirodalom olyan, ma már szinte klasszikusnak számító remekei, amilyen Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című darabja (Vígszínház), Gombrowicz nálunk eddig nem játszott Yvonne, Burgund hercegnője című műve (veszprémi Petőfi Színház), Krleía Glembay vér című drámája (győri Kisfaludy Színház) és Kafka novelláinak Radnóti színpadi adaptációja, amelyet ■■■■ ■■■■■■ ■■■■■■■■■■ többiek is, mintegy fél- álomban, az ajtó felé fordulnak. — Lelőtte? — Le. — Hol? — Ott fönn. — Ott hagyják? — Nem. El kell vinniük. — De nem vitték el. Egy fölcsavart hajú nő sárosán kérdezi. — Tudom, hogy igazuk van, mégis, hogy tudják megtenni? — Milyen szép állat volt! — mondja Aranka, a fodrász. — Kié lehetett? — ezt a kozmetikából kérdezi valaki. Fehér álarca van, magnéziumporból. A kozmetikus vizes vattával lemossa az álarc balfelét, cigarettával a szájában mondja. — Azt hallottam, a falu szélén falkában járnak a kóbor kutyák. — Kiveszi a szájából a cigarettát, lemossa a maszk másik felét is. — Ezt mégsem lehet eltűrni. Egyik bura alól vékony, fiatal nő száll ki. Bőre fehér, haja vörös, erősen ki van festve. ö nem hallotta a dörrenést, csak a riadt arcokat látja. — Mi történt? — Lelőttek egy kutyát. A nő tágra nyitja szemét. — Lelőttek? Hol? — Ott. A téren. — Ebzárlat van — mondja a doktornő. — Milyen volt? — kérdezi az idegen. — Farkas. Ezt a takarítónő mondja. Feketére festeti a haját, bár eredeti színe is fekete, ö hordja be kannákban a szenet, reggel ő nyit, este ő zár. Az idegen egyre izgatot- tabb. — Ki lőtte le? Megint a takarítónő válaszol. — Egy vadász. — Parancsuk van rá — szól közbe a felcsavart hajú. — Nem jókedvükből lövöldöznek. Az idegen nő az ajtóhoz megy, arcát az üveghez nyomja. — Ki látta? — kérdezi éles, zaklatott hangon. — Ki látta, amikor lelőtték? Az asszonyok hallgatnak, szeretnék már elfelejteni az egész kutya-ügyet. Szeretnének másról beszélni, ez a villogó szemű nő meg csak hogy „ki látta? ki látta?” — Én nem — mondja valaki. — Én se... — Én se... — Csak a dörrenést hallottam. Az utcáról idősebb nő lép be. Régimódi panofix bundát, félretiport sarkú cipőt visel, zsíros, ősz haja szétterül a vállán. — Látta, amikor lelőtték a kutyát? — csap le rá a vöröshajú. — Milyen kutyát? — Az öregasszony mintha mondat közben is nyálát nyelné, úgy beszél. — Az építkezésen. Kóbor kutya volt. Most lőtte le egy vadász. Az asszony hallgat. Zihálva lélegzik, kitágult orr- cimpával mélyet szippant a fodrászüzlet sampon, bal- zsamszagú levegőjéből. Tekintete a fodrásznőt keresi. Ott van, a mosdóban. Elégedetten gondol rá, hogy ez a nő nemsokára az ő fejét fogja megmosni. Mosás után leöblíti, és erős újjaival masszíroz a bőrébe. ö ilyenkor behunyja a szemét, mert ezt az érzést mindennél jobban szereti. Már a fejmosás elején kezd kimenni belőle az otthon szaga, az egérszag, dohszag, pálinkaszag, a beteg férfi bőrének szaga, a lefolyók csatornaszaga, és helyette lassan, apránként megtelik ennek a másik világnak az illatával. Mikor már a balzsam is a fején van, más embernek érzi magát. Csak mikor mindezt végiggondolja, akkor néz rá az előtte álló, vékony nőre. Apróra végigvizslatja, feje búbjától cipője sarkáig és mintha a . szavakat is útálná, nemcsak az asszonyt, száját alig mozgatva mondja. — Semmiféle kutyát nem láttam. Semmiféle lövést nem hallottam. A vöröshajú dermedten áll, amíg a bundáé nő szeme végigtapogatja. Mikor az öregasszony tekintete belemélyed az övébe, mintha piszkos vizű, mély tó nyílna meg előtte. Olyan tó, ami nem döglött kutyát, de embereket is elnyelne. Megborzong, szeretne elszaladni, akár így. csavarókkal a hajában. Mikor az öregasszony azt mondja, hogy nem hallott' lövést, a nők az üzletben föllélegeznek. Hát le se lőtték? Akkor minden rendben. A doktornő végigsimít rövid rókabundáján, odamegy a kozmetikushoz, és gyerekeket, felnőtteket elragadó mosolyával kérdezi. — Ugye elvállal még? És mikor a kozmetikus az óráját nézi, behízelgő hangon kérleli. — A masszázs elmaradhat, nem bánom. De a pillám ugye megcsinálja? színészként és rendezőként is Darvas Iván jegyez. Túlzás lenne a II. országos színházi találkozó színvonalát egyenletesnek ítélni. Ez az egész magyar színházkultúra szempontjából is hamis kép lenne. A változatos seregszemle valójában pontosan tükrözi a pillanatnyi helyzetképet. A magyar színház jelenleg ha nem is válságban, de mindenképpen leszálló ágban van. Ennek a jelenségnek számos objektív oka van (gazdasági nehézségek, vidéki színészek helyzete, műsorpolitika, káderpolitika), amelyek egy része a tanácskozásokon is szóba került. Lényegesebb azonban a művészi válság, az alkotók rossz közérzete, a színházi műhelyek hiánya. A hetvenes évek nagy színházi megújulása éppen a vidéki alkotóműhelyekben történt, például Szolnokon, Kaposvárott, Kecskeméten. Ezek közül ma csak Kaposvár tartja — ha nem is egészen — a régi formáját, de következetes munkamódszerét és társulatkovácsoló erejét. Hozzájuk kezd felzárkózni az utóbbi években Miskolc, és új műhely van kialakulóban Zalaegerszegen is. Általában azonban a tvidéki színházak működésére az évenként változó vezetés, a fölbomló, széteső társulat, a kapkodó műsorpolitika és az egyenetlen művészi színvonal jellemző. A fővárosi színházakban sem jobb a helyzet: egyedül a Vígszínház őrzi még hajdani műhelyjellegét, bár hatalmas társulatát már nem képes megfelelő mértékben foglalkoztatni. A Nemzeti Színház megújhodása még várat magára, az idei év nem sok eredményt hozott. A legjobb budapesti színház jelenleg kétségtelenül a Katona József Színház, amely idén önállósodott, és első sikeres évadjával már saját közönséget nevelt magának. A II. országos színházi találkozó mégis eredményesnek mondható: a megváltozott koncepció azt bizonyítja, hogy nincs külön fővárosi és vidéki színikultúra. Egyetlen, többé- kevésbé egységes — a problémákban közös és színvonalában hasonló — magyar színházi kultúra létezik, amelynek fejlődését, továbblépését, a hullámvölgyből való mielőbbi kijutását talán az ilyen összegző számvetések is elősegítik. Ezsiás Erzsébet Színházi helyzetkép— találkozó utói Tacsin Andzsa:
