Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-09 / 83. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. április 9., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM »•

Oldalunk képanyagát Kokas Ignác — a Kossuth díj 1983. évi kitüntetettje — műveiből válogattuk.

A reprodukciókat Perl Márton készítette.

Moldova György:

Akit a mozdony füstje

megcsapott

(Részlet)

Kimentünk Rumba, ahol egy évvel ezelőtt szűnt meg a vasút; érdekelt, hogy mi történt azóta, és mit szólnak az emberek a fejleményekhez — mintha a Sárvár— Zalabér—Batyk vonal jövőjébe keresnénk bepillantás.!

Először Rum kastély megállónál szálltunk ki körülnézni. Az őrházon még ott maradt a régi tábla, az udvaron is ott állnak még sa- rangba rakva a tüzelésre szánt ócska talpfák, de az ablakból már eltűnt a menetrend és a vasút minden jelvénye, az üveg mögött csak üres orvosságosdobozo- kat látni.

A pályatestet már elbontották, nemcsak a síneket, hanem a zúzott követ is felszedték és elszállították, az ágyazatot elterítették, a folyami sóder most széles, sárga szalagformában kanyarog, szélét már felverte a magas, szakállas vadzab. Csak a postai távíróoszlopok jelzik, hogy merre vitt valaha a vasút, és Rum állomás határában a tilos állásban hagyott bejárati jelző, melyet, úgy látszik, nem volt érdemes felszedni.

Nem vagyok vasutas — egész családunkból senki sem vitte többre utasnál —, de most én is nehezen gyűröm le magamban az elér- zékenyülést. Tudom, hogy ezt az országot a vasút emelte ki a középkorból, a vasút vitte el a világot a süppedt falvakba, a vasút segített ipart, kultúrát teremteni.

— Egy év türelmi időt szoktak hagyni a vasúti pálya felbontására, hátha mégsem válik be az autóbuszközlekedés, és vissza kell terelni a forgalmat, de itt valamiért sürgős volt, egy fél év után mindent felszedtek.

— A bontást a vasút végzi?

— A vasút nem győzné, sem embere, sem megfelelő gépe nincs hozzá. 8,3 millió forintot fizetünk a bontásért a megyei tanácsnak a Közlekedéspolitikai Alapból — ebben az összegben már a földterület újrahasznosítási munkái, telekkönyvezési és átírási költségei is benne vannak.

— Ilyen drága a bontás?

— Egy méter vágány felszedése géppel száztizenhárom forint, kézzel hatvan, egy sorompó leszerelése ezerötszáz forint. A vasútnak haszna nincs belőle, a bontásból kikerült anyagok közül csak az 1913 után készült, jó állapotban levő sínekre tart igényt, ezeket visszavásárolja, és újra beépíti valahol.

— És maga a pályatestet nem lehet használni semmire sem?

— Kitűnő alap volna közút építéséhez. Ügy hallom, ha megszűnik az őrségi vasút, Bajánsenyénél valószínűleg erre telepítik a határkelőhöz vivő utat.

Még egyszer elnézek a messzire kanyargó sóderszalagon.

— És ebből itt mi lesz?

— Nem tudom, talán kaszáló, vagy parlagon marad.

Bemegyek a rumi tanácsba; az elnököt bent találom, amikor jövetelem célját előadom, készséggel vállalja a beszélgetést.

— Mit szólt annak idején a vasút megszüntetéséhez? Próbált-e tiltakozni?

— A vasútnak tekintélye volt, az autóbuszban nem bíztak az emberek, és kezdettől fogva nem akarták. Minket, vezetőket meg sem hallgattak, mégis ránk haragudott a nép.

— És most, egy év után, hogy áll a helyzet? Bevált az autóbusz?

A sovány, kopott ruhás férfi forgatja a cigarettát az újjai között, láthatólag tudja, hogy az elnöki íróasztal mögött meg kell válogatnia a szavait;

— Semmiképp nem vált be. Először is: drágább. A vasúton tizenegy forint húsz fillér volt a retúrjegy Szombathelyig, a buszon egy menet tizenegy forint hetven fillér, és ehhez jön még a negyven fillér biztosítás, ami kötelező.

Másodszor: a buszon állandó a zsúfoltság. Érthetetlen, hogy miért engedik. Ha én az ötszemélyes kocsimra hat embert veszek fel, megbüntetnek, a busz viszont vihet húsz emberrel többet, mint amennyi elő van írva.

Harmadszor: a buszon

nincs elegendő hely a csomagoknak; negyedszer:

nincs mellékhelyiség, ezért az öregek és a betegek alig vállalkozhatnak az útra, ötödször: előfordul járatkimaradás, tavaly november 7-én magam tettem panaszt, most május vége van, de még nem válaszoltak rá. A Volán nem sokat törődik. Rummal.

— Legalább volt valami haszna a községnek a vasút megszűnéséből?

— Semmi. A felsőbbség nekünk ígérte a síneket, de mikor kiderült, hogy a kohók sokat fizetnek érte, rátették a kezüket. Kértem a bazaltkövet, kellett volna a belterületi utunkra, de azt is felszedték, és elvitték Szombathelyre, nekünk meg ha kell kő, hozathatunk magunknak Sümegről.

— A régi vasúti épületekkel mit tudtak kezdeni?

— A Rum kastélyi megállóban a volt pályaőr lakik benn, a nagy állomást egy szombathelyi szövetkezet bedolgozó részlege kapta meg; van egy raktár is, de az nem kell senkinek, túl nagy, és az alapterület után kellene fizetni a bért.

Már most, alig egy év után, megérezzük a vasút hiányát. A Rába mellett parcelláztunk, üdülőtelkeket alakítottunk ki, évente harminc-negyven telket el tudtunk adni, de mióta megszűnt a vasút, egyet sem. Meg lehet érteni az embereket, régen egy négytagú család Szombathelyről lejött negyven forintért, most száz forintba is belekerül. Már az is látszik, hogy bent a faluban is lemegy a házak értéke.

És még nincs vége a bajoknak! A TÜZÉP-telepre most közúton szállítják a cementet, tüzelőt, építőanyagot, és ez sokkal többe kerül, mintha vasúton hoznák. Három évig hivatalból megtérítik a különbséget a vállalatnak, de mi lesz azután? Az biztos, hogy a TÜZÉP nem lesz hajlandó ráfizetni: vagy felemeli az árakat, és az ötvenforintos szénért hatvanat kér majd, vagy megszünteti a rumi-telepet, és mehetünk egy mázsa cementért Sárvárra, Szombathelyre. Nem hittem volna, hogy ennyit jelent a vasút.