Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-09 / 83. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. április 9., szombat A vers és az olvasója Söprik a játszóteret. Kibombáztak egy házat az utcából, a romot elhordták, de harmincnyolc esztendeje nem építettek helyette újat. Játszóteret rendeztek be a foghíjon, a telken. Idejárnak a környékbeli óvodások. Most már naponta, mert kitavaszodott. Két komoly felnőtt játszóteret söpör. Gondosan, pontosan, szépen. A költőik is mintha játszóteret söpörnének, nem gyárudvart, a létfönntartás egyik alapvető színterének .előszobáját. Igen, de a kisgyerekek a játszótéren tanulják meg azokat a mozdulatokat, amelyek majd képessé teszik őket arra, hogy a gépek mellé álljanak. A játszótér nagyon is komoly színhely. S a költészet sem játék. Persze, hogy nem az — kaphatja föl a fejét az olvasó —, minek is ilyet írni. S éppen Magyarországon, ahol még ma is tisztelik a verset: az ünnepit, a fölemelőt, a hazafiast, a szerelemeset, a vidámat, a szomorút, amely megszabadít, földerít, vigaszt nyújt, kifejez. Most, a költészet napján elméletibb módon is lehetne írni róla; idézni lehetne tudósok passzusait, klasszikus magyar költők vallomásait a költészet mibenlétéről, fogalmáról, ahelyett, hogy szemlélődünk: söprik a játszóteret, s egy mai versművelő nézi, milyen komolyan csinálják, s erről eszébe jut mindennapi próbatétele: a vers. Aztán azt írja: a költészet nem játék. De mégis — a költészet napján legalább egyetlen költőt szükséges idéznie. Nem régit, mégcsak nem is József Attilát, pedig az ő születésnapját emelték tizenkilenc évvel ezelőtt a költészet napjává, hanem egy máig is mait, Nagy Lászlót. Azt írta a költőről: „A legtöbb embertől abban különbözik, hogy gondolatait, emocionális hullámzásait művészi fokon fejezi ki. Közönség és költészet közt a kapcsolat azért teremtődött meg, mert a költészetből, mint más művészetekből is, elsősorban a személyes sors beszél. A kapcsolat ideális esetekben azonosulássá változik ...” Azért idéztük föl Nagy Lászlónak ezt a gondolatát, mert úgy tűnik, hogy a mai magyar költészet egyik legnagyobb kérdése az, hogy egymásra talál-e a vers és az olvasó. Nagy László azt vallja, hogy a költő „nemcsak magának, saját csoportjának ír, hanem nagyon sokaknak, szeretné, ha minél többen megértenék...” Mert: „csak így szerezhet verseinek érvényességet.” De mikor értik meg a költőt? Milyen verseket értenek meg az olvasók? A hagyományosat. Azonban: „A megszokotthoz idomítani a költészet új törekvéseit, akár kívánságban is, valóságos vétek. Sem a hagyomány, sem a költészeti folyamatosság nem ír elő ilyen törvényeket. Ha nem törekednénk szüntelen az újra, nem volnánk századunk gyermekei.” A költő azonban azt akarja, hogy az új értékeket is megértsék az olvasók; hogy közte és a sokadalom közt megmaradjon a kapcsolat. Ennek a fönntartása Nagy László szerint az esztétikai, a művészeti nevelés problémája is. Igazi- tapasztaltam, hogy vannak, akiknek bármiféle költészet idegen, akár egyszerű, akár bonyolult.” A költészetre mégis szükség van: ellenükre is, értük is, annak ellenére is, hogy a gyárudvar mégiscsak más értékrendet képvisel, mint a játszótér,, s hogy ma a természettudomány, a műszaki tudomány tolult előre — mert a költészet a technikai civilizációban is változatlanul etikus és emberközpontú. Nagy László sem filozófus módjára elméleti, de ebben az életében meg nem jelent írásában mégis úgy fejti ki gondolatait, hogy azok bízvást kiegészíthetik a tudósak könyveit. A költészet gyakorlati művelője másképpen gondolkodik, ám éppen olyan fontos figyelni rá. Nem tudni, mikor írta a Lélegző elevenség című jegyzetét, kéziratban maradt fönn, de ma kiváltképp időszerű: megérti-e egymást a költő és az olvasó. Nem művészeti, esztétikai gond, egy kissé leválasztható a költészetről, viszont igenis fontos kérdés. Az emberek akár akarják, akár nem, számtalanszor találkoznak a verssel: iskolásgyermekük révén, a rádióban, a televízióban, sőt a napilapokban is — Kecskeméten, Orosházán, Kaposváron, Ászáron egyaránt. Jó néhány író-olvasó találkozón voltam. Főleg az idősebbek mondják: nem értik a maiakat. Ha azt válaszoltam, hogy sokszor én sem, biztos sikerre számíthattam. Legtöbbször mást mondtam: aki szereti a verset, megtalálja a magáét, de keresnie kell, igyekeznie kell, hogy meg is értse; a vers, ha jó, súlyos, miért várnánk tőle, hogy egyből megadja magát. A költészet minden pillanatában együtt sodródik a régi és az új, a jó és a silány, s nem könnyű sem a költő, sem az olvasó dolga, hogy végül egymásra találjanak. A versre azonban szükség van, s a költő jobban felelős azért, hogy a költészet belső fejlődési törvényeinek szellemében bár, de az olvasóra is rátaláljon. Győri László Serfőző Simon: Amit én elértem Mit mondjak az érdeklődésre? Nézessem le magam? A tehetősség felvégén nekem nincs házam, toronnyal a tetején, hivalkodna előtte pirosra-sárgára kikenekedett vaskerítés. S nincs vagyonom, se másom, amitől sáppadozna az irigység. Hisz más nem érték! Csak ami a vásárlásnak sokba kerül, s híreskedhet vele a dicsekvés. Amit én elértem — nem javakban! — ha nem is sokat, ki veszi valamibe? Anyám, szegény, s a szégyen is röstell érte. Cseh Károly: Ház borostyánkőben A tetőn galambkariatidák A küszöbön moslékosvödör Tűre szúrt lepke hópehely dermed Bezárult az égi-földi kör Nemes Nagy Ágnes: Lázár Amint lassan felült, balválla-tájt egy teljes élet minden izma fájt. Halála úgy letépve, mint a géz. Mert feltámadni éppolyan nehéz. Szokolay Zoltán: Majd majd múzeumba is megyünk, igen, tilosra váltó késő őszi fényben szabálytalanul vágunk át a téren, mert nem jár arra akkor seníki sem. és mégsem látjuk már a képeket, csak egymás arcán sok kis hólyagocskát, és pánik tör ki, ég a múzeum, egy szalmabábot hintáztat szívem, madonna-ölben hamvadó gyerek sikong a báb, én földre ejtem, s éppen J kihull a csikk kezedből észrevétlen, kiált: fogjak el, ok a tettesek, s a lángot eltapossuk sebtiben. a szalmabábot élve eltaposták! A fájdalom költője Száz éve született Juhász Gyula Juhász Gyula költészetének is megvan a maga sorsa: volt idő, nem is a távoli múltban, midőn Ady Endre mellett a Nyugat „nagy nemzedékének” leginkább népszerű költője volt. Alakját mostanában halványabb fény világítja meg, pedig megérdemelné a nagyobb figyelmet, s éppen most, születésének századik évfordulóján. Ady, Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád mellett ő is a magyar költészet forradalmi megújítói közé tartozott, nemegyszer e forradalmi megújulás vezér- egyénisége volt. Rövid életét, hiszen mindössze ötvennégy évet élt, feszült ellentmondások vezérelték: a sors negyegyszer állította az új költészet élére, hogy azután nagyobbat kelljen zuhannia. A század első éveiben ő is a budapesti egyetem bölcsészkarának hallgatója volt, a nevezetes Négyesy-szeminárium diákjai közé tartozott, ekkor kötött barátságot Babitscsal és Kosztolányival. Kétségtelenül neki volt ekkor a legnagyobb tekintélye £T fiatal költők között: barátai úgy néztek rá, mint a születő modern líra csillagára. Levelek egész sora tanúsítja ekkor Juhász Gyula vezető szerepét, mint költő, s mint tudós egy egész ifjú nemzedék reménysége volt. Tanári diplomát szerzett, s minthogy nem voltak pártfogói, az Isten háta mögé: Máramarosszigetre küldték tanítani. Szinte minden tanévet más-más iskolában kezdett el, mindenütt konfliktusba került konzervatív szellemű elöljáróival, Léván, majd Nagyváradon, Szakol- cán, Makón kényszerült új meg új életet kezdeni. E városok között Nagyváradnak, az ottani lázas szellemi fejlődésnek volt kiemelkedő szerepe. Juhász Gyula ebben a gyorsan polgárosuló városban talált új barátokra, méltó tennivalóra. Ekkor készült A Holnap című költői antológia, a modern magyar líra nagy seregszemléje, s ennek az antológiának a kiadásában neki is fontos feladat jutott. Aztán ismét a méltatlan száműzetés következett: a feledés, a magány. Hányatott sorsában még egyszer talált igazi otthonra, befogadó emberi közösségre: az 1918—1919-es forradalmak idején. Juhász Gyula ekkor Szegeden új- ságíróskodott, az ottani polgári radikális mozgalom vezetői közé tartozott, az „őszirózsás” forradalom napjaiban a Nemzeti Tanács alapítói között foglalt helyet. Később lelkes publicista forradalmi versekkel hívja fel a figyelmet magára, a szegedi színház vezetője, aki munkáselőadások rendezésével veszi ki részét az új kultúra kialakításában. Nagyralátó tervek magasáról bukott ismét a magányba, az elhallgattatásba: félelmek és fájdalmak közé. Sok volt benne a cselekvő energia, mindazonáltal alig néhány hónapon keresztül csinálhatta azt, amit szeretett. Nemcsak á társadalom és a történelem kényszerei következtében: súlyos melankóliája is arra ítélte, hogy magányosan, csüggedések és szorongások között élje le nehéz életét, összeroppanások, öngyilkossági kísérletek szakították meg ennek az életnek az alkotó periódusait: a szenvedés, mint súlyos és fojtó légkör vette körül Juhász Gyulát. A verseket mindez haloványabban szőtte át, a szegedi költő szelíd elégiákban, minden feszültebb indulat nélkül adott számot emberi sorsának gyötrel- mes tapasztalatairól. Érdeklődéssel tekintett a külső világ mozgalmas eseményeire, elgyönyörködött az alföldi tájban, őszinte szeretettel mutatta be a tájban élő dolgozó ember küzdelmes életét. Szívéből sohasem hunyt ki az érdeklődés és a szeretet, a mélyben örvénylő fájdalmak nem bontották meg érezhetően a szelíd költői harmóniát. Kevesen láttak bele a szívnek ezekbe az örvényeibe. Babits, aki talán legjobban ismerte Juhász Gyula fájdalmát, így beszélt róla, egyszersmind arról a felszabadító erőről is, amely a költészet varázsában öltött alakot: „Mikor hajdan mint ifjú, lelkesítő és erőt adó kézfogással távoztam az Ipar utcai házból, nem gondoltam, hogy börtönt hagyok el, melyben a vidéki rabság és csüggedés életfogytiglani elítéltje ül. Ez kergette a kétségbeesésbe, s ez nyomta bélyegét költészetére is, mely nem olyan, mint a nagy boldog dalnokoké, mindent átfogó, s egész világot bejáró. De bírja a titokzatos líraiság varázsát, amely egy hangba, egy jelzőbe érzelmi mélységet tud sűríteni, s néha érthetetlenül szíven üt egy hanglejtéssel, egy alliterá- cióval. Se nem hangos, se nem hatalmas, se nem hibátlan, és mégis olykor szívesebben nyúlunk érte a polcra, mint a nagyokért”. Ügy van, juhász Gyula verseiért érdemes nekünk is a könyvespolcra nyúlni: testvéri szót, biztató emberséget kapunk velük. Pomogáts Béla
