Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-05 / 132. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. június 5., vasárnap 3» KIVÁLÓ PEDAGÓGUSOK Egy szakfelügyelő mérleget készít Sok esztendős, sikerekben bővelkedő nevelő-, oktatómunkájuk elismeréseképpen kapták meg ezt a kitüntetést, őket bemutatva tanulságos sztorijaikat idézve példát is akarunk mutatni azok számára, akik tanulni óhajtanának tőlük. Éppen ma negyven esztendeje annak, hogy Lacza János szakfelügyelő a nagyré- dei általános iskola tanára, az esztergomi tanítóképzőben átvette okelevelét. A nevezetes dátum, a jubileum önkéntelenül is emlékezésre készteti. o — Vonzott a lámpássors, már csak azért is, mert családomban szinte mindenki erre a hivatásra esküdött, s az is igaz. hogy a kisember érvényesülésének egyik szép lehetősége volt ez a pálya. A számítottak kezdeményezőkészségére. Ennek jele volt, hogy 1964-ben a gyöngyösi járás társadalmi szakfelügyelője lett. — Ez magyarul azt jelenti, hogy köszönetért dolgoztam. No„ ez nem valamiféle utólagos panasz, hiszen tetszett a feladatkör, ráadásul sosem voltam olyan alkat, akit elsősorban a kedvező anyagi lehetőségek villa- nyoztak fel. A megbecsülés jelének tekintettem, hogy 1968-tól kinevezettként munkálkodhattam, méghozzá megyei szinten: ellenőrizve a gyakorlati ismeretek és a technika „B” tárgyak oktatását. Ma, közel a hatvan esztendőhöz szintén ezt teszem, méghozzá legalább olyan frisseséggel, mint tizenöt esztendővel ezelőtt. Hadd mondjam el, — mert kikívánkozik belőlem —, (Fotó.- Szántó György) győri téli gazdasági iskolában helyezkedtem el. Ez sajátos oktatási intézmény volt, a kor elismerésre méltó szülötte. Novembertől márciusig oktattuk a kisgaz. dákat, elsajátíttatva velük a korszerű tudnivalókat, a jövedelemteremtő ötleteket. Persze közismereti anyaggal is felvérteztük őket. Ez volt az én feladatom. Tanítványaim hat, illetve nyolc elemit végeztek. Akadtak közülük egészen fiatalok, s 22 esztendős is. Két évig tanultak, ezután kapták meg az aranykoszorús gazda minősí. tést. Sajátosság volt az is, hogy a többi hónapban lakhelyükön kerestük fel diákjainkat. s ilyenkor ellenőriz, tűk azt; boldogulnak-e a rájuk bízott teendőkkel, feladatókkal. Mi tagadás, tetszett ez a megoldás, úgy terveztem, hogy idővel meg- szerzem a gazdasági tanári képesítést. A háború azonban keresztülhúzta száimításait. Jött a behívó, a frontszolgálat. 1945 októberében érkezett haza. — Ekkor Móron szereztem helyet, egy ugyanilyen intézményben. 1946-ban megnősültem, s mivel feleségem rédei születésű volt, én is ide költöztem, méghozzá 1948 szeptemberében. Hamar megszoktam a légkört, mégis búcsúznom kellett egy időre, 1951-ben ugyanis népgazdasági érdekből minden különösebb indokolás nélkül — akkortájt ez volt a divat — Atkárra irányítottak. 1957-ben azonban örömmel tértem vissza, s azóta itt munkálkodom. Jó érzés visz- szagondolni arra, hogy elképzeléseimre, igyekezetemre felfigyeltek, s módot adtak arra, hogy bizonyíthattam rátermettségemet. Közben én sem feledkeztem meg arról, hogy csak akkor állhatok maradéktalanul helyt, ha folyvást gyarapítóm tájékozottságomat. 1964-ben vettem át az egri Tanárképző Főiskolán a gyakorlati ismeretek szakos diplomát, s ettől kezdve ezen a „fronton” kamatoztattam tájékozottságomat. Q Megnyugtatta az is. hogy igényelték szakértelmét, és hogy soha nem voltam merev, követelődző, számonkérő alkat, mindig arra törekedtem, hogy őszintén, segítő- szándékkql bíráljak, s kerüljem az öncélú elmarasztalást. Azt vallottam, hogy nekünk, idősebbeknek kötelességünk felkarolni a pályakezdőket, a még bizonytalankodókat, mert ők igénylik az útmutatást, persze csak akkor, ha a korrekciót az emberség vezérli. A közéleti hangoltság végigkísérte négy munkás évtizedét, s ez a lendület ma is töretlen. — Rédeinek tartom magam, s másokkal együtt mindent megtettem a közösség fejlődéséért, sokáig voltam tanács, és vb-tag. Tíz esztendeig a helyi takarékszövetkezet ügyvezető igazgatójaként is dolgoztam, részt kérve a megalakításból. 1968-tól a gyöngyösi járási pedagógus szakszervezet titkáraként tevékenykedtem, ez bizony sok elfoglaltsággal jár, de életemet csak így érzem változatosnak, tartalmasnak, egésznek. Közeleg a nyugdíj, december 31-én búcsúzik a kollégáktól, szeretett iskolájától. — Ez valamiféle számvetésre készteti az embert, nem bántam meg négy évtized előtti döntésemet. Igaz, adódtak gondjaim, de a buktatókon mindig átsegített a gyermekszeretet, ezért őriztem meg nevelői optimizmusomat. Bízom a diákokban, s az emberekben, akkor is, ha olykor csalódnom kellett. Hatvanévesen félreállok, s átadom a helyemet a stafétaváltóknak. Már csak azért is mert valaha én is egy távozó kolléga helyére álltam. Hadd bizonyítsanak, igazolják rátermettségüket, azt, hogy tovább viszik, gazdagítják a rájuk bízott útravalót. Igaz, szaktárgyamat — heti tíz óráiban — tovább tanítom, mindaddig, amíg szükség lesz rám. Felkészültem a pihenés éveire, nem lesz törés. Meggyőződésem az, hogy egy nevelő életfogytig az marad, akkor is, ha részlegesen. vagy teljesen megválik a katedrától... Pécsi István Pedagógusnapi gondolatok Megint eltelt egy tanév! Halljuk elég gyakran így pedagógusnap táján a tanári szobákban, ahol fáradtan, a nyarat, a pihenést méltán váró pedagógusok mondogatják ezt egymásnak. Talán azért is, hogy így gondolatban már késztessék egymást a tanév utolsó nekirugaszkodására. Bár a pedagógusnap tényleg az oktatás munkásainak ünnepe, de most mégsem cikornyás ünneplő mondatokat kívánok leírni. Annál inkább nem, mert gondolom sokan látják és érzik, hogy már hosszú ideje a hétköznapok egyre szorgosabb rendje szabja meg életünk menetét, kimért feladatokkal, növekvő követelményekkel és egyre kevesebb zászlólengetéssel. S amikor eljön ez a pedagógus ünnep, ne csupán nagyvonalúan, örömteli dolgok felsorakoztatásával díszítsük fel, hanem az igazsághoz jobban simuló számvetéssel. Hiszem, hogy csak így válhat a mi pedagógusnapunk is igazi közösségteremtő, összefogó erővé. A mai napon óhatatlanul az jut elsőként eszmbe, hogy változatlanul „divatban vagyunk” mi pedagógusok ma is. Sok ilyen vagy olyan szó esik az iskoláról, a gyerekek tanításáról, neveléséről, a szülői ház és az iskola viszonyáról. S ha ezt felelősséggel, igazsággal teszik, akkor ez jó és szükséges meditáció. Mert kell a társadalom szava, segítése, és ahogy mondani szokás, építő bírálata is, hisz nem kevesebbről van szó, mint hazánk utánunk következő generációinak sorsáról, tudásáról, emberré válásának milyenségéről. De az a kérdés, hogy ilyen felelősséggel esik-e szó mindig az iskoláról? Félek, hogy nem. Az elmúlt években a tömeghírközlés túl gyakran mutatta be az oktatás-nevelés világát rokonszenv, tárgyilagosság és talán hozzáértés nélkül is. Ez gyakran talált visszhangra , a közoktatás ügyében különösen megosztott közvélemény soraiban. Kell-e mondanom, hogy a különböző irányú előítéletek, zavaros indulatok, percérdekű egyéni állítások, divateszmék és hozzá nem értő (kényelmi egyszerűsítések tü. zében mivé válhat az iskolarendszert körülvevő társadalmi támogatás légköre? Pedig hogy minderre mily nagy szükség volna, az már több, mint igény, remény vagy egyéni kérés. Ez már kimondottan országos nevelési érdek, mert komoly társadalmi segítség, követelés és megbecsülés nélkül nincs és nem is lehet jó iskola. Nem szeretném, ha bárki ds azt hinné, hogy én itt az oktatás, a pedagógusok fel- magasztalására, a tanítás- nevelés adódó hibáinak elhallgatására gondolok, és minden áron azt kérem. Szó sincs erről. De az előbb említett nagyvonalú és pontatlan megítélések óhatatlanul és jogosan megmozdulásra késztetik a másik felet is, amibe olykor nem szerencsés, erősen szubjektív védekezések is vegyülhetnek. Ez szülheti azt is, hogy pedagógus körökben manapság talán népszerű vállalkozás arról szólni, írni, hogy mi mindenért nem marasztalható el a tanító, a tanár. Azaz miben vétkes a környezet: a család, az utca, a tévé, „a” társadalom. Ennél csak azok a megnyilatkozások népszerűbbek, melyek egyébként valóban igaztala- nul alacsony társadalmi presztízsünket és a sürgősen javítandó anyagi helyzetünket emlegetik. Bár azt hiszem, az is igaz, hogy a pedagógusok önérzetes többsége régen megunta, megelégelte, sőt olykor sértőnek is tartja, hogy boldog, boldogtalan velük foglalkozik. S azt is jól tudják, hogy szakmájuk megbecsülésében nem egyedül a társadalomnak van tennivalója, hanem nekik is, pedagógusoknak. De az igazságok sorába az is belekívánkozik, hogy ma szinte divat az oktatás-nevelés funkciózavaraiért, részleges sikertelenségeiért, a fiatalok magatartásáért csak a pedagógusokat hibáztatni. Viszont hiszem, hogy ugyanilyen igazságtalanság lenne egyoldalúan elmarasztalnunk csak a családot, a barátokat, a haverokat, a diszkót, a tévét, tehát csak „a” társadalimat. Sokan úgy gondoljuk mi pedagógusok is, hogy ezzel a beteges „egymásra mutogatással” nem megyünk semmire. Valahol azonihan mégiscsak baj van. Még akkor is, ha a fiatalok sem ítélhetők el mindenestül, egyoldalúan, általánosítva. És a gondok mégis szaporodnak. Azt hiszem, ez mindaddig így lpsz, amíg a társadalom, az oktatásügy ás a szakember- gárda együttesen helyre nem állítja az iskola igazi tekintélyét. A diákokkal szembeni értelmes követelés, a megmagyarázott tiltás (minden idők pedagógiája kiasz. szilkus módszerei) érvényességét és jogosságát. Véget kell vetnünk annak a pedagógiai tévhitnek, amely a felvilágosítást a meggyőzést összetéveszti a lelkizéssel, a könyörgéssel és a ráolvasás, sál! Nehogy oda jussunk, 'hogy egyszer a szemünk kö. zé nézve megvádoljanak majd bennünket a gyerekeink, mondván: „Miért nem voltatok szigorúbbak hozzánk?” Ezért mindazokat, akik felelősséggel szeretik és becsülik az iskolát, arra bátorítanám az iskola falain belül és kívül egyaránt, hogy ne szépítsenek, de oktalanul ne is bántsanak, hanem elemezzék e fontos munkát. Nevezzék nevén a jelenségeket: a változatlanság érveit hívják csak konzervativizmusnak, a tehetetlenséget egyhelybentopogás- nak, és a mulasztást is mulasztásnak. Viszont az eredményesség is kapja meg fényét. A történeti vívmány a megillető helyét, a korszerű gondolat a mozgósító erőt. S adassák nyilvános tisztelet is érdemes emberek, a jó pedagógusok sokszor heroikus szakmai küzdelmének is. Ment csak így tudunk előre haladni a mostohább viszonyok, a maradiság és a középszerűek néha csendes, néha hangos, de így is, úgy is, gyakran sajnos hatékony ellenállásával szemben. Az említett kettősség érvényesül akkor is, hg a példaadás kerül szóiba, és ez egyre gyakoribb. Vannak még nem kevesen olyanok is, ákik ezt, az idegrendszert és a csak egy emberre méretezett türelmet finoman, de biztosan kikezdő foglalkozást, a tanári hivatást, nem ismerik eléggé. S ezért olykor teljesíthetetlen köve. itelményeket is állítanak a pedagógusok elé. Tökéletes viselkedési, életviteli mintákat követelve tőlük, miközben a pedagógusra akarják ráruházni az egész felnőtt társadalom példaadási kötelezettségének nagyrészét. És sajnos ezt úgy teszik, hogy az ehhez nélkülözhetetlenül szükséges feltételek valóságáról óvatosan hallgatnak, avagy elfelejtkeznek. Hamis dolog lenne azt hinni, hogy a példaként állítás bárkit illetően is hitoátlanságot jelenthet. A példaadás nem igényid, hogy a pedagógusok a tökéletesség szobraként tetszelegjenek mások előtt még akkor sem, ha a katedrára állás ténylegesen az át. tagnál magasabb szintű külső és belső kvalitásokat igényel. De a pedagógia tudományából régóta tudjuk, hogy a tökéletesség egyébként is legfeljebb csodálatra késztet, követésre sosem. Nem is szólva arról, hogy az önmagukat tökéletesnek tartókat előbb-utóbb pellen, gérre állítja maga az élet. Mert pályánk nem jobb, nem rosszabb más szakmákénál. A pedagógusok átlag- tudása sem színvonattala- nabb az értelmiségiek átlagánál. Viszont a valóságos helyzet és olykor a követelmények irrealitása teremtheti meg azt a feszültséget, amely fárasztóvá teszi a pá. lya sok tevékenységét és taszíthatja az ide készülőket. Mert manapság egyre gyakrabban lehet hallani és olvasni arról is, hogy a pedagóguspálya nem népszerű, és nem vonzó. Amellett, hogy ez sajnos, igaz, ezt mégis általános megfogalmazásnak érzem. Mert a miértek kimeríithetetlenek, és az okok társadalmi, eji- ikaii, sőt politikai elmélkedésre is késztetnek és mint minden megállapításnak ennek is több oldala van. Hogy csak egyet emeljek ki a sok közül a csökkenő népszerűség nem a jó tanári példa hiányára vezethető vissza. Mert mindenki jól tudja hogy ma is vannak sókan kiváló és egyben népszerű pedagógusok, akikért rajonganak a gyerekek, és becsülik a szülők. Ez nagy erkölcsi jutalom és etikai érték. Természetesen aki nem ilyen, aki ezt nem tudja kiküzdeni magának, az naponta érzi a népszerűtlenség nyűgét tanítványai között egyaránt. Bevallom, előttem azok az igazán népszerű pedagógus egyéniségek, mindig azok voltak a példák, akik nem a gyorsan megszerezhető tetszésre vágytak, hanem az igazságra, a jól tanításra, s ezáltal lettek valóban népszerűek. Ma az iskolákban komoly terheket vállaló, az igazságot segítő szándékkal kimondó, őszinte emberekre van szükség. Mivel az igazság olykor fájdalmas, ezért nem egyszer a közösségnek is pszichikai teher lehet az ilyen nevelő. Miért is írok erről? Talán azért, mert több mint 30 éve működve e pályán sok-sok tanártársamat ismerem és érzetem már nemegyszer e pólya igazi szépségeit, de buktatóit is. Így bátran elmondhatom, hogy természetesen nekünk is megvannak a gondjaink. A pedagógusok között is van, sőt talán az átlagosnál több olyan ember, akinek mindig fáj valami. Talán kevesebb lenne a jogos, avagy a vélt fájdalom, ha egyszer megtanulnánk, hogy a nézetek különbözősége még egy tantestületen belül is természetes dolog. Ezért is feleslegesen emészthet fel olykor sok energiát az önmagunkkal, de főként a másikkal kapcsolatos túlérzékenység- günk: Nekünk, akik közvetlenül emberekkel foglalkozunk, ezt a türelmet és megértést is még jobban kellene gyakorolnunk. Mert emberi magatartásunk, életvezetésünk, személyes kvalitásaink szorosan összefüggnek szakmánk presztízsével is. Mindezért szívesen azt mondom, a pedagógus igenis legyen érzékeny, de elsősorban munkája „tárgyára”, a gyerekre! S mivel a pedagógusok között mindenki vezető és beosztott is egysze- mélyben, ezért a kezdő fiatal kollégáinkat, s talán tanítványainkat is jobban fel kell készítenünk az aló- és fölérendeltség, emberi és szakmai hierarchia viszonylataiban való jobb és iga- zabb eligazodásra. Arra, hogy ismerjék, mi az, amihez joguk van, s tudják, melyek azok, amelyek csak kérés után adhatók meg. Értsék meg, e pálya miért szolgálat és így az a bizonyos „pedagógiai alázat” ne felfelé, hanem lefelé, a gyermek tanítása, nevelése iránt érvényesüljön. Ügy érzem, hogy mindezt el kellett mondanom a pedagógusnapon. Hiszem, hogy nem elvtelenül szóltam arról a hatalmas nevelői táborról, aminek magam is tagja vagyok. Szerettem volna megértetni pályánk jó szándékú szurkolóival, hogy a gyerekek és a felnőttebbek százezreit nevelő és tanító értelmiségi réteg, a pedagógusok, mindig támogatást kell hogy kapjanak környezetüktől. Másképp a sokat emlegetett feladatukat és felelősségüket nem tudják teljesíteni és betölteni. Ezért is bízom abban, hogy az olvasó e sorokat nem a „mundér becsülete” mindenáron való védelmének, hanem olyan pedagógusnapi gondolatoknak tekinti majd, ami egyben kéri az iskolát körülvevő társadalom reálisabb ítélkezését az iskola és pedagógusai irányába. Reméli és igényli e hatalmas erő további, még hatékonyabb támogatását. Dr. Szűcs László a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola főigazgatója Pedagógusnapra (Fotó: Kőhidi Imre)
