Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-26 / 150. szám

4 NÉPÚJSÁG, 1983, június 26., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK Nem teszi ablakába Az utóbbi évek talán leg­jelentősebb nyelvészeti kiad­ványának, az Erdélyi Ma­gyar Szótörténeti Tárnak lapjairól idéztük a címbeli szólásformát. Aki alaposab­ban átnézte ennek a műnek szócikkeit, meglepetéssel ta­pasztalhatta, hogy népünk szóláskészletének is gazdag tárházával van dolga. E rövid közleményünkben azt próbáljuk érzékeltetni, hogy több, ma már ritkán, vagy egyáltalán nem hasz­nált szólásformákkal ismer­kedhetünk meg, olyanokkal, amelyek értékes alakváltoza­tokat közvetítenek számunk­ra, s amelyekben népünk bölcsességének, eszejárásá- nak és derűjének sajátossá­gai is megcsillannak. Érdemes lenne aktív szó­láskészletünket ezekkel az alakváltozatokkal is gazda­gítanunk : Megholt Mátyás király, eltölt az igazság — Fáról szakadt. — Rossz fej­sze nem vész el a favágóról. — Kimondja, ami a begyén van. — Az én' ebem az én kutyám. — Nem eszik ővele egy tálból. El szokta a fűz­fasúlyhoz hajítani (nagyo­kat lódít) stb. Hogy milyet* változatos je­lentéstartalommal. és hasz­nálati értékkel bízhatunk közlő, kifejező szerepet nyelvhasználatunkban egy- egy szólásra, arról ez a pél­datár bizonykodik: Beleáll a szüretelő kádba (beleesik a csapdába, lépre megy). — Elragadják a csikók (elönti az indulat). — A kanca vem­hezi a lovat, s abrak az any­ja- (jól kell tartana). — Ke­nyered nem ettem, bocskoro- dat nem szaggattam (velem nem rendelkezhetel). Nem kell nagy cégért tenni (nem kell nagy dobra verni) stb. A népi bölcsességnek és észjárásnak jellegzetes jel­lemzőit tükrözik ezek a szó­lásformák : Az eb farka alatt van tisztessége. — Erdőn a fája, felhőben a vize. — Aki előbb jön, az tölt fel a ga­ratba. — Az árvát és az öz­vegyet a szél is jobban éri. — Ha a dolmányom lete­szem, sem engedem másnak. — _ Ha sólymot szolgálhat, b agolynak nem udvarol. — Nincsen olyan hágó, hogy lejtője ne légyen. — A gyors hamisság gyakran elnyomja a lassú igazságot. — Aki gazt vet, gazt arat, Közelebb az ing a dolmánynál. — Mesz- sze sánta ebnek Buda stb. Az érzékletes stílusnak, a fordulatos nyelvi formálás­nak jellemző példáit szolgál­tatják ezek a szólások és közmondások: Nem szánná egy kanál vízben eloltani (megfojtaná egy kanál víz­ben). — Az árvaság nyomo­rúság, a bújdosás szigorúság. — Olyan, mint á cserepes malac (az anyátlan, a cse­répből táplált malac: ottho­nos) . Természetesen mindig az egyéni leleményen és stí­luskészségen múlik, ki meny­nyit és hogyan használ fel ezekből a szólásformákból. Dr. Bakos József II nőpolitikáról — Pétervásárán Élénk érdeklődéssel kíséri nőpolitikái tanácskozást tar­tottak Pétervásárán a Haza­fias Népfront nagyközségi bi­zottsága az intézmények, üzemek nőbizottságai szerve­zésében. Bessenyei Jánosné, az MSZMP Heves megyei Bi­zottságának nőreferense elő­adásában a harmadik orszá­gos nőkonferencián elhang­zott időszerű feladatokról beszélt. A tájékoztatót köve­tő eszmecserén azokról a témákról szóltak, amik a te­rületen élő női lakosságot napjainkban leginkább érin­tik. Az elhangzottakat a je­lenlévők további munkájuk­ban minden bizonnyal jól hasznosíthatják. • • • • mm ÜLDÖZÖK Színes amerikai film Kriminek indult, aztán el­laposodott, végül hamisítat­lan, társadalmi hangoltságú drámává formálódott az Ül­dözök című amerikai film. Erényei és hibái az öszvér jellegű forgatókönyvből fa­kadnak. Lillian Heilman ugyanis Horton Foote Hajsza fímű elbeszélését és színművét pró­bálta szerves egésszé ötvöz­ni. Nem gondolt arra, hogy tiszteletreméltó vállalkozása majdnem sziszifuszi jellegű, hiszen különböző műfaji je­gyeket kellett társítani. Bizonyára lelkesítette az izgalmas, a világ minden tá­ján közérdekű téma, az oly­kor féktelen emberi indula­tok tanulságokban bővelkedő ábrázolása. A sztori valóban figyelemre méltó — nem vé­letlenül dolgozta fel, még­hozzá két változatban is az író —: nyomon követhetjük egy börtönből megszökött kisstílű bűnöző, avagy kisvá­rosi fenegyerek menekülését. A lényeg azonban nem ez, hanem az üldözők arcélének felvillantása, esetenkénti szembeállítása, a jólét, a tar­talmatlan, a cél nélküli élet­vitel bemutatása, a fajgyűlö­let, a brutalitás összetevőinek hiánytalan érzékeltetése. Foote ezt a gondolatkört árnyaltan, sokrétűen tol­mácsolja, otthonosan mozog­va nemcsak a novejla, ha­nem a dráma világéban is. A filmnyelvi közlésben azok­ban e kettős szerepkör okoz­ta a legtöbb gondot. A rajt lendülete hamar megtört, pedig a nálunk is jól ismert kitűnő színészek Marlon Brando (Calder se­riff), Robert Redford (Bub- ber Reeves) és Jane Fonda (Anne Reeves) mesteri ka­rakterfestése üdítő színfol­tot vift a néha bántó egyhan­gúságba, a teljesen indoko­latlanul részletező blokkok­ba. Ezeket kellett volna meg­húzni, illetve kurtítani, s ak­kor nem lenne olyan bántó az egyszer-kétszer csigalassú- ságú tempó. A törést azonban nem vet­te észre sem Arthur Penn rendező, sem Joseph La Shel- le operatőr. Emiatt időztek nemegyszer túl sokáig a ke­vésbé fontosnál, ahelyett, hogy csak a legkifejezőbb, a cselekmény ívelése szem­pontjából legmarkánsabb epizódokat hangsúlyoznák. Csalódásunkat azonban fe­ledtette a produkció máso­dik, a már említett színda­rab értékeit csorbítatlanul tükröző része. A mindenko­ri kisváros aljas indulatoktól mozgatott jellegzetes alak­jai vonultak fel, a törvény jelképezte tisztesség és a va­gyonra épülő hatalom össze­ütközésének tömören meg­rajzolt pillanatai lendítettek a konfliktusok izzásáig, s a vérbeli katarzisig. Ebben az egységben a stáb minden tagja a tőle telhető legtöbbet nyújtotta. Csoda-e, ha a nézők már nem gon­doltak arra, hogy fél órával korábban még ők is üldözöt­tek voltak és legalább olyan reménytelenül menekültek a mind vészesebben közelítő unalom elől, mint a film agyonhajszolt főhőse ... Pécsi István Nincs diák, aki ne örö­möket várna a szünidőtől. Ez így természetes. És me­lyik szülő ne kívánná, hogy iskolás korú gyermeke él­vezze a nyári szabadságot, a napot, a jó levegőt, s az iskolai könyvek forgatása helyett inkább sportoljon, a szabadban töltse idejét. Erre üti rá hivatalos pecsétjét maga az állam is, amikor rendeletben írja elő, hogy „a nyári szünidőben mun­kát vállaló tanulóknak leg­alább négy hetet pihenés­sel kell eltölteniük”. Mai körülményeink kö­zött nem is annyira a mun­káltatókkal, a szülőkkel szemben fontos- ezt kiemel­ten hangsúlyozni, hanem éppen az iskolából kirajzott gyermeksereggel adódik a gondunk. Az iskolás gyere­kek többsége tele ambíció­val és vágyakkal. Vegyük csak a zeneit. Gitározik a gyerek, de ennél többet akar, rádiót, lemezjátszót, magnót, sok lemezt és ka­zettát. Ezek mellett sport­eszközöket is szeretne vagy éppen motorkerékpárt... Mindehhez pénzre van szük­sége. S akkor még nem em­lítettem a turisztikát, ez is pénzbe kerül, kivált ha a gyerek sátrat és egyéb kem­pingcikket szeretne hozzá — kirakatainkban van belőlük elegendő. És aki közülük fotózni szeret? Van aki bé­lyeget, van aki szép köny­veket kíván magának és így tovább. Alig várják tehát a nyári munkaalkalmakat, az építőtáborokban, gyárakban, mezőgazdasági üzemekben. „... A fiatalokat az ön­kéntes szünidei munkaválla­lással a vállalatok hasznos termelőtevékenységébe kell bevonni, hogy az a munkára nevelésüket és egyben a vál­lalati termelési feladatokat is szolgálja. E célok elérése elsősorban a szervezett szün­idei foglalkoztatás keretei között biztosítható, ezért ennek súlyát kell növelni az egyéni munkavállalás he­lyett ...” — írja a jogszabály. Az elmúlt években sajnos — a sok jó példa mellett — voltak olyanok, ahol szinte nyűgnek érezték a diákokat. Másutt, főleg a munkaerő­gondokkal küzdő vállalatok­nál úgy tekintették a diáko­kat, mint akik alkalmasak a hiányzó munkaerő pótlására. És ebből nem egy szomorú esemény is származott: bal­esetek, túlerőltetés ... Némelyik gyerek való­sággal beleunt a monoton munkába, áruválogatásba, s ez nem a legszerencsésebb módja a munkára nevelés­nek. Másik véglet, amikor a diák csak szellemi munkára hajlandó, üzemire nem. Eb­ben egyes pedagógusok is hibásak. Mivel számoljon tehát a munkaadó, ha azt akarja, hogy a diáknak és a válla­latnak is haszna legyen . a szünidei munkából? Első­sorban ismernie kell a mai fiatalok érdeklődését, akik természetesen vonzódnak a legújabb technika iránt. Túlzottan sematikus felfogás az, amely a munkát egysze­rűen szellemi és fizikai munkára osztja, s egyolda­lúan csak a munkafegye­lemre helyezi a súlyt. Ezzel szemben jól tudjuk, hogy csak ott várhatunk nevelő­erőt a munkától, ahol az a tanulók érdeklődését felkelti. Például a Központi Fizikai Kutató Intézet számítógépes „iskolájában” nemigen kell a diákokat fegyelmezni, megteszi azt maga a munka és a feladat, amelyet rájuk bíznak. „A vállalat köteles a fia­talok munkába állítása fel­tételeinek biztosításához minden szükséges intézke­dést megtenni, a munkával való folyamatos ellátási megszervezni úgy, hogy az egyben a fiatalok munkára nevelését is szolgálja. Köte­les gondoskodni arról, hogy a munkát erre a célra leg­alkalmasabb vezető irányít­sa, és egyben ellássa a fia­talok felügyeletét.” Ez így persze szigorúan hangzik, a gyakorlat sokkal színesebb és változatosabb a vállalati életben. Mert a munkára neveléshez például az is hozzátartozik, ha a diákokat bevonják a válla­lati sport- és kulturális életbe, s úgy tekintik őket, mint saját utánpótlásuk leg­fontosabb tartalékát, akikre érdemes odafigyelni. Szluka Emil ELŐDEINK OTTHONAI (VII/6.) Lakás a századfordulón Ebédlősarok (szecessziós, 1905) (Fotó: Decsy Pál felv. — KS) Szecessziós szekrényforma A hol a társadalmi, gaz­dasági, technikai vál­tozások egyértelműbbek vol­tak, a lakáskultúra is tisz­tább képleteket mutat fel. A magyar viszonyokat és eredményeket, ha alkalmunk lenne a részletesebb fejte­getésre, külön fejezet illet­hetné, s bonyolultabb elem­zés. Ez nem jelenti azt, hogy például a szecessziónak nem volt német, osztrák, angol, francia, belga, spanyol, északi, kelet-európai, s még ezeken kívül magyar válto­zata is, ami a lakáskultúra területén sem jelent provin­cializmust vagy szegénye­dést. A szecesszió a század- forduló stílusa, s kivonulást, szakítást, különválást jelent a historizmusból, a megme­revedett akadémizmusból. A társadalom, a gazdasági élet, a tudományok, a technizáló- dás forradalmai új térfor­máló elvet követelnek, első helyen a művészi egység gondolatát: épület és belső tér egységes képzését, s a humanizálódás következté­ben a belülről kifelé épít­kezés szempontját. Szóvivője kétségtelenül a nagypolgár­ság, de a szecessziót magáé­vá teszi a családi ház épí­tészete éppúgy, mint a kom­munális berendezések vagya tisztviselőtelepek, a nagy­városok bérlakása, vagy a szecessziósra átalakított pa­rasztház. Volt a szecesszióban bizo­nyos nagyvonalú fellengzős- ség, látszatragyogás, egy-i kedő ellentmondása, amiért még a közelmúlt is elítélte. Napjainkban a szecesszió újraértékelésének vagyunk részesei. Azt a konstruktív szerkesztő elvet becsüljük, amely az építészetben a vas, beton, üveg, s az ipar­ban sorozatban előállított elemek felhasználásával járt együtt. A szecesszió rendkí­vül gazdag növényi orna­mentikája, a hullámvonal, az oszlopok, konzolok, szék­lábak, -támlák japános vo­nalvezetése nem mint dí­szítő elem jelentkezik, ha­nem a konstrukció szerves része. Sőt, a szecesszió még a biedermeiernél is vissza­fogottabban alkalmaz ráté- tes dekorációt. A szecesszió kinyitja a hatalmas szárnyas ablakokat, ajtókat, a fény­re, s míg keresi a szerves kapcsolatot a természettel, a növényi struktúrákkal, virágokkal, igyekszik anyag- szerűen, célszerűen, a ké­nyelem figyelembe vételé­vel fémben, fában, üvegben csodálatos, szinte misztikus, fémes, rózsabogár ragyogású mázaikban behozni a termé­szetet a lakásba. A magyar, de a finn sze­cessziónak is erősek a népi vonásai. A finnek ezért a sajátjukat nemzeti romanti­kának mondják. A romanti­kához igen kevés közük van, hacsak annyi nem, hogy a finn a karjalai faépítkezés konstruktív megoldásait, s a népművészet korszerűen át­írt ornamentikáját használ­ta fel, a magyar pedig az erdélyi és dunántúli borona­építkezést, fajansz- és por­celánművészetünk, népi hím­zéseink, szűrrátéteink motí­vumait, — nem gondolva most az architektúra sátor­szerű kupoláira, vagy ne­hézkes középkori merev bú­torutánzatokra, amelyek valóban romantikus szélső­ségek. A szecesszió otthont talált magyar mezővárosainkban, átformálta képüket, s kö­vetkezetesen átvitte szemlé­letét a belső berendezésre is. Egy-egy század eleji paraszti enteriőrt máról holnapra felváltó polgáriban együtt találjuk még a Makart- szemlélet örökségét, nehéz plüssfüggönyökben, rojtos fotelekben, csipkés asztalte­rítőkben, de ott vannak a könnyű hajlított bútorok (Thonet), a keleties köny- nyedségű ezüsttálak, a ma­gyar motívumokkal ékes porcélánok, s mellettük a helyi asztalosok egyszerű készségeivel, gyakran fenyő­fából készített, de a szecesz- szió szerkesztését és vonal- vezetését követő tékák, könyvesállványok, ízléssel és mértéktartással díszítve a háziasszony tervezte, fej­tette tulipánokkal, liliomok­kal. Kézimunka és nagy­üzemi termék együtt s úgy, ahogy ezt a szecesszió ellent­mondásos kiindulásánál lát­hattuk, az angol Morris in­dulatos kézművességpárto­lása és a belga Van de Velde funkcionalista ipari szem­léletében. Koczogh Ákos

Next

/
Oldalképek
Tartalom