Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-09 / 83. szám
IMiMi mái omMCpfö (£áM*á!Hs5f ai ItvfewísaSfi äJaj(*; lb%8UByaű®filbH] wgitofgiiítog) wígitétau &aiw$&s \AÜSh S®®» ® A könyvesboltban mindig úgy érzem magam, mint méh a mézes- bödönben, vagy mint ifjú pasji a < háremében. Mindegyik kellene, minden kellene. Minden gondolat, ami a könyvekben van, minden élmény, azonnal, amit csak a lapok nyújtani tudnak: ide nékem az oroszlánt is. A legvastagabb és legműszakibb fó- liánst is: hátha értek belőle valamit. És a valami a könyvek világában a mindent is jelenti. Állok a könyvesboltban, kezemben egy könyvvel, amelyet úgy szorongatok, mintha „a” könyv lenne, minden könyvnek, ami volt, van és lesz a leglényege. Állok a könyvesbolt közepén felállított alkalmi pult előtt. Szemben velem a szellem építőkockái emelkednek, hogy megalkossák a gondolkodás valóban felépíthető Bábel tornyát, és mint már az eddigiekből is kiderülhetett, meglehetősen filozofikus gondolatok sorjáznak bennem, akit pedig aligha lehetne azzal vádolni, hogy otthonosan mozog a filozófia elvont berkeiben. A mezsgyéin, talán. Állok, kezemben a könyvvel és messziről, pontosabban egy pulttal odábbi világból úgy tűnhet most, hogy valami annyira megragadott, belelapozván a könyvbe, valami olyan gondolat tekeredett hínárként körém, amitől mozdulni sem tudok. A gondolat persze igaz, mégha kaján is, profán is, bár félek, hogy egyben igaz is. Á könyv, amit a kezemben tartok szép. \ A szó legszorosabb értelmében esztétikai jelenség. írhatnám, mondhatnám bibliográfiai szépség, a bibliotéka szépségkirálynője lehetne. Óvják is. Valamikor a gondolat volt a fő. S az, hogy e gondolatot átörökítve megőrizze az utókor számára a gondolkodót. Hogy így teremtse meg önmaga számára a biológiailag megteremthetetlen öröklétet, Ezért véste kőbe, írta stílussal agyagtáblába, hieroglifálta — elnézést áz öntörvényesen kitalált fogalomért — a papiruszra és írta később, míg körmére nem égett a gyertya, kutyabőrre, papírlapra. A gondolatot. Amely, hogy ne szálljon el, ne tűnjék el, mint napfény a felhők mögött, papírra vétetett és a papír, hogy a gondolat biztos őrzője legyen, béköttetett. így született meg a könyv. Valahogyan így, hogy pontosabb legyek. A papírlapokon a gondolat, mint a legfontosabb, aztán a papírlapot, mint legfontosabbat őrzőt, kötés védte. A kötést később díszíteni kezdték. Csodálatos bőr, pergamen, papír, szövet és még ki tudja, hogy mi minden adta a borítókötés nyersanyagát, és milyen képek, formák, cirádák, milyen szépséges betűk, színek hirdették, hogy a kötés nem akármilyen kötés és nem is akárkié ... Olyan szépek voltak ezek a kötések, hogy óvni, védeni kellett, mint műremeket, mint önálló, helyesebben mint önállósult ágát a művészetnek. Ekkor jelent meg a borító. Igen, a borító, amely óvva borította be a könyv kötését, nehogy kár érje, színe ne fakuljon, képe ne kopjon, címe ne tűnjön, művészete ne vesszen holmi kéztapogatós kótyavetyén. És kezdtek szépek lenni a borítók is. Hiába az ember nem szereti maga körül a szürke világot, palettát ragad és kiszínezi: kertet igyekszik teremteni a pusztából. így lesz és lett a gondolatot őrző papírlapokat ösz- szefűző és az azt óvó kötést vigyázó borító önmaga is újabb művészi remeklés. De legalábbis újabb színtere és lehetősége annak, hogy az ember megkeressse és kötést borító borítókon meg is találja önmaga kifejezésének lehetőségét. Mennyi szín, mennyi ötlet, menynyi forma! Nonfiguratív és szecessziós, kibernetikus és klasszikus, barokk és mord-realista, romantikus és nihilista: ez mind lehet a borító, amely a kötést védi, hogy a kötés jól védje azokat a lapokat, amelyek a gondolatokat őrzik, mint valami csodás széf, az utókor számára. Tervezői műremekek, önálló képzőművészeti tárgyak ezek, önmagukban is kiállíthatók, sőt ki is állítják őket. Hát igen, így sokszorozza meg, teremti újra és minden szinten újra önmaga valóságát és lehetőségét a művészet ihlette ember. Állok a pult előtt, kezemben a könyvvel és aggódva figyelem, miként fogdossák brutális ujjak a kötés borítóját, amely olyan szép, vonzó, olyannyira műremek, hogy óvatlan és avatatlan ujjal nem is lenne szabad csak így hozzányúlni. Csak úgy, tűnődöm tovább és magamban, ha ennek a kötést védő borítónak is lenne egy borítója, amely az eredeti borítót megvéde- né, hogy az eredeti borító a maga szépségével és épségével védhesse meg a kötést, amely pompás műremek voltával arra hivatott, hogy a gondolatokat átörökítő lapokat egységben tartva védje meg azokat az enyészettől. A kötés borítójának a borítója kiválóan alkalmas lenne erre, lehetővé tenné, hogy a könyv még inkább közelebb kerüljön az emberhez, még inkább demokratizálódjon, hiszen bátran, mindenféle skrupulus nélkül nyúlhatna bárki is a könyvhöz, mert annak minden szintű — értsd alatta borító, kötés, lapok stb. — művészete megvédetik a legkülső borító által. Igaz, hogy közben a lényeg mind mélyebbre kerül, a gondolat, a könyv már inkább csak talapzat, hogy kötészet '^tervezőművészei megalkossák a majdani aboszolút könyvet, amelyben a lényegtelen már teljesen elfedi a lényeget, illetőleg a lényegtelen a kötés, a borító — legyen a lényeg és a tartalom a lényegtelen. Ám ez mitsem érdekli azt, aki csak gyűjti a könyvet. Állok a könyvesbolt közepén, kezemben a könyv és nézve, forgatva mér tudom, jól tudom, úgy tudom, mintha ma már így is lenne, hogy a borító borítóját is felhasználják majd, azon is lesz majd uram ég nonfiguratív és figuratív, szecessziós és romantikus, meg minden más, hogy ismét felsóhajtsak akkor egy újabb a borítóért, amely... .. .ám hol vagy immár te gondolat, amelynek a bölcsőjéül te könyv, megszülettél... ?! Elhessegetem magam elől e furcsa víziót és a könyvet, amit az imént még a kezemben tartottam, most a hónom alá csapom, s mert tetszik külleme, sokat ígér belle- me, e kötéssel, borítóval gazdagított kis remekét az emberi cselekvésnek, kifizetvén az árát, immár a magaménak tudhatom. Otthon, mint kutya a csontot, vonszolom a szoba sarkába és olvasólámpám fényébe, hogy csak az enyém legyen az első gondolat- falat, hogy csak én ízeljem először a szellem ínyességét és én lapozhassam fel és át elsőnek a köny- vészet e kis remekét. Lapozom: de mi az istenfája ez? A tizedik oldal után a huszonhetedig azt üres oldalak követik, majd a 120.- at követi all. oldal... A könyv különben szép. Csak a borító is fordítva van rajta, az eleje a hátulja és viszont. Hm: azért a kőkorszakban ilyen nem fordulhatott volna elő. Akkor megmaradt volna a lényeg, a kőre és a kőbe vésett gondolat. Igaz, kinek is jutott volna eszébe a hóna alá kapni a sziklát, mert az olyan szép. Hát igen: a könyveknek, meg az olvasóknak is megvan a maguk sorsa. Most jut eszembe,, múltkor voltam egy nagyon szép és igazán látványosan megrendezett értekezleten, de ... Nem folytatom, mert még analógiát keresne valaki a lényeg és a lényegtelen közötti összefüggésről írt könyvész-tűnő- désem okán, és jogán.
