Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-04 / 131. szám
a >T2*/k Szindróma: tünetcsoport; a betegségre jellemző tünetek összessége. Így az Idegen szavak szótára. De nem erőltetett úgy fordítani sem e görög szót, hogy: jelenség. Természetesen nem kortörténetet akarok itt leírni, hanem sokkal inkább egy korjelenséget megírni. S lám, a jó öreg görögök fogalmai mily jól használhatók mai jelenségek leírására és megírására egyaránt. Mint ez majd a későbbiekben remélhetőleg kiviláglik. A hazai sajtó, elsősorban persze a fővárosi, meglehetősen idegesen és hosszú ideig foglalkozott azzal a felháborító ténnyel, hogy a hosszú-hosszú éveken át újjá, — és átépülő budapesti Gellértfür- dőbe 100, azaz száz forint lett volna a feredőzés ára fejenként, vagy ha úgy tetszik, más testrészenként. A hazai és elsősorban a fővárosi sajtó, meg a rádió, kemény és határozott fellépése nyomán kitűnt, hogy a száz forintnak ha nem is ötven, de hatvan lett a „fele”. Ami nem kevésbé szép summa még mindig, ha belegondolunk egy hazai négytagú család ama rögeszméjébe, hogy az elmegy a budapesti Gellértbe és ott adja át magát a fürdés, vagy ahogyan régiesen fejeztem ki az imént magam — a feredőzés gyönyöreinek. Bevallom, jómagam nem készítettem felmérést a tekintetben, hogy mondjuk Egerben, vagy Győrben, Gyöngyösön, avagy Nyíradonyban mekkora felháborodást is okozott a gellértfürdői belépti díj ilyetén magas ára. Arról sem tudok, hogy mindezeken és más helyeken megközelítőleg is olyan nemzeti katasztrófának érezték volna pontosan e problémát, mint ahogyan az kiolvasható volt egynémely sajtóorgánumból. Így tehát bízvást félre is tehettem volna a soha feleleveníteni sem érdemes emlékeim közé e sajtóperpatvart — aminek igaza persze, igazság volt és maradt! —, ha nem kerül a kezembe kedvenc gazdasági hetilapom, s nem olvastatja el benne velem egyik glosszáját. Amely arról szólt, hogy azért lett ilyen drága a belépti jegy — s nem azért, hogy kirekesztve ismét a hazaiakat, csak a külföldiek számára nyújtson pihenő hűsölést —, mert épülvén sok, sok megcsúszott határidő árán és kárán, ezt a kárt most a fogyasztóval óhajtja megfizettetni a fürdő vezetése. Hogy végül is ne legyen veszteségük. Nekik. Az építőknek és az építtetőknek. Így aztán már egészen más a dolog. Ebben a megvilágításban a Gellértfürdő ügye a jelenség szintjére emelkedett a számomra. Olyan kortünetté, amelyet lehet hosszú „ó”-val is írni, s nyugodtan használhatjuk a címben megjelölt fogalmat az elnevezésre: Gellért-szindróma. Találmányi, újítási díjat nem kérek e fogalom forgalombahozataláért, költséget sem számolok fel érte, csak egy kis közös tűnődésre hívom meg olvasóimat e tünet felett és okán. Induljunk el ehhez a kályhától, akarom mondani a fürdőjegytől. Amely mint már írtam volt, azért lett annyi, mint amennyi, mert az üzemeltető velem, a fogyasztóval akarja meg- és visszafizettetni a kiesett hasznot, velem és általam megtéríteni az elhibázott munkából, a határidők csúszásából és még sok más objektív okból előállott veszteséget. Sok mindent megértek, ám most már kies kis hazám dolgait illetően. Az árak alakulását például. Azt, hogy valami miért kerül annyiba, sőt az annyinál is többe, mint amennyibe kerül, amikor kevesebbe is kerülhetne. „ ... hetne” — írom a feltételes módot, mert nem any- nyiba kerül. A gyári selejt., a csomagolás hibái, az anyagpocséko- lás, a szállítási határidők túllépése, az ellopott anyag és idő, mind, mind benne van például abban az egyetlen pár zokniban is akár, amit én gyanútlanul bár, de az Árhivatalt szidva, megvásárolok. Pedig nem is zoknit vettem, hanem-a Gellért-szindrómát! Velem fizettetik meg az elfuserált munkát, hogy nekik ne legyen veszteségük. Nekem lehet. Én a fogyasztó vagyok, aki örüljön, hogy fogyaszthat, s hogy van mit fogyasztania. Olyat, amilyent, s annyiért, amennyiért. Kollegám víkendházat épít. Eme összetett szóban a ház nagyzo- lásnak tűnhet, mert Hófehérke hét kicsi törpéjéből talán csak három, ha abba beférne. De ezt is fel kell építeni, s az építéshez például cement, ahhoz meg fuvar kell. A fuvarlevél sajátos levél, nyeli a kilométereket. Történetesen többet, lényegesen többet, mint amennyit megtett a tisztes jármű. Ki tudja mennyi és milyen baja lehet egy teherautónak, mennyi az állásideje emiatt — „hivatalos” csalásra gondolni sem merek —, aztán könnyen is kopnak a teherautók, drágák az újak, — egyszóval: a Gellért-szindróma. Fizessem én, illetőleg fizessen a kollegám, többet, mint ami dukálna, nehogy ott mutatkozzon a veszteség, ahol mutatkoznia kellene. Hanem nála, nálam, a fogyasztónál. A cipő csúnya is, kényelmetlen is, drága is és csak utólag derül ki, hogy még csak nem is tartós. Ami egyébként helyénvaló is lenne, hiszen minek szomorítsa gazdáját hosszú ideig egy ormótlan, kényelmetlen cipő. Kopjék el gyorsan, s szerezzen ezzel némi örömet mezítlábra váltott gazdájának. Csakhát az ára! Amely azért annyi amennyi, mert a gyár többszöri nekifutásra tudta csak kidolgozni az új fazont, a hozzávaló technológiát, nehezen indult el a szalag, sok volt és még ma is sok a selejt. Mindösszesen: nagy a veszteség. Hát lehet veszteségesen gazdálkodni? Nem lehet! És a veszteséget kárpótlandó, megjelenik az új cipőtípuson a friss árcédula, hovatovább négy számjeggyel. A Gelilért-szindróma! Fizessek én, a fogyasztó. Fizessem meg én azt, amit valójában nekik kellene. Fizessem meg azt, hogy a késedelmes szállítás miatt húsz százalékkal olcsóbban hajlandó csak átvenni a kiszállított árut a nyugati kereskedő; fizessem meg azt is a „lakásbekerülés” költségben — istenverte egy fogalom, az biztos, de így nevezik: bekerülési —hogy a kőművesek háromszor vonultak fel és el, hogy a már kitapétázott lakást tették tönkre a villany-, a gáz-, vagy éppen a vízvezeték-szerelők. Fizessem meg más hanyag, felelőtlen munkáját. Fizessem meg én, te, ő, mindvalamennyien azt, hogy nem kevés az olyan munkahely, ahol a napi nyolcból jó, ha ötöt kidolgoznak, s ahol olcsóbb lenne, ha nem is csinálnának semmit, de azt a mégis megcsinált valamit, hát azt is én fizessem meg? Igen: a Gellért-szindróma! Ülök az étteremben, megajándékozandó magam egy szíves-ízes délebéddel. A pincér némi hosz- szadalmas várakozás után elém teszi a nem éppen tiszta térítőre, a nem éppen tiszta keze segítségével a majdnem teljesen hideg hússzeleteket á la Lyon, azaz hogy lyoni módra készítetten. Nézem az íztelen, szagtalan és nem olcsó délebédet itt előttem, s ím felköd- lik bennem a kapufélfára kitett táblácska, miszerint felszolgálót, szakácsot keresnek. Megint és még mindig. Értem, sőt megértem: új szakács, új pincér, új konyhafőnök, új üzletvezető. Mennyibe kerül azoknak a betaníttatása, milyen veszteség az a fenntartó szövetkezet számára. És a veszteség az veszteséges dolog. Ránézek a z étlapra, és káprázni kezd a szemem, mert mit is olvasok: Gellért-szindróma — magyar módra. Így már értem, így már egészen más. Fizetek. De meddig? Barokk és beton , (Fotó: Perl Márton)
