Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-04 / 131. szám

6. NÉPÚJSÁG, 1983. június 4., szombat KIVÁLÓ PEDAGÓGUSOK Három évtized a nyelvoktatásért Egy orosz szakos tanár számvetése Sok esztendős, sikerekben bővelkedő ne­velő-oktató munkájuk elismeréseképpen kapták meg ezt a kitüntetést. Őket bemu­tatva, tanulságos sztorijaikat idézve pél­dát is akarunk mutatni azok számára, akik tanulni óhajtanak tőlük. TANÍ-TANI Körzetek és határok Lassan másfél évtizede is­merem Forgács Bélát, az eg­ri Gárdonyi Géza Gimnázi­um orosz szakos tanárát. Találkoztunk hivatalosan, be­szélgettünk barátilag, amikor társasutazásokon tolmácsolt, így aztán nem volt megle­pő számomra, hogy érdeme­it ezzel a kimagasló kitün­tetéssel méltatták, hiszen felkészült, szigorú, de gyer­mekszerető pedagógus, köz­életi hangoltságú férfiú. A gyöngyösi fiatalember 1953-ban szerzett orosz sza­kos tanári diplomát az egri főiskolán. Szorgalmára, át­lagon felüli igyekezetére fel­figyeltek, ezért maradhatott benn tanársegédként. — Rendkívül sokat köszön­hetek dr. Bihari Józsefnek, aki másokkal együtt engem is átsegített a buktatókon, aki okos, hasznosítható taná­csokkal segített. A körülmé­nyek mégis úgy hozták, hogy búcsút mondtam az alma maternek, s a katonaságnál lettem tolmács, egészen 1955-ig, s később műszaki fordítóként tevékenykedtem. Mindkét megbízatás vonzó volt számomra, mégis sóvá­rogtam a katedra után. Ez a vágy annyira erősödött, hogy 1955 novemberében Abasáron lettem tanár. Itt 1960-ig dolgoztam, azt hi­szem nemcsak a magam elé­gedettségére. e Tíz esztendeig megyei szakfelügyelő volt, erre az időszakra mindmáig szívesen emlékezik. A színészház olyan hely, ahol mindent lehet csinálná, csak lakni nem. Tóföldi legalábbis ilyen következ­tetésre jutott, és bizonyára nem csupán ő vélekedik így a lakók közül. Erős kivétel- i nek talán csak Csutorjai, a szobatársa számít, aki fül­dugót használ, és lefekvés után még egy nagyobb ösz- szegért sem hajlandó ki­szedni. Ilyenkor megszűnik számára a világ, és Tóföldi esetleges közlendőit a száj- i mozgásáról olvassa le. — Vegyél te is — mondja Tóföldinek —, 'és meglásd, rögtön egy szanatóriumban érzed majd magad. No igen, ez is megoldás — töpreng el ezen Tóföldi, de azért mégsem vásárol füldugót. Csutorjai az más, ő már megteheti. Tíz éve ténfereg a pályán, egyik szí­nészházból ki, a másikba be, ő már eleget hallott ah­hoz, hogy akár egész életé­ben füldugót használjon. De egy induló színésznek még nem lehetnek rigolyái, elter- ' jed, rossz fényt vet rá... stb. Neki még mindent hal­lania kell, akár akarja, akár nem. — Tudod — mondja Csu­torjai —, rólam már annyi­ra elterjedt ez a füldugózás, hogy sokan azt hiszik, nap­pal is használom. Ezért ne­kem nem mondanak sem­mit, előttem nem reszelnek, fúrnak senkit, békén hagy­nak. Azt is észrevettem, hogy kedvesebbek hozzám, mintha csakugyan süket lennék. Tóföldi bólint, megérti Csutorjait. Nem éppen erős tulajdonsága a tehetség, így azzal pótolja, ami inkább megadatott neki. Udvarias­sággal például. Ilyen udva­riad emberrel még nem ta­lálkozott, talán nincs is. Csutorjai úgy udvarias, ahogy más levegőt vesz. Nem lehet megelőzni a kö­szönésben, nem lehet utána bemenni egy ajtón, nejn le­— Sok szempontból hős­korszak volt ez, ekkor mun­kálkodott a legtöbb képesí­tés nélküli. Mi tagadás: őket nem hagyhattam magukra. Méltatlankodás helyett felka­roltam valamennyit. Nem­csak tippeket adtam nekik, hanem ha kellett magam tartottam meg az órákat, hadd lássák miként kell csi­nálni. Utólag is állítom, hogy ez a módszer hatásosabb volt mindenféle magyaráz- gatásnál. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy közülük sokan behozták lemaradásu­kat, ma már neves szakem­berként bizonyítják ráter­mettségüket. Egyébként — s ezt is büszkén vallom — a bizonytalankodók is hasz­nomra váltak, hiszen jó né­hány okos ötletet, módszert elleshettem tőlük. o 1966 óta a Gárdonyi Géza Gimnázium tanára. Ebben a tantestületben, ebben a kö­zösségben otthon érzi magát. Azóta többször hívták más­hová, mégsem sikerült el­csábítani. — Olyan légkör alakult ki, amely kedvez az alkotó mun­kának. Volt is, van is teen­dő,' ám a megnyugtató, hogy a befektetett energia nem vész kárba. Tanítványaim az elmúlt évek során a külön­böző országos versenyeken a hét... egyáltalán felsorolni is lehetetlen, mit nem lehet még, hogy Csutorjai leg­alább egyszer kizökkenjen az udvariasságból. Ha neki­megy egy széknek, még attól is bocsánatot kér, megköve­ti az almát, mielőtt beleha­rap, szóval a képtelenségig udvarias. És ha valaki ki­csit is ismeri a színészvilá­got, az tudja, hogy ebből, ha nem is valami fényesen, de azért el lehet tengődni a nyugdíjig. — Bocsáss meg, ha hor­kolok — mondta mindjárt az első nap Tóföldinek —, és költs fel nyugodtan, kér­lek. Tóföldi megfogadta a ta­nácsát, és felköltötte, mert nemhogy horkolt, de sziré­názott. — Ne haragudj — mo­tyogta félálomban —, igazán nem akarattal... És jellemző Csutorjai ud­variasságára, hogy a tize­dik felrázás után is elné­zést kért. Tóföldi ettől any- nyira elröstellte magát, hogy a további éjszakákon inkább nem aludt, de nem zavarta Csutorjait. Egyébként is — mint ké­sőbb kiderült —, mi az’ ő horkolása á kinti zajokhoz képest! Egy tüntetési menet maga a lábujjhegyen osonó suttogás némelyik színész­házi éjszakához viszonyítva. Az ajtók dörejszerű csapko­dása már megszokottá vált, egy-egy alkalmi „házaspár” civódása is elviselhetővé langyult, hanem a tehetség italtól nehezen forgó nyelv­vel, mindazonáltal üvöltve hangoztatott bizonygatása — már több a soknál. Különö­sen hajnali kettőkor, amikor már egy tisztes polgár virá­gos rétről és döngicsélő mé- hekről álmodik. — Atombomba vagyok ső­rétek között! — üvölti egy hang, történetesen a Ló- nyaié, és Tóföldi szívét, bár felriad rá, mégis melegség legjobbak között szerepeltek. Általában speciális tagozatú osztályokkal foglalkozom. Az idén egyik 12 tagú csopor­tomból hatan tettek sikeres nyelvvizsgát, s hamarosan még ketten követik őket. Egyikőjüket szovjet egyetem­re vették már fel. Tévedés ne essék nem dicsekedni akarok, csak azt szeretném jelezni, hogy az elvetett mag nem­csak kihajt, hanem szárba is szökken, ha a nevelő meg­értőén szigorú, következetes, s arra törekszik, hogy válto­zatos fogásokat vessen hadba az elérendő cél érdekében. Az a véleményem, hogy nyelvet tanulni csak áldozat- vállalással, csak rendkívüli szorgalommal lehet. A kor­szerű audiovizuális eszközök nem megváltó jellegűek, nem pótolják a könyvek, a szótárak mellett töltött időt, s a tanár lelkesedését, örü­lök annak, hogy számos pró­bálkozásom bevált. Gyerekei­met rendszeresen magammal viszem idegenvezetői prog­ramjaimra, hadd gyakorol­ják ilyenkor a beszédet. Emellett igénylem kezdemé­nyezőkészségüket. Részfelada­tokat kapnak, ezekről az órán előadásokat tartanak. A legügyesebbek 45 percre a katedrára is állhatnak. Is­kolánkban MSZBT-tagcso- port működik, így módunk adódik arra is, hogy turista- csoportokat fogadjunk bará­ti találkozókra. A diákok járja át. A mondás ugyanis tőle ered, ő jelentette ki ezt nemrégen, ugyancsak kissé felajzott állapotban, és lám, máris átment a köztudatba. Akár valamely népi (nép- színészi) szólás terjed majd, és így anonim módra bár, de mégiscsak begyalogol ar színházi világ halhatatlanjai közé. Ez eddig rendben is van, a szerzői büszkeség legyűri a zaj okozta felgerjedést, de Lónyai nem elégszik meg ennyivel. Saját szöveggel is kibővíti. — Nekem mondja Zsela­tin, hogy merev vagyok, én úgy mozgok a színpadon, mint egy hirdetőoszlop?! Nekem, akinek a mozgását megirigyelheti egy balett­táncos? Az aljas! Már régen bíróság elé kellett volna ál­lítani! Mert aki ilyet meré­szel mondani egy Lányaira, az liliomtipró, betörő, gyil­kos! Ide nézzetek, hogy moz­gok?! Na, ezt figyeljétek meg! Valami robajlik, dűl, csat­tan, üvegcsörömpölés. — Kuss! — csendül vala­honnan egy karikás hang. — Hát már dögleni sem le­het ebben a rohadt ház­ban? ! — Csendet kérek! 'Főpró­ba! — üvölti vissza Lónyai. — Ki tehet arról, hogy itt civilek is szállást kaptak?! — Civil . az a holdkóros, bet^g lelked — így ismét a karikás hang —, ne éjjel jusson eszedbe a szakma, hanem nappal! — Az igazi színésznél nincsenek napszakok — vo­nít újfent Lónyai. — Mert a művészete mindig éber. Ha nem tetszik, keress ma­gadnak egy lakatlan szige­tet. De mielőtt odahurcol- kodsz, add meg az ötvene­sem! Tóföldi magára húzza a takarót, a párnát a fülére nyomja, és amit világéleté­ben utált, számolni kezd. Dehát mi az a semmi pár­na, a színészház csak most kezd élni. Valahonnan hege­dűszó. „Hej, deládé, delá- dé... ” Kurjongatások, dü­börgések. Az ablakok rezeg­nek, a plafon táncol, a pad­ló, mint kiöregedett cirku­szi unterman, nagyokat recs- csen, nyög belé. És ebben a (Fotó: Tóth Gizella) ilyenkor is növelhetik tájé­kozottságukat. A szakköri foglalkozásokra a főiskoláról hívunk alkalmanként orosz anyanyelvű oktatókat. Min­denkitől elvárom, hogy ál­landóan edzésben legyen, épp ezért a fiúk, lányok hetente egy-egy cikket fordítanak le a Pravdából. Azt hiszem ennyi is elég annak érzékel­tetésére, hogy csak a kitar­tás vezethet eredményre. o Kiegyensúlyozott, közvet­len egyéniség, erőt adó csa­ládi háttérrel. Két gyermekem közül a lá­nyom követte példámat. Ö orosz-történelem szakos neve­lő lett, s az egri 3-as szá­mú Általános Iskolában te­vékenykedik. így aztán a családban tovább örökítődik a hivatás. Akárcsak mások ő sem bő­velkedik szabad időben, hob­bija mégis van. — Ez számomra az ide­genvezetés, a különböző cso­portok, küldöttségek kalau­zolása. Ráadásul közben ta­nulok is, ébren tartom isme­reteimet, azaz a kikapcsoló­dáshoz, a szórakozáshoz a hasznosság is ötvöződik. így volt ez az elmúlt harminc évben, remélem a következő évek ugyanezt hozzák. Leg­feljebb magasabb szintem.. Pécsi István „lagziban” még a legcsen­desebb sarok az udvarias Csutorjai és az ő egetverő hortyogása. Aztán mégis valamiféle szendergés, talán álom is, sziklákat görgető elefántok­kal. .. De mi ez? Máris itt lennének az elefántok? A szikla dörgött az ajtónak? — Tóföldi! Mi az? Alszol? Tóföldi nem válaszol, ösz­szehúzódik a paplan alatt, akár a magzat az anyaméh­ben, és megpróbál visszatér, ni a sziklákat görgető ele­fántokhoz. Hanem Lónyai — ki is lehetne más? — nem hagyja abba. — Tóföldi! — bömböl, míg a bezárt ajtó kilincsét rázogatja. — Mi van? Csakugyan alszol? Tóföldi felnyög, majd a füléhez ragadt párnát az ajtóhoz suhintja. — Mi a fenét akarsz?! — Szóval mégsem alszol — így diadalmasan Lónyai —, csak imitálod az, alvást. Jellemző, ezt megjegyzem magamnak. Kenyered van? — Micsoda? — Kenyér! Érted? Adj egy falást. Azt akarod, hogy itt dögöljek éhen az ajtód előtt? Tóföldi kimászik az ágy­ból, megkeresi a kenyeret, kinyitja az ajtót, kidugja. — Fogd... — mondja, és csukná vissza az ajtót, ha Lónyai lába engedné. — Szalonnád is van? — Nincs! — Semmid? — Semmim. — Kenyeret zabáljak ma­gában? — Zabáid! — hörgi Tóföl­di, aztán valami eszébe jut. — Sercegi csomagot kapott, de el ne pofázd, hogy tőlem tudod. — Sercegi? — Igen. Disznósajtot evett az este. Láttam. — Kösz, Tóföldi, rendes vagy. A láb Lónyaival együtt elmegy, Tóföldi bezárja az ajtót, visszatántorog az ágy. ba. Amíg Sercegi megérte­ti Lónyaival, hogy nem ka­pott csomagot, addig majd­csak reggel lesz. És reggel sokkal elviselhetőbb a szí­nészházban, akkor már fél- ájultan alszik mindenki. Vannak kérdések, amelye. két nem lehet le-, vagy el­fojtani. Újra és újra előtör­nek. megjelennek. Ismét cik­kek jelentek meg, rádiónyi­latkozatok hangzottak el az iskolakörzetesítésről. Az eredmények kétségtele­nek. Nem járhatna annyi lány és fiú szaktantermekbe, egyáltalán: szaktanár vezet­te órákra, ha nem vonnák össze elnéptelenedő kisisko­lákat. Két-három tanulóért tényleg nem lehet fenntar­tani egy intézményt, nálunk sokkal gazdagabb országok sem engedhetnek meg ma­guknak ekkora luxust. És közben micsoda erőfe­szítést vállalt magára az ál­lam, a társadalom! Buszjá­ratokat kellett indítani, újabb szolgálati lakásokról gondos­kodni, hétközi diákotthonok épültek. Pedagógusok vállal­ták az átjárást, a szülők pe­dig sok esetben azt, hogy távol vannak hétfőtől pén­tekig attól, akit a legjobban szeretnek. A gyerekeket fölkészült matematika, történelem, bio­lógia és más szakos tanár oktatja, de eközben megesik az is, hogy kikerül a család érzelmi együttélésének ha­tásköréből. Csökken a lehe­tősége annak, hogy a házi munkában vagy szabadidős programokban csupán a min­dennapi jó példával, egy- egy visszajelzéssel apa és anya formálhassa a fiatalt. Minden előnye ellenére szaporodtak hát azok a ké­telyek, amelyekben többé- kevésbé megjelent a kérdés: nem csapott át túlzásba a körzetesítés? Hiszen az egyik oldalon létrejöttek olyan mammutiskolák, amelyekben az igazgató nemhogy a ta­nulókat, de még a vele együtt dolgozó tantestület minden tagját sem eléggé ismeri. Másrészt néhány na­gyobb községben is túlzsú­folttá váltak a tantermek, néhol a távoli tűzoltószer­tárt is igénybe kellett ven­ni oktatási célokra. Ugyan­akkor megürültek olyan ta­nyai iskolák, amelyek nem­zedékek sorát adták az or­szágnak, vette sátorfáját a tanító, s most jobb esetben kendermagos tyúkok kapar- gálnak a katedra helyén. Még az eredeti környezet­ben járt annak idején, jó harminc esztendeje, vagy még régebben az a politikai személyiség, akit nem szok­tak kihagyni a tudósítók, bármennyire is ellene va­gyunk a protokollnévsornak. Országgyűlési képviselőként tájékozódott az oktatási helyzetről, amikor félreért­hetetlenül megjegyezte: sem­mi okom sincs rá, hogy szé­gyelljem, amit egy tanyai iskolában az öreg tanítóm­tól tanultam és máig tudok! Tény, hogy vannak még úgynevezett hátrányos hely­zetű kisiskolák, ahol össze­vont tanulócsoportok ülnek az órákon. De már olyan sokszor kiderült, hogy a hát­rányból előnyt is lehet ko­vácsolni! És az is tény, hogy időközben változott a peda­gógia, nagyok a lehetőségei. A több mindenben országos szerepkörű Bács-Kiskun me­gyei Pedagógustovábbképző Intézetnek például nyomdá­ja, hangfelvételi és sokszo­rosító stúdiója van, kiadvá­nyait a kiskunhalasi Re­kettye-pusztától Orgványon és Szolnok megyei tanyaköz­pontokon át a Nyírségig használják. A magnetofonos vezérlésű, feladatlap rend­szerű oktatás is tökéletese­dik. A tapasztalatok arra vallanak, hogy megfelel) hasznosításával nem kell le­mondani sem a kisebb tele­püléseken vagy épp külterü­leten jellemzőbb hasznos gyermeki öntevékenységről. sem a modern szakmai tu­dást közvetítő tananyagról és ennek korszerű feldolgo­zásáról. Sokatmondó dolog, hogy ezt a továbbképző közpon­tot ugyanaz a tanács tartja fenn, amely a körzetesítést is előkészítette. Ahol csak személyes presztizs-okok, például az igazgatói beosz­tás megtartása, tehát ko­rántsem a gyerekek valós érdekei játszanak közre a kisiskolák továbbélésében, ott bizonyára helye lehet az újabb összevonásoknak, ha szükségesek. De ahol eleve más a helyzet, ott kár eről­tetni a további körzetesítést, hiszen a termelésben, gaz­daságban is kiderült már, hogy nem föltétlenül az a korszerű, a szocialista, ami méreteinél fogva nagyobb a másiknál. Sokkal fontosabb a munka hatékonysága. Mindehhez persze hozzá­tartozik, hogy a kisiskolák­ban megújuló oktatást, ne­velést se hátráltassa a ki­szolgáló technikai eszközök, készülékek, magnószalagok olykor pedagógus-infarktust, más * esetben nemtörődöm, belenyugvó közömbösséget kiváltó állapot. Mert jó fel­szereltséggel — és jó fel- készültséggel, akarattal — kisebb iskolákban is lehet jól, szépen tanítani. Tóth-Máthé Miklós A színészházban (H. F.) Hűsítő vízcseppek... (Fotó í Szabó Sándor)

Next

/
Oldalképek
Tartalom