Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
/9 < f , , L/C fyyt^tycuUclAQ^LtAjy'C-iy* ■ Hogy mi a takaró? Az Értelmező Szótár pontosan megfogalmazza. „Olyan anyag, vagy készítmény, amely valamit takar”. Belátom, nem hathat éppen a megdöbbenés erejével ez a meghatározás. De hát ez nekem, aki dehogy is akar a takaróval, mint anyaggal most foglalkozni, sokkal inkább az olyan valamivel, mint amely valamit takar, egyszóval nekem tökéletesen elegendő e disciplina, Az meg, hogy miként kerül a népgazdaság teherbíró képessége és a takaró együvé, az a későbbiekben majd minden bizonnyal kiviláglik. Ha csak már most nem gyanakszik egy s más valaki együtt emlegetés miértjére. De hát most egy pár sornyi, mondatnyi, gondolatnyi időre tegyük félre a takarót. Foglalkozzunk inkább azzal az immár sztereotip mondattal, azzal az immáron közhellyé vált fennkölt meghatározással, miszerint „.. .a népgazdaság teherbíró képessége..." Amely önmagában csak félmondat, bevezető, sőt felvezető mondatrész egy olyan gondolatsorhoz, amely végül is világosan kifejti: mit nem lehet megcsinálni, megvalósítani, végrehajtani, tervezni, de talán még álmodni sem. Mert a népgazdaság teherbíró képessége olyan, amilyen. Gyenge. Nem éppen erős. S ezt a képességet, mármint a teherbírást arányosan el- és meg kell osztani az olyan terhek között, amelyek a népgazdaság és az abból élő magyar állampolgár számára a jelenlegi gazdasági és nemzetközi helyzetben a legfontosabbnak ítéltetik. Távol álljon tőlem, hogy akár a teherbíró képességgel, akár a jelenlegi helyzettel, nem lévén humorista, oktalan és hányaveti módon tréfálkozni merészeljek. A közgazdasághoz valamicskét, a politikához némiképpen többet, az élethez és az ezt tápláló napjainkhoz, személyes és immár több évtizedes tapasztalataim alapján már bővebben értő emberként nemcsak értem, de meg is értem, hol a népgazdaság jelenlegi helyzetéből adódó teherbíró képesség határa. Értem, hogy miről van szó és megértem, hogy miről nem lehet szó. Ez utóbbi sajnos oly sok minden, hogy nem is próbálkozom példákat hozni erre, mert sorjázhatnám őket hosszú sorokig, percekig, s még mindig csak az elején járnék, míg az, amit bírunk, amit tudunk, tehát amit lehet, az jószerint kerti törpe csak az iménti óriás árnyékában. Mindezt előre kellett bocsáta- nom, és nem is annyira önmagam igazolásául, mint sokkal inkább bizonyítandón, hogy minden józan gondolkodású honfitársam, legyen gazdája az társadalmunk bármely kis és nagy posztjának, többé-ke- vésbé tisztában van ezzel. Csak a takarót, csak azt tudnám feledni, szólhatnék most a költő szavával, ha ebben az összetételben költő valaha is felhasználta volna a takarót. A költők nem. A költészettől messzebb állók, a gazdasági, vagy társadalmi élet ki- sebb-nagyobb íróasztalának tulajdonosai között azonban, ha nem is hadseregnyien, de fölösen igencsak akadnak azonban, akik azért tartják magukat politikus elmének, de még jellemnek is, mert bátran használják a takarót. Igen azt, amely valamit takar. A tehetetlenséget például. A nem akarást ugyancsak például. És már nem is például, a kényelemszeretetet. És mindehhez ez a takaró, ez a bizonyos ominózus mondat-torzó: .. .a népgazdaság teherbíró képessége. .. Amelyhez, mint valami kérőszócskát, hozzá lehet biggyeszteni, mintegy az egyetértést pro- vokálandóan: ugye? Ügy-e? Pontosabban így-e? Egy kis történet, anekdotányi csupán, de a népgazdaság jelenlegi helyzetére esküszöm, hogy megtörtént. Egy bizonyos ügyben, évekkel ezelőtt persze, segítséget kértem egy bizonyos üzem igazgatójától. Még módom sem nyílt, hogy a kérő és egyben kérdő mondat utolsó hangzója után kieresz- szem a maradék levegőt a tüdőmből, már meg is kaptam a sajnálkozó választ: — Nem, sajnos, ezt nem lehet... — Ide figyelj, te két lábon járó tagadó mondat... — fortyant fel bennem a méreg — ... ha legalább egy pillanatig rámeredtél volna az égen futó felhőkre, hogy azt higgyem, hogy azt hitesd el velem. .. várj, befejezem... miszerint te most éppen megfontolod a kérésemet, s csak azután mondasz nemet, még el is hiszem talán, hogy valóban nem lehet... De te még az égre se tudsz nézni — eresztett ki belőlem a méreg és hagytam faképnél azt az urat, aki még pillanatnyi megfontolásra sem volt képes és készséges. Az ügy egyébként nagy gondjainkhoz képest teljesen jelentéktelen közügy volt, és maradt is volna, ha ím, most eszembe nem jut példának citálandón. Hát ez is takaró volt. Mint ahogyan jogos és kis töprengéssel, a pénzeszközök — ez is hivatalos kifejezés, de kifejezés, mert pénzt és eszközt egyesít — átcsoportosításával, okos beosztással, összefogással, sok oly dolgot meg lehet valósítani, amely nem is terheli a népgazdaságot, legfeljebb a hivatalt, az ügyintézőt, a megfásult funkcionáriust terhelné, mert tenni ((ellene, töprengeni, gondolkodni is, uram ég, meg szervezni. Egyszóval sok minden olyast tenni, amely önmagában még nem kecsegtet a biztos sikerrel, meg olyast is. amelyért esetleg felelősséget is kellene majd vállalni. Ám a dolgot tovább bonyolítja, hogy az efféle takaródzóknak jómagam már azt sem hiszem el, ha valóban arról a bizonyos teherbíró képességről, közelebbről a lehetőségek realitásáról van szó. Miért is hinném és mit higy- gyek el? Mert hátha a népgazdaság, ez a megfoghatatlan fogalom, ez a nagyon is létező és érezhető valóság a kisebb, vagy nagyobb közösség adott tervét, igényét, elképzeléseit éppenhogy bennfoglaltnak tekinti a teherbíró képességében. Világosabban fogalmazva: van rá pénz, kapacitás, illetőleg lenne, ha lenne hozzá kezdeményező. Mert azt már mégse várjuk el ettől a fogalom-népgazdaságtól, hogy körbelo- holjon városokat, falvakat, határrészeket, üzemeket, könyvtárakat heurékázván: itt vagyok, kinek mi kell? Sorsom, dolgom, hivatásom úgy hozta és hozza, hogy sok helyen és sok ügyben megforduljak. Áz élet igény, kis és nagy, országos és egyéni. Forgolódásaim során az igények erdejével találkoztam törvényszerűen és a megvalósíthatatlan tervek bánatos valóságával is. Igyekeztem jómagam is és vélem azok is, akik kelletlenül bár, de tudomásul vették a ,.nemlehet”-et, hogy keresni próbáljuk azt az utat, amely a „lehet” felé viszi az igényeket, amely az álmok országától a realitások birodalmához ver hidat az ember számára. Ám mindig és mindenhol felborzolt és tudom, hogy nemcsak engem, mint valami kivételesen érzékeny lényt, ha megéreztem, kiéreztem és már a megint újra hallott „a népgazdaság teherbíró képességé”-bői... a tehetetlenséget, a tenni nem akarást, még annak a pillanatnak is a sajnálatát, amellyel az égre lehetne nézni. A fenébe is, akár álszent módjára is, de ha félrevezet, legalább valami kis fáradságába az néki is kerüljön. Egy ország népgazdaságának a csodák beteljesülő világában is meglenne a teherbíró képessége, ott is csak addig lehetne nyújtózkodni, ameddig az a takaró érne. Mégha az a takaró kolbászból is fonatott lenne. Ám az a takaró, valóban takarni, mígnem ez. amelyről mostanáig szó volt. csak e 1 takarni való. És még ráadásul lyukas is. Átlátni rajta. Mint a szitán. Portrévázlat Petróczki László hevesi hangszerkészítőről. (Kőhidi Imre képriportja)
