Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-30 / 101. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1983. április 30., szombat HIÁNYCIKK: AZ ÖTLET, ÍZLÉS, EREDETISÉG Szuvenír-kultúra Vörösmajori gondok ünnep küszöbén Beleznai Ferenc szakoktató tanítványainak egy kotró­gép makettjét mutatja be (Fotó: Szabó Sándor) MINDENNAPI NYELVÜNK Simfel: zsémbel A címül adott két szóalak­kal kapcsolatban sokan azt hiszik, hogy egy idegen szó­forma áll szemben haszná­lati értékében is a vele azo­nos magyar megfelelővel. Nem olyan egyértelmű ez a hiedelem: mindkét szóalak egy tőről fakadt. A német schimpfen (ócsárol, szid, kor­hol, pocskondiáz) átvételé­vel kerültek nyelvünkbe. A korábbi átvétel a zsém­bel. Hangsorában is bele- szervült nyelvünkbe, és szó­családja is kitágult: zsémb, zsémbes, zsémbel, zsémbes­kedik, zsémbesség, zsémbe- lődik, zsémbelődő stb. A mai nyelvérzék szerint kerülnünk kell a simfel, simfelés ide­gen szókat, s helyettük a magyar megfelelőket kell felhasználnunk, annál is in­kább, mert igen gazdag pél­datárból válogathatunk. A jelentéstartalmat és a hasz­nálati értéket tekintve a simfel jó magyar megfelelői­nek tekinthetjük ezeket a szóalakokat: leszól, korhol, gyaláz, ócsárol, szid, szidal­maz stb. Az alábbi szövegrészlet­ben bármelyikkel felcserél­hetjük a simfel igealakot: „Bebizonyította, hogy fővá­rosunk, a sokat szidott, pon­tosabban agyonsimfölt Buda­pest, nemcsak kupiéba való” (Élet és Irodalom, 1983. jan. 28.). A testvér jövevény, a zsémbel nem helyettesítheti a simfelt, mert inkább ebbe a rokon értelmű szósorba illeszkedik bele szervesen: civakodik, perlekedik, zsör­tölődik, patvarkodik, tor- zsalkodik, fenekedik, vesze­kedik; duzzog, dohog, elége­detlenkedik, virrog stb. Arany Tompának írt le­vélrészlete is ezt bizonyítja: „Te szuszogsz, neheztelsz, duzzogsz, morogsz, zsém- belsz, porolsz, osztozol, ci- vakodol, veszekedel” (Arany — Tompának, 1854). Arany különben versbeli kulcsszó­ként is gyakran élt a zsém­bel igével: „Ide-oda zsémbel, zörög, mint a haraszt” Hogy a zsémbel ige szár­mazéka egy mai szövegben is jól teljesítheti nyelvi szerepét, arról ez a szöveg- összefüggés bizonykodik: „örülök, hogy zsörtölődik, s kívánom, hogy mindaddig zsémbeskedjék, amíg dolgo­zik” (Magyar Hírlap, 1983. ápr. 9.). A címbeli két német át­vétel természetesen a meg­felelő beszédhelyzetekben más-más stílusértéket kép­visel: a simfel inkább ala­csony stílusszintű, városi nyelvi forma, a zsémbel ál­talánosabb használati érté­kű, s minden stílusszinten jól teljesítheti a neki szánt közlő, kifejező szerepet. Dr. Bakos József A lassan beköszöntő jó időnek Egerben és a me­gye számos pontján is leg­megbízhatóbb jele a napról napra növekvő turizmus. A szokásos és néhány újabb idengenforgalmi látnivaló mellett pedig szintén a ta­vaszt jelzik a zsúfolt kiraka­taikkal, polcaikkal az álla­mi vagy kiskereskedői szuve­nír- és ajándékboltok, vala­mint az úgynevezett bazár­árudák. Kínálatuk: a „helyi” vagy „tájjellegű” úti emléktárgyak köre azonban úgy tűnik, eb­ben az évben is változatlan marad. Igaz, a fából és mű­anyagból barkácsolt égetett, préselt, mázolt és lakkozott) hordó, minaret, borospalack, ágyú, kerekes kút, őzike stb. utánzatok és gyakorta primi­tív tákolmányok mellett nemrégiben egy (legalábbis ezen a tájékon) eddig isme­retlen típus is megjelent: „falikép”, amelyen néhány bambusznád mellett egy fa- ragott-festett-lakkozott vi­torláshajó díszeleg!!!). A szemlélő és a gyanútlan vá­sárló értetlenségét feloldandó pedig a fumírlap alján ol­vasható a mindent magyará­zó (?) felirat: „Eger” ... Lám, az egykor vízimalmai­ról és halállományáról is hí­res Éger-patak, vagy maga a megyeszékhely e téren is egy szebb jövőnek néz elébe — gondolhatnánk. De hagyva a „kikötői optimizmus”-*;, felvetődik, hogy kinek az agyában jött létre ez a tu­datzavar?! A merendelők és forgalmazók körében már annyira elharapózott volna az igénytelenség vagy fino­mabban szólva: a figyelmet­lenség, hogy szerintük ez már fel sem tűnik? E szélsőséges példa ma­gában is jelzi, hogy tárgy- kultúránknak egy sajátos, de szemérmességből vagy éppen a pallérozottabb ízlés szemszögéből ez idáig kel­lően nemigen átgondolt sze­letét jelenti a szuvenirjelen- ség. Való igaz, hogy ezek az úti emléktárgyak egy valós emberi igény szülöttei: lévén az utánzás maga is egyfajta ünnep és szeretnénk, ha er­re valamilyen szimbolikus tárgy otthon is emlékeztetne minket. De úgy véljük, amennyire öröm az utazónak, turistának egy-egy híres ha­zai vagy külföldi nevezetes­ség felkeresése, úgy az adott helynek is kötelessége (kel­lene legyen), hogy megbe­csüléssel fogadja az oda el- zarándoklót. Így a látható vagy csupán érzékelhető szellemiséget oly módon is maradandóvá teheti, ha ön­magáról színvonalas kép­mást teremt és nyújt. Az emléktárgyak eredeti- tiségét, ötletes mivoltát és íz­léses jellegét szerte a vilá­gon, így hazánkban is igen kritikusan lehet és kell vizs­gálni. Sokan úgy vélik, az egész kérdést egy tollvonás egy csapásra megszünteti. Bizonyos, hogy ebből semmi jó nem születne, sőt a kér­(Fotó: Tóth Gizella) dés, miszerint mit vigyünk emlékül egy-egy utunkról, ugyanígy megmaradna. A reálisabb lehetőség inkább afelé mutathatna, hogy kel­lő támogatással bővíteni le­hessen az emléktárgyak kí­nálatát; színvonaluk akár a mai versenyszellem ilyetén kiaknázásával emelhető vol­na. Tudjuk, a gondolat me­gyénkben sem új, — leg­utóbb a megyei tanács ke­reskedelmi osztálya szerve­zett egy olyan tanácskozást, ahol az ízléses, értékes táj­jellegű ajándéktárgyak hiá­nya is gondként merült fel. Ügy véljük, megfelelő szer­vezéssel (ideértve a szüksé­ges anyagiakat is) pályázat, vagy kritikusabb tárgybírá­lat, netán bizonyos kedvez­mény vagy dotáció formá­jában mind az alkotókat, egyaránt serkenteni lehetne egy igényesebb és színvona­lasabb tárgyi együttes kiala­kítására. Az ízléses és a maga ne­mében stílusos emléktárgy mind pedig a kereskedőket igen kelendő portéka. A be­lé fektetett szellemi energia és anyagi ráfordítás — fő­ként olyan helyen, mint a Mátra—Eger—Bükk vidéke — gyorsan megtérül, sőt újabb hasznot is hajthat. Már csak azért sem lehet ér­dektelen figyelmet szentelni ennek a kérdésnek. Kriston Vízi József Vörösmajor, szakmunkás- képző intézet! A selypi me­dence, Hatvan és Gyöngyös környéke, valamint Nógrád, Szolnok megyék jó néhány üzeme innen nyer szakem­ber-utánpótlást két évizede. Tíz szakmában folyik itt a képzés, és a fő profilt a vas­ipar, utóbb pedig a bánya­művelő, bányagépszerelő szakmák jelentették. A Tho- rez Külfejtéses Bányaüzem­hez például Vörösmajorból kerülnek ki az ifjú kotró­mesterek, gépkezelők. Jelen­leg 360 növendéke van a tanintézetnek, ami nem ép­pen megnyugtató. — Jó néhány fontos szak­mában évek óta nem tud­juk kellően, az igényekhez igazodva feltölteni az évfo­lyamokat — mondja Tóth Mihály igazgató. — Például épp a bányaművelő, bánya­gépszerelő szakmában mind­össze 34 fiatal képzi magát, holott csak a külfejtésnek legalább a duplája kellene. Most összegeztük a jelentke­zéseket, amiből kiderül to­vábbá, hogy öten akarnak szerkezetlakatos szakmun­kásbizonyítványt szerezni, holott a CSŐSZER, az apci Metalloglobus, a Mátraalji Szénbányák Vállalat üzemei ennek tízszeresét is alkal­maznák, mégpedig jó bére­zéssel. És ami országos gond, nálunk is mutatkozik: az esztergályosság iránti teljes érdektelenség. Beszélgetésünk során ke­restük az ifjú szakember­utánpótlás terén megnyilvá­nuló probléma okát. Az igaz­gató véleménye szerint né­hány divatszakma előretöré­se billentette fel a korábbi jó egyensúlyt, a pályák irán­ti érdeklődés kellő megosz­lását. Az autószerelő szakmában például olyan mérvű a túl­jelentkezés, hogy a fiatalok egyharmadát vettük csak fel a következő tanévre. Majd­nem így állunk a központi­fűtés-szerelőkkel. Az ifjak, vagy talán a szüleik nyilván úgy gondolkoznak, hogy e mesterségek tudói, itt-ott vállalt munkaidő utáni ügy­ködéssel, jelentős többletjö­vedelemhez jutnak, köny- nyebben élnek — mondotta Tóth Mihály. — Nekünk azonban a népgazdaság érde­keire kell elsősorban figyel­nünk. Mert nyilván valameny- nyien innánk a levét, ha az emlegetett divatszakmákban túltengés áll be, máshol pe­dig lehetetlenné válik a gyá­rak, üzemek, bányák normá­lis termelőmunkája. A vörösmajori szakmun­kásképző intézet vezetői ter­mészetesen arra töreksze­nek, hogy a szakemberután­pótlás ügyét jó mederbe te­reljék. És bár ezúttal nem tűnt eredményesnek, de min­denképpen alkalmazni kí­vánják korábbi módszerei­ket. Gondos terv alapján keresik fel a környék közsé­geinek általános iskoláit, ahol osztályfőnöki órákon, szülői értekezleteken próbálnak érdeklődést kelteni a hiány­szakmák iránt. Húsznál több iskola nyolcadikosait meg is invitálták tanintézetükbe, hogy a helyszínen ismerked­jenek meg a jelentős után­pótlást igénylő mesterségek­kel. Most egyébként, éppen az iskola fontosságát is mél­tányolva, a szakmunkáskép­ző gyönyörű parkjában ren­dezik meg Lőrinci nagyköz­ség és a selypi medence dol­gozóinak majálisát, A mun­kásság ünnepének, május el­sejének délelőttiére, illetve az egész napos . programra több ezer vendéget várnak a rendező szervek. Közöttük lesz Barta Alajos, a megyei pártbizottság első titkára is, akinek köszöntője után zaj­lanak majd le az ünnepi ese­mények. (moldvay) K i tudná pontosan meg­mondani, mire képes az ember? De hát hogyan is volna ez lehetséges, amikor az emberek a legmagasabb csúcsokat ostromolják, ahol a szél sem tud semmibe be­lekapaszkodni, gyalogszerrel indulnak a sarkvidékre, vagy parányi lélekvesztőben há­nyódnak az óceánon és köz­ben a bőr nadrágszíjukkal táplálkoznak? Valóban le­hetetlen elsorolni az emberi kitartás, szívósság, akarat­erő valamennyi példáját és az élet mindennap újabb bizonyítékokkal szolgál erre. Én most egy olyan em­berről zengek dicshimnuszt, aki arra kényszerítette ön­magát, hogy dohányozzon. S hogy ez a himnusz meggyő­zően csengjen, közlöm: ez az ember — én magam vagyok. Korunk fiatalembere már nem áll választás előtt ab­ban a tekintetben, hogy hozzá kell-e szoknia a füst­höz vagy nem. A mai fia­talember dohányosnak szü­letik. Első lélegzete egyúttal az első szippantás is. Az első, amit lát, nem a vilá­gosság, hanem a cigaretta sötét füstkarikái. Az első hang számára — nem édes­anyja bűvös bölcsődala, hanem egy dohányző nő ful­dokló köhögése. Én pedig kisgyermekko­romban annyira elmaradott voltam, hogy sokáig nem is gyanítottam, micsoda élve­zet a cigarettafüst. És így volt ez mindaddig, amíg falunkban megnyílt az első mozi. Ezzel a filmek való­ságos özöne zúdult rám, és minden film tele volt ci­garettafüsttel. Különösen jók voltak ebben a tekin­tetben a francia filmek. Ezekben mindenki dohány­zott: a gengszterek és a rendőrbiztosok, a taxiveze­tők és a testőrök, a sok-sok Lajosról nem is beszélve. Elbűvölő hölgyek, akiknek szemében bűnös fény csillo­gott, utánozhatatlan kecses­séggel emelték ajkukhoz a füstölgő cigarettát — c’est la vie, o la, la! Mutassanak nekem egyet­len embert is, aki mind­ezek láttán ne nyúlt volna legott cigarettáért? Jóma­gam első próbálkozásomat a ma már nem létező „speciá­lis keverék”-kel végeztem, amelyre ha egyáltalán em­lékszik valaki, akkor bizo­nyára mélységes undorral. Szervezetem tőle telhetőén ellenállt. Heves köhögés ráz­ta meg egész testemet. A görcsös hányingertől hétrét görnyedtem, de bátran küz­döttem önmagámmal, és erő­nek erejével nyeltem a bü­dös füstöt. És győztem! Nehezen kap­tam levegőt — erről azelőtt azt sem tudtam, mi fán te­rem —, szemem gyulladásos lett a füsttől, esténként ál­matlanság kínzott, reggel viszont alig tudtam felnyitni a szememet. Ha gyengébb, kishitűbb ember vagyok, akkor ter­mészetesen felhagyok ezzel az önkínzással, én'azonban állhatatosan haladtam cé­lom felé, és roppant bátor­sággal tovább mérgeztem magam nikotinnal. És né­hány hónap múlva majdnem elértem a célomat: kardio- grammomon különös zeg­zugos vonalak jelentek meg, amelyek a Mount Everest csipkés ormaihoz hasonlí­tottak, vérnyomásom, úgy rémlett, felkúszott erre a hegycsúcsra és a vizsgáló orvos csodálkozva csóválta a fejét: ilyen fiatal és már ilyen nyavalyás. Én azonban továbbra sem adtam be a derekamat, ösz- szeszorított foggal növeltem mindennapi adagomat. Har­mincéves koromban hatvan­ötnek néztem ki, de büsz­kén mondhatom, hogy egyet­lenegyszer sem éltem vissza ezzel. Igaz ugyan, a nők és a gyerekek átadták nekem a helyüket, én pedig csak a fejemet csóváltam és gör­csösen köhögtem, a szenve­délyes dohányos hörghuru­tos, kéjes köhögésével. És egyszer csak eljött az idő, amikor az orvos közöl­te: vagy abbahagyja a do­hányzást, vagy tovább füs­tölhet —, de a másvilágon. És én abbahagytam a do­hányzást. Két hosszú napig. Azóta sok minden meg­változott. Ma már nem lát­szom hatvanöt évesnek. So­kan hetvenöt esztendősnek tartanak. Most egy cél lebeg előttem: el kell érnem, hogy százévesnek nézzek ki! Ami a közérzetemet illeti, már réges-régen elértem ezt. És van, aki még azt kér­dezi, mire képes az ember! (Ford.: Gellér György) Az ember mindenre képes Társadalomkutatás Új folyóirat Társadalomkutatás cím­mel új folyóiratot indít az MTA gazdaság- és jogtudo­mányok osztálya. Az első szám megjelenése alkalmá­ból pénteken Kulcsár Kál­mán, az MTA főtitkárhe­lyettese, az új lap főszer­kesztője, az Akadémia Roo­sevelt téri épületében tájé­koztatta a sajtó képvise­lőit. A folyóirat évente négy alkalommal, mintegy 500 oldalon jelenik meg. Szer­kesztői arra törekednek, hogy a lapban a társadalom folyamatait feltáró cikkek és tanulmányok, vagyis a tár­sadalomkutatás új eredmé­nyeit tükröző anyagok je­lenjenek meg. A folyóirat igyekszik gyorsan reagálni a társadalom életében je­lentkező problémákra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom