Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-04 / 131. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. június 4., szombat Moldova György: A napló Hadijelentés a másvilágról „Sok mindent kellene még mondanom neked és népünknek, de érzem, hogy felesleges lenne; szavakban• nem lehet kifejezni azt, amit szeretnék, ezért nem érdemes a papírt koptatni.” Így fejezi be Ernesto Che Guevara azt a levelet, amelyet a kubai forradalom vezetőjének, jó barátjának, Fidel Castrónak írt búcsúzóul. Szűkszavú naplóját, amelyet bolíviai partizánharcai idején írt, Moldova György kiegészítette és egy vaskoskötetben bocsátotta közre. Valóban nem volt a szavak embere, elméleti munkássága is inkább gyakorlati tanácsok sora, a forradalmak éltetésének, tüzűk fenntartásának receptjeit tartalmazza. Kiadta a jelszót: két, több Vietnamot. Nemcsak mások életét áldozta volna föl a szabadságért, de sajátját is állandóan kockára téve harcolt. Egészen a végső elbukásig, amelynek sajátságos tükre a naplója. Elszigetelődésének, vívódásainak, mindennapi küzdelmeinek krónikája, amely ötvözi a gyakorlati és az idealistán elméleti forradalmár harcos gondolatait és a halálba vivő útjának leírását. Torokszorító olvasmány. Bár tudjuk, hogy Che útja eleve reménytelen volt, ahogy azt is, hogy elméletei ellentmondásosak. Bár azóta éppen Közép-Ame- rika históriája igazolta néhány elképzelését, hogy csak Nicaragua példáját idézzük. Talán ma sem tudjuk egész biztonsággal kimondani, hogy helytelen volt elképzelése, s példa- mutatása esztelenség. De hősi romantikájából másfajta szellemiség is kinőtt. Olyan, amely nem teljesen egészséges, sőt egyenesen ártó. A „városi partizán”, a terrorista mítosza is a hatvanas évek gerillaháborúiból táplálkozik. \ Moldova könyve hűséges Che Guevara eredeti jegyzeteihez. Ahogyan a fülszövegben írja: „Tízévi munkám fekszik ebben a könyvben, de nagy megtiszteltetésnek tekinteném, ha munkám nyomait az olvasó nem tudná elválasztani Che mondataitól és szellemétől.” Annál is inkább nehézségekbe ütközik a valódi és a fiktív napló- részletek megkülönböztetése, mert Che Guevara eredeti írása tudtommal egészében soha nem jelent meg magyarul. Néhol pedig nem ártana egy kis összevetés, hogy megtudjuk, mennyivel más a Mol- dova-féle változat. Népszerűségét illetően viszont bizonyára kedvező az, hogy Moldova György neve alatt látott napvilágot ez a kötet. Bizonyára így olyanok is kézbe veszik, akik egyébként nem vonzódnak Che Guevará- hoz. Bár lehet, hogy mást értenek ki belőle, mint ami Che jellemében, cselekedeteiben fontos. Egy Don Quijote-i személyiség vallomásai ezek a prózai XX. században. G. L. Hernádi Gyula: Drakula Intellektuális horror Ez a furcsa, idegen szavakból álló alcím nagyon- is illik Hernádi Gyula könyvéhez. Szokatlan olvasmány. Olyan rémtörténet, amely az élet apró történéseit — az öregedés folyamatát, a kiszolgáltatottságot — csomópontokba sűrítve meglepő hatást ér el. 'Mert tulajdonképpen nincs ebben a regényben semmi olyanról szó, ami ellentmondana hétköznapi tapasztalatainknak, csak olyan köntösben tálalja az író mondandóját, amely megváltoztatja az egyszerű sztori dimenzióit. Az írás formája sem hagyományos: inkább a regény kialakulásának kezdeteit idézi, amikor novellafüzérekből állt még ösz- sze a hosszabb írásmű. A betétekhez Hernádi mindig talál megfelelő ürügyet: hol egy kezdő író elbfeszéléseit olvassa valamelyik szereplő, hol pedig a Káma Szut- ra megfelelő bekezdéseit olvasgatják gyakorlati útmutatásul. Így alkot egységet ez az anyagában rendkívül sokfélét tartalmazó történet, amely gyűjteménye különböző természet- és társadalomtudományi, illetve politikai problémának. Szokatlan is, hogy egy író ilyen élesen fölvessen alapkérdéseket, talán maga a túlfűtött képzelet bakugrásai adtak lehetőséget az önmarcango- lásig fokozódó szókimondásra. Hernádi jól látta meg a lehetőséget a fantasztikus irodalomban: bizonyos bennünket foglalkoztató problémákra, ha választ nem is, de hipotéziseket meg tud fogalmazni. így kapja meg az értelmét a különös helyzet, s minden váratlan fordulat. Hernádi azzal a gondolattal játszik, hogy vannak olyan lények, melyeknek az emberi információ szolgál táplálékul. Ezért teremtenek ezek a földöntúli figurák olyan körülményeket, melyben mindenkiből lénye maximumát tudják kihozni. így olyan határhelyzetek alakulnak ki, amelyek valóban létük döntő kérdéseit vetik fel, nem- * csak a legáltalánosabbakat, hanem a legszemélyesebbeket is. Hol van a gondolat erejének, a szerelemnek, a testiségnek a csúcsa? Hogyan vozódhat két ember egymáshoz különböző életszakaszaiban? Szabad-e elzárkózni a véleménynyilvánítástól, mit jelent a politikai passzivitás? Hány személyisége van egy embernek, a bennünk rejlő lehetőségeket hogyan bontjuk ki? Olyan gondok ezek, melyekkel Karinthy Frigyes óta nemigen nézett szembe még magyar író. Bár hozzá kell tennünk, hogy formailag sehogysem éri el azt a tökéletességet Hernádi, mint elődje. Roppant egyenetlen a regény színvonala, néha úgy néz ki, mintha vasvillával hányta volna össze a párbeszédeket és a leíró részeket. Itt azonban még egy különös értékre föl kell hívni a figyelmet: régen olvastam már olyan redkívüli jelzőket, mint Hernádinál. Merészsége, amely nevével kapcsolatban sokszor kivívja a blöd jelzőt, tiszteletet parancsol. Nyugtalanító olvasmányt írt, amely kalei- doszkópszerflen érdekes, ki- nek-kinek azt nyújtja, amit éppen vár tőle. Az egyik pajzán históriát talál, a másik filozófikus eszmefuttatást. Egyszóval intellektuális horrort. Gábor László (Részlet) Áldassanak hát a zalai lankák! Parttalan dühöm, ördögszekér-mérgem Visszafogói, megcsendesítői! Áldassanak az olajos világ kézhez szelídült, gyönyörű nevű, tűzben született eszközei, minden szerszáma, gépe, a bronzkalapácstól a munka messze tekintő tornyáig: a „koronás fő”-ig, „ki” udvarába fogadva felkent fúrós krónikássá. Áldassanak hát az olajmezők művelői, akiktől egyre inkább elperelnék a hatalmat az újkor alkuszai, s akik tán nem is sejtik, erejüket a köznapok során, de amikor baj van, HA NAGYON NAGY BAJ VAN, kéretlenül jönnek s helyére tesznek mindent, mi úgy tűnt, hogy megoldhatatlan! Áldassanak e mezők művelői, akik, ha kerge kordivat szerint, kétlakiként güzülni kezdenének, háztáji dolguk akkor is a nemzet hasznára lesz: több zabálnivaló kerül alkuszok, szövegmagyarázók elé, több jut a bélpoklosoknak. — Áldassék az az ezer nap, amelyet közöttetek, egy képzeletbeli fúróárboc kapcsoló kosarában töltöttem, s messze, és magamba néztem, s hogy titeket láttalak: egyszerűbbnek tűnt a világ is az „árbockosárból”. Áldassék az az ezer nap, amelyben veletek telten sokszor elfeledtem létezésünk ocsmány litániáját: KIT KELL MEGKENNI, KIT KELL MEGKÖVETNI, KINEK-KINEK GAZSULÁLNI, HOGY ÉLHESS? Áldassék az az ezer nap, amelyben meggyőződtetek, hogy luxus most a pánik: a világ terhét viselők, a munka gyermekei igencsak többen vannak a fifikás, szédült harácsolóknál. Áldassék az az ezer nap, amelyben a régi törvényt élhettem meg újra: meg nem alkudni, embernek maradni, kísértést űzni, el sose rohanni. Az az ezer nap, áldassék Zala! A N E Mi rORRABALO: A SZOLGALAT IS «IN A«\kArA«SAMC,4WUi A Cserépfalvi kiadó kiadott egykori kön; borítói kötői %w * *»**?*%: & r * í t $ rodalmi Jxifliasi . t bibliában? Kutyanyelv “ a saját könyVj cgenni. írók a vérpadon. Egy^íjü| eitvM'ti dal. Cserépfalvi Imre: Egv könyvkiadó feljegyzései (Részlet) I dőközben a szüleim * valóra váltották régi tervüket: édesanyánk eljött értünk, és hazautaztunk új lakóhelyünkre, Egerbe. Ez nagyon nagy változás volt, Egerben más élet kezdődött. Itt fejeztem be az elemi iskolát: az egri Halas-piaci népiskolában. A gyerekek egész mások voltak, mint Cserépfalván; vagy Abaúj- szántón. Először az lepett meg nagyon, hogy az idősebbek legtöbbje — különösen télen — kis bütyköst hordott a nyakában. Reggelire, uzsonnára abból ittak, de nem tejet ám! A buty- kosba cukrozott forralt bort töltöttek otthon, azt adták nekik a szüleik uzsonnára. Mert tej bizony nem minden házban akadt, de bor mindenütt jvolt. Nem tudom ettől-e, de az egri gyerekek tüzesebb vérűek voltak. Fejbeverések, szájonvágások az óraközi szünetekben, vagy távozáskor az utcán, a mindennapi programhoz tartoztak. Ha nem is bőségesen, de folyt a vér. Ettől azonban a fiúk nem nagyon ijedtek meg. Komoly „osztályharc” folyt, mert egy várbeli, vagy valamelyik Hóstya-beli szikra legényke nagyon hamar szúrt a bicskával. Ilyenféle mondás járta: „Szúrd meg, Berci, nadrágos!" Ha nem is mindjárt szíven szúrták a ..nadrúgost”, de legalább a fenekébe vagy az oldalába döftek. Majdnem minden vasárnap történt valami véres verekedés, halálos kimenetelű szurkálás. Nekünk kisebbeknek ez volt a példa, ezt láttuk, hallottuk: ilyen a legényélet. A népiskola után a főreáliskolába iratkoztam be, 1910-ben. A városban két középiskola volt: a főreáliskola és az ezzel szomszédos ciszterciek gimnáziuma, a város Fő utcája közepén. Kitűnő tanáraink voltak. Többjükre szívesen emlékezem. Történelemtanárunkat, Csoltkó tanár urat mindannyian nagyon szerettük. Általában bennünket erősen németellenes szellemben neveltek. Kné- zits tanár úr 48-as pártállású, idős ember volt, s ő azt sem engedte, hogy német radírgumit, tintát, tollat használjunk. A többi tanárunk is csatlakozott hozzá és ellenőrizték: milyen gyártmányú írószereket használunk. Hazafiatlan cselekedetnek tartották, hogy egy jó magyar diák német produktumokat használjon; mivel a német a magyarnak esküdt ellensége. Szabályosan bojkottáltuk a német írószereket. Március 15-e a legnagyobb ünnepnek számított. Meghívtak néhány 48-as veteránt is. Ilyenkor mindnyájan lázban égtünk. Emlékszem, többször is megtisztelte ünnepélyünket jelenlétével egy fehér szakállas, egyenes tartású, idős ember: Fischer bácsi. Mindig mondott néhány barátságos szót, ami persze igen nagy benyomást tett ránk. Aztán ott volt még október hatodika megünneplése. Mindenki komor gyászba öltözött. Az 1910-es években még erősen éltek a múlt század sérelmei és az elbukott szabadságharc fájdalma. A tanáraink így oltották belénk a haza szeretetét. Közben a könyvek is elkezdtek komolyabban érdekelni. Szüleim könyveire nem nagyon tudok visszaemlékezni. Édesanyámnak sok munkája közepette kevés ideje maradt az olvasásra; otthon talán Petőfi verskötetén kívül Jókai, Mikszáth műveit találhattam meg. Édesapám újságot, képes folyóiratokat, kalendáriumot olvasott. Én csak nagyob koromban kaptam könyveket, addig iskolás- könyvem volt csupán. Ami. kor jnár középiskolába jártam, az iskolával szemben álló épületben volt Engländer Adolf könyvkereskedése. Egy nyáron az ő üzletébe kerestek diákokat, kicsiket, nagyobbakat, hogy az iskolai könyvek árusításában segédkezzenek. Én is elmentem. Nagyon tetszett nekünk ez a munka, hiszen az már valami volt, hogy pulton innenről beszélhettünk a gyerekekkel, a barátainkkal. Engländer bácsi — így hívtuk őt — hajlott hátú. akkurátus, pontos ember volt. ö vezette az üzletet, a lánya és a fia segített neki, rajtunk, diákokon kívül. Az üzlet nagy forgalmat bonyolított le. A Fő utca, ahol a könyvkereskedés állt, a város korzója is volt egyúttal. Itt sétálgattak a fiúk és a lányok, de az idősebbek is. Sokan jártak be a boltba: a város intelligenciája, ügyvédek, orvosok. Könyveket hozattak, vettek. Engländer bácsi szerette és ismerte az irodalmat. Jó kereskedő( hírében állt. Adyról, a’ fiatal költőnemzedékről beszélgetett a betérőkkel. Megengedte, hogy nézegessük a könyveket, csak vigyáznunk kellett: be ne piszkolódjanak. Élénken emlékszem egy szép Ma- gyarország-képeskönyvre, Soós Zoltán: Kútölők
