Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-14 / 113. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. május 14., szombat 5. Szőke Tiszán... És a tenger miből lesz...? És mi a tenger ...? És mi a végtelen ...? Nem, az nem igaz, hogy tenger lenne a Tisza, de any- nyi szent, hogy szeszélyes a „szőke” folyó, s ha a magyar nyelv használna nemeket — bizonnyal nőnemű volna ... Talán efféle gondolatokat forgatott elméjében a mi örök Petőfink is, amikor — látszólag naivan — a „legjámborabb” jelzővel illette, hogy azután kimondhassa: „el akarta nyelni a világot”. Légyen mégoly szeszélyes is. ez a vész most, e pillanatban nem fenyeget. A Tisza itt, Poroszlónál — eleve tenger. Igaz: nem Földközi, nem Adriai, nem Égéi, s még csak Balaton sem, tenger csupán, a mi Tisza-ten- gerünk. Netán tavunk, netán víztározónk. De alább igazán nem adjuk, és nem is szükséges már, hiszen, ha ezt mondjuk, víztározó, akkor már Tisza Il-t is mondunk. Ez pedig: maga a valóság. — A Tisza II. a mi tengerünk, a mi nagy vizünk, egykori álmunk, kalandunk, mai örömünk, mai gondunk. — Mi, a közigazgatás községi vezetői inkább az utóbbiakkal találjuk szembe magunkat — mosolyodik el Kurucz Tamás, Poroszló ifjú tanácselnöke, amikor eme talán szépen hangzó, de — bevalljuk — tudatosan túlzó képeket villantjuk fel előtte. — Tudják, az úgy van, hogy én itt születtem — szerencsére nem is olyan nagyon régen —, így inkább a község szemével nézem én ezt a mi Tiszánkat. És bizony, erről az oldalról inkább a gondok, meg a feladatok mutatkoznak. Ebből is, abból is bőven akad. Nem a mi bűnünk, de kétségtelen, és meg is látszik, hogy ez ideig idevonatkozó hosszú távú életképes fejlesztési terv nem volt. Pedig valóban tengernyi terület ez. A két gát — Poroszló régi árvédelmi töltése és az új gát között — három kilométer hosszúságú sáv rendezéséről van szó. Ha pedig Sarudtól mérjük, akkor könnyen kiviláglik, hogy hét kilométernyi távon érintkezünk a Tisza II-vel. És ezt kellene valahogy rendezni. — Ehhez viszont nem elég a szándék ... — Nem, az bizony nem. De most már úgy tűnik, hogy megtehetjük a kezdő lépéseket. Pillanatnyilag 850 ezer forinttal rendelkezünk, amivel — elsősorban a MOHOSÉ és a Közép-tiszai Intéző Bizottság jóvoltából — hozzáláthatunk az üdülőjeliegű terület fejlesztéséhez. Ebben az évben két feladatot kell megoldanunk. Egyik a lehetséges 22 üdülőterület felosztása a belterületen. (Csak zárójelben jegyzem meg: elsősorban vállalatok és intézmények részére szeretnénk adni, hogy. azután ezekkel mindnyájunk számára hasznos együttműködést alakítMég csak 71 éves a sarud! öreg halász A szerény Szivárgó, a gát alatt (jobbra) — Ügy nézzenek rám, hogy én vagyok itt a legöregebb, aki még rendszeresen dolgozik. Ügy bizony, a legöregebb halász! De nekem már az apám is az volt, meg a nagyapám is, úgy lehet, még annak a nagyapja is. Az a gyanúm, de el ne árulják ám senkinek, hogy én annyira halász vagyok, hogy talán valamelyik ladikban, itt a vízen készültem ... ! — És a nagy hal, azt látták volna!... Sose felejtem el, 1929 volt, és két csónakkal mentünk ki, hálózni, hatan. És napokig semmi, amikor egyszer beleakadt a hal... Napokig fárasztottuk, míg végre kivettük: 120 kilós kecsegefajtok volt. Ember, olyat még nem látott, de én sem: Pestről jöttek vizsgálni, hogy mi is lenne ez, mert ugye, nem is csak kecsege, nem is csak fajtok, hanem kecsegefajtok... De itt, ezzel vége is szakad a halászmesének, mert olyan sodrásba kerülünk, hogy János bátyánknak igen keményen kell megmarkolnia az evezőt, mi pedig a vízből kilógó ágakba kapaszkodva igyekszünk segíteni, de így is alig bírjuk. Végre átkín- lódjuk magunkat a „tenger- szoroson” és ismét nyugod- tabb vizekre evezünk. — Tudják-e, hány méter volt alattunk ... ? — tizenöt, bizony, éppen tizenöt méter, de talán még húsz is... — Csak tán nem?! — „rémülünk meg” —, de ha már így ránk ijesztett, meséljen még nekünk János bácsi. — Na jó, nem bánom ... Vagyis inkább kérdezek egyet: ettek-e már maguk igazi halászlevet? — Ettünk bizony, méghozzá itt, a csárdában ... — Nem hiszem, az csak halié volt. Tudják, mikor lett volna halászlé? — ha engemet főznek bele! Mert abban csak hal volt, a halász pedig, az, ugye, én vagyok ... Jó hangulatban, nevetve kötünk ki, s mintha csak erre vártak volna: újfent felzúgnak a poroszlói harangok. B. Kun Tibor — Csak hogy ne irigykedjen! — jön a ladikból a valódi halászválasz. A mi két halászunk, Czövek Ferenc és Csató József feleleteiből legalábbis mi arra következtetünk, hogy ők sem éppen kezdők a vízen. Más kérdés, hogy a látszat, mint annyiszor — csalóka most is. — Újoncok vagyunk a szakmában, csak nemrég érkeztünk vissza a tatai iskolából, ahol négy hónapig tanultunk — vallják ők ketten, és már az sem marad titok, hogy korábban egyikük szobafestő, másikuk fémforgácsoló volt. — Jó szakmák azok, megérte otthagyni? Vagy talán jobban fizet a Tisza ... ? .. .és a partján Csendélet — halászladikokkal sunk ki a különböző feladatok megoldására.) A másik, szintén idei tennivalónk: a halászcsárda környékének, illetve az 5-ös számú csónak- kikötő területének fejlesztése. ★ Miközben az iroda hűvösében tervrajzokat és térképeket tanulmányozva beszélgetünk — odakint szinte szikrázik, úgy ragyog a tavasz. Kultúrnövények a kertekben, dús fű az árokszélen, és a rengeteg rét a kertek'alja s a nagy víz közötti részen: csupa-csupa zöld minden, s telehintve a viruló, napsárga gólyahírrel. Jó volna elnyújtózni benne, de jobban vonz a víz, melynek nagy, most alig-alig fodrozó felszínét nádas és mindenféle vízinövény keríti. Békatanyák, amelyekből most csak nagy ritkán hangzik néhány gyenge „brekeke”, ám esténként már szól a nagy, parti koncert, és a kertekben is békák ugrálnak, siklók siklatlak — az itt élőknek nem túlzottan nagy örömére. Mindezt már a ladikkikötőnél állva-napozva-gyö- nyörködve hányjuk-vetjük meg magunk között, kiegészülve Tóth János bácsival, egy igazi „öreg” halásszal, aki már nyugdíjas ugyan, de húsz varsa öröme-gondja még megmaradt neki, és aki a varsázásról éppen most visszatért fiatalok kikötését, és a ladik fenekén csillogó, fénylő halzsákmányt nézegeti. — Mi van gyerekek, csak ezt a kis szeszmetet fogtátok? ... — Még nagyon az elején vagyunk, nem tudjuk, hogy alakul majd. De csalódni nemigen fogunk, merthogy nem a pénzért jöttünk, hanem mert szeretünk a szabadban lenni, szeretjük a halászatot, a vizet, a mozgást, ezt az egészet... Kettőnknek van negyven varsánk, és ez elég is egyelőre. Hanem ily könnyen nem ússzák meg, az öreg beléjük ereszt még néhány — inkább jóleső, mintsem csípős — baráti szófullánkot, nem kímélve közben minket, bámészan figyelő-fülelő vendégeket sem. — Hát azt tudják-e, hol itt a Cserő-tó? ... Hol a Szivárgó, vagy ha már Egerből jöttek, hát hol van az Eperpatak ...? ímelünk-hámolunk, ötö- lünk-hatolunk, mígnem végül elismerjük; mi bizony nem készültünk erre a leckére. — Sebaj — enyhül „szigora” az öreg halásznak —, majd mi megmutatjuk, ugye, Tamás. * És hogy a tanácselnök is szívesen rááll, két ladikban indulunk tengeri — tengernyi kalandos utunkra a TiHalak — avagy egy kis „szeszmesz” a ladik fenekén Ot a töltéshez sza II. vizén, amely most melegen sugározza vissza a dúsan elömlő napsugarakat. Mintha pedig csak búcsúztatni akarna bennünket, a faluban felzúg a harang és zeng-zeng, hosszan, kitartóan, hogy már-már túlzottan is megtisztelve érezzük magunkat, mígnem Kurucz, az ifjú elnök ki nem ábrándít bennünket: — Itt ez a szokás, szólnak a harangok, folyvást csak szólnak ... Tűnődni azonban nincs idő, hogy jó-e ez avagy sem, mert a lapátok tempósan munkába kezdenek, és a két halászladik kisiklik a vízre... És most egy olyan óra következik, amiért önmagunkat is irigyeljük egy kicsit: víz, napfény, tiszta levegő, lomha röptű gémek, gólyák, szárnycsattogtató szárcsák, fürge fecskék, s a körülöttünk futkározó ázott vízicsirkék és a vízből játékosan ki-ki ugró ezüsthasú halak ... Bizony, nem adnánk egy vaklóért, de azt sem, amikről — és ahogyan! — az öreg Tóth most mesél... Szőke^zánés'a portjc
