Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-03 / 79. szám
<5. NÉPÚJSÁG, 1983. április 3., vasárnap TÖRŐDÉSBŐL JELES A Heves megyeiek példát mutattak Beszélgetés a Magyar Gerontológiai Társaság főtitkárával Közhelyként hangzik, mégis igaz: az emberiség öregszik. Az ENSZ a legutóbb 1982. július 26. és augusztus 6. között világértekezletet rendezett ebben a témakörben. A résztvevők megállapították, hogy az 1950-es év adatait alapul véve 15 esztendő múlva a hatvan éven túliak száma ötszörösére nő. A konferencián szereplő magyar jelentés megállapította, hogy hazánkban a 10,7 milliós lakosság 17 százaléka hatvanon túli. Ezek az awaiekok is jelzik, hogy egyre többet kell tennünk az Idős korúak érdekében. Ezzel a fontos feladatkörrel foglalkozik — többek között a Magyar Gerontológiai Társaság, amelynek főtitkárával, dr. Vértes Lászlóval beszélgetett munkatársunk a jelenlegi eredményekről és a megoldásra váró gondokról. Sikeres összefogás — Miként érzékeltetné sokrétű tevékenységüket? — 1966-ban alakultunk, alapvető célunk azóta is változatlan: arra törekszünk, hogy lehetőségeinkhez képest könnyítsük az alkonyévekkel járó gondokat. Pillanatnyilag 350 tagunk dolgozik szerte az országban. Orvosok, szociálpolitikusok, tanácsi vezetők csatlakoztak hozzánk, hogy kiaknázzák az összefogásban rejlő adottságokat. Ez az összetétel garancia arra, hogy megbirkózzunk a ránk váró feladatokkal. Hadd hangsúlyozzam, hogy nem a „gittegyletek” számát gyarapítottuk, nem csevegő, semmittevő asztal- társaságot formáltunk, hanem azokat az embereket tömörítettük, akikre bármikor számíthatunk. Rendszeresen találkozunk, s ezeken a fórumokon mindig aktuális témákat vitatunk meg, a megoldáskeresés igényével. Emellett figyelemmel kísérjük a különböző küföldi kezdeményezéseket, értékeljük, mérlegeljük ezeket, s igyekszünk kamatoztatni a nálunk is hasznosítható mozzanatokat. Javaslatainkat eljuttatjuk az érintett szervekhez, s mindent megteszünk azért, hogy hatékony intézkedések szülessenek. A Szegő-féle módszer — Megyénkben a Szegő házaspár valósított meg egy elképzelést Hevesen. Miként fogadták ezt önök, látnak-e fantáziát benne? — Rendkívül nagyra tartjuk, annál is inkább, mert komplex jellegű, azaz a testi, lelki és a szociális gondoskodás formáit ötvözi egészségesen. Méghozzá megelőző,- azaz prenventív jelleggel, hiszen a gerontológiai gondozó lelkes munkatársai számba veszik a járás nyugdíj előtt álló lakosságát: az 54 éves nőket és az 59 esztendős férfiakat. Nemcsak az egészségi állapotot mérlegelik, hanem a szociális körülményeket is. Emellett — szükség szerint — jogi, adminisztratív tanácsokat adnak. Azért is szorgoskodnak, hogy a foglalkoztatottságot is biztosítsák, természetesen lehetőségeikhez mérten. Ezt a vállalkozást csak dicsérhetjük, ugyanis a veszélytényezőket időben tárja fel, s ezáltal megakadályozza az idősek korai fizikai és pszichés hanyatlását. Mellesleg gyakorlati tapasztalataik regimentje igazolja, hogy kitűnően működő hálózatot alakítottak ki. Épp ezért példájukat követendőnek minősítjük, másoknak is javasoljuk. Ügy értesültünk, hogy az Egészségügyi Minisztérium nem ilyen kedvezően vélekedik. Ön szerint mi a tartózkodás oka? — Nem elvi jellegű, mindössze arról van szó, hogy az általános bevezetést a jelenlegi körülmények nem teszik lehetővé. Magyarán szólva: nincs annyi szakember, amennyire szükség lenne. Mellesleg egyelőre nem is lesz. Ettől függetlenül mégis propagálom a kezdeményezést. Hadd nyerjem polgárjogot ott, ahol képesek arra, hogy megteremtsék a tárgyi és a személyi adottságokat, feltételeket. Nyugdíjasok főiskolája — Az utóbbi időben nagy visszhangot váltott ki az az oktatásmód, amelyet a nyugdíjasok számára kínálnak Egerben. Hogyan patronálják ezt az ígéretesnek tűnő ötletet? — Túlzás nélkül állíthatom, hogy nemzetközi szinten is rangosnak számít. Hasonló próbálkozás rajtolt 1983-ban Franciaországban, majd Belgium, Dánia, Nagy- Britannia, Kanada, az NSZK, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svájc következett. Később jöttek a lengyelek, az NDK-beliek. Vala- menyi tisztes szándék szülötte, hiszen rendszeres elfoglaltságot, hasznos időtöltést, tanulási lehetőséget biztosítanak az időseknek, akik így nem érzik feleslegesnek magukat, akik egy cél érdekében munkálkodhatnak. Az egriek — s ez egyáltalán nem túlzás — ennél többet tettek. Hadd említsem meg dr. Szűcs László főigazgató, dr. Nagy Andor tanszékvezető, dr. Szegő Imre igazgató-főorvos, és dr. Szabados Lajos adjunktus nevét, ők nem húzódoztak az áldozatvállalástól, s mindent megtettek azért, hogy zökkenők nélkül folyjék a tanítás a nyugdíjasok főiskoláján, amelyet kétévesre terveztek. A jelentkezők hetenként egy alkalommal ülnek az iskolapadokba, s gyarapítják irodalmi, történelmi, angol, német nyelvi, szociálpolitikai, művészettörténeti ismereteiket. Pillanatnyilag már a másodévesek állnak helyt. Azzal is egyetértünk — remélem, ennek nem lesz különösebb akadálya —, hogy egy részük egy szakos tanári diplomát szerezhessen. A részletek még tisztázatlanok, de meggyőződésem az, hogy a jelenlegi akadályok is elhárulnak. Egy biztos: a tapasztalatok kedvezőek, ha véget ér az első „menet”, akkor értékeljük az eddig megtett út eredményeit és gondjait. Hiszek abban, hogy ez a próbálkozás másutt is beválik, s egyre több ember életét varázsolja tartalmasabbá, színesebbé. Pécsi István Lassan négy évtizede annak, hogy hazánk felszabadult. Egy emberöltőnyi távolságra kerültünk ettől az eseménytől. Élnek még közöttünk olyanok, akik személyes élményként említhetik fel az akkori időket. De már olyan pedagógusok is tanítják 1945-öt, akik tantervi anyagként ismerték meg. Nekik már csak történelem mindaz, ami a ma élő százezreknek még élet és halál kérdése volt. Mit tudnak erről ők? Lehet csak lecke, házi feladat április 4.? Együtt a nagy család Ha a meghatározó gyermekkort kell felidézni, mindjárt a nagymamát említi Tóth Vilmos, a gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium tanára. — Előfordult, hogy egy-egy családi ünnepségre harmin- can-oegyvenen jöttünk össze Ecséden. A nagymama olyan igazi matriarchátusi családfő volt. Mindenki figyelt rá. A beszélgetés során pedig előbb-utóbb szóba került a múlt.. A nagyszülők nincstelen parasztok voltak. Tavasztól őszig az Alföldön éltek, dolgoztak. Summásként gyűjtötték össze verejtékes munkával a kenyérnekvalót. — Jól emlékszem, hogyan mondták. A malacka levágása után a szalonna egy részét eltették a nyárra. Legyen az aratáshoz, cséplés- hez a kenyér mellé. A mindennapi falatot úgy kellett beosztaniuk egész évre. — Mindez olyan, mint valami furcsa mese? — Nem. A mi családunk sem élt rózsás körülmények között. A szűkös életmódunk emléke engem is kísért. Nem nehéz beleélnem magam a nagyszüleim helyzetébe. — Mit hallott a felszabadulásról otthon? — Ecséden egy ideig állt a front. A község előtti Hevesi Ágnes (Fotó: Szabó Sándor) dombokra befészkelték magukat a németek. Égy rokoncsaládnak sikerült a már felszabadult Hortra átmennie. Szinte magam előtt látom, hogyan kellett nekik lopakodniuk a patak völgyében, minden percben attól rettegve, hogy felfedezi őket a német. Nagyanyám azt is elmesélte, hogy le akarták vágni a malackájukat, amikor egy nappal korábban a németek elvitték gonddal nevelt állatkájukat. Amikor viszont a szovjet katonák bementek a faluba, az egyikük kenyeret adott a nagyanyámnak. Ezeket sem lehet elfelejteni. Egy tanárnőt említ Süvölvénykorából még egy név villan fel. Az ecsédi iskola történelemtanáráé, Szilágyi Franciskáé. — Egyedül élt, neki egyetlen öröme volt a tanítás. A történelmet nagyon szerette. Délutánonként szívesen foglalkozott velünk: mesélt a múlt idők eseményeiből. Azt hiszem, ő oltott be engem a történelemmel. Később a hatvani gimnáziumban is olyan egyéniség keze alá kerültem, aki tovább mélyítette bennem a vonzódást a múlt iránt. Máthé József né nevét nem felejtem el. A debreceni egyetemen pedig Ránki György professzor előadásait hallgattuk a második világháborúról. Egy évig foglalkoztunk ezzel a korszákkal, olykor hetenként négy előadásban, három-négy órán keresztül. A felszabadulás ténye tehát közvetett élménye is. Mit tud ebből a tanítványaival érzékeltetni? — Szokták mondani, hogy a mai fiatalokat nem nagyon érdekli a történelem. Közömbösek. Azt hiszem, a tanáron múlik. A gyerek nagyon fogékony lélek. Ha érzi, hogy az, aki a katedráról szól hozzá, a meggyőződését mondja, pisszenésnyi csend van a teremben és a legmegátalkodottabb diák is moccanás nélkül figyel minden szóra. Beleélik magukat az eseményekbe. íme, egy „titok”, ami soha nem volt titok a jó tanár előtt. A másik nagyapa A. tanítvány, a II. c-ből Hevesi Ágnes. Ahogy hallgatom, szinte ismétlődik minden: a család, a nagyapa, a gyerekkori vonzalom a múlt eseményei iránt, a tanár, Marsi Pálné, a gyöngyösi 3-as számú általánosból, az otthoni környezet, amelyben az anyu és az apu is pedagógus. Velük is meg lehet beszélni mindent: könyvet, filmet, tv-sorozatot, pédául a doni katlanról. — Az én nagyapám, Hevesi Béla régi munkásmozgalmi ember, ő mindig beszél nekem a felszabadulás előtti időkről, majd 45-ről és mindarról, ami utána történt. Szívesen hallgatom, mert engem főként a második világháború érdekel. A történelem, azt hiszem, nekem nem hobbi, annál több, valamiféle mánia. Szeretném majd valamikor tanítáni. — Mit tud felfogni ebből a tényből, hogy felszabadulás? — Először azt talán, hogy attól kezdve mi nincs. Nincs fasizmus, nincs koncentrációs tábor, nincs sárga csillag. De rögtön hozzákapcsolódik:-mi lehet? A demokráciához való eljutás lehetősége. Ez a „lehetőség” nagyon fontos. — Kivételnek mondható á tinédzserek között maga? — Nem hiszem. A mai tizenévesek sincsenek érzelem nélkül. Ha cinikusak, azzal is érzékenységüket akarják leplezni, nekem az a véleményem. Persze, sokat számít a család és az iskola. Mit kap a tizenhatéves tőlük. — Történelmi eseményeinkhez bizonyos jelképek társulnak. Dózsa: izzó trón. Rákóczi: kuruc dalok. Negyvennyolc: a háromszínű zászló, a honvédsapka. Mit idéz negyvenöt? — Nekem dalokat, mozgalmi dalokat. Aztán, azt hiszem, leginkább az ötágú vörös csillagot. Mondott még valamit: őt a történelemben az okozati összefüggések érdeklik. Mi miért történt? De nem csupán logika a történelem soha. Érzelmek, hangulatok, emóciók kapcsolódnak a tényékhez. A kettő együtt hat igazán, jegyezte meg. ★ Két ember, az egyikük tanár, a másikuk diák. Az egyik tanítja, a másik tanulja a történelmet. De 45 egyiküknek sem csupán tananyag. G. Molnár Ferenc Tóth Vilmos NEM IGAZ A KÖZÖMBÖSSÉG Nekem már. történelem Kende Sándor: Föltámadás II/2. A hangos szóra az őrnagy felállt az asztal mögött, de Zoltán most már nem hagyta magát: — Mit gondol, miért hamisítottam? ! Két-három mondat han- zott oroszul, félpercig se tartott, és intettek neki, hogy tűnjön el! De nagyon gyorsan! Semmiféle írást nem kapott, csak a kabátos utánaszólt még egyszer, hogy siessen. ... Ezúttal átért a sorompón. S eljutott a VárosligetigNem érzett semmit, csak a keze fázott. Állt, és tűnődött. Mintha egyedül lett volna. Hogy hárman nógatják egymást a járdaszélen, félkar- nyi távolságra tőle — észre se vette. Pedig becsületesen káromkodtak, s a tél-kopasz- totta, szabad fák alatt dühös vagdalkozással rántottak egyet-egyet a kiégett autóroncson; — Hé! — markolta meg az egyik a kabátja ujját. — Nem akarja meghallgatni az embert?! — Mi? ... izé ... Jó napot 1- — motyogta, és indult is. — Űriember — krákogott a másik káromkodó, reszelésen, mintha túl sok dohánylevelet nyelt volna reggel óta, pedig a kabátját dobta volna oda egy szálkás, régi szimfóniáért. — Mit vársz tőle?! Zoltán erre odafordult: — Mit akarnak? — Nem büdös! — rúgott a krákogós a roncsba. — Megfoghatná ! — Minek? — Karácsonyfadísznek nem elég mutatós; annyi eszünk még van! A harmadik, aki eddig hallgatott, s nem is volt már fiatal, most elmosolyodott, és föllépett a járdára: — Autó lesz belőle! — jelentette ki. — Ebből??? — Hát. És még a többi ilyen leprából. Zoltán nem mondott rá semmit. Olyan természetes volt a hallgatása, hogy a többiek se szólaltak meg. Nekidőltek a roncsnak, mely a hármuk súlyától váratlanul arrább roppant egy félméterrel. Egyszerre öntötte el őket a nevetés, és Zoltánnak is ferdére szaladt a szája. Az öreg, böllenkedő kedvvel, belekapott a harmonikásra gyűrő- dött sárhányóba, aztán meg- paskolta, mint az engedelmes ló nyakát: — Hé! Itt ne hagyj, Ráró!... A túlsó soron éppen ekkor szaladt egymásnak két leány, olyan széllel, mintha a Liget két széle felől egyfolytában röpültek volna. — Ilikém!!... Nahát! — Jucikám! — Hát élsz?! — Te is!... Jaj, istenem! — Ilikém! — Jucikám! És sírtak, és kapkodták a levegőt, csúnya férfinadrágban az egyik, fekete kendő a fejükön, talán fiatalok, talán szépek... A karjuk egymás felé kapaszkodó rándulása, a lövészárkokkal fölsetízett hajdani ágyások szélén, a csupasszá fagyott fák alatt szellőt kevert, és illatot idézett, s a mosdatlan férfiarcok, enyhülő ráncokkal, a látványon feledkeztek. S amikor a két lány rég nem látszott már: színtelen rongyokba, háborús göncökbe bugyoláltan eltűntek — a férfiak mégis arra bámultak még mindig ... Zoltán ujjai a vékony kesztyűjében a tenyerébe gyűrődtek, s nem tudta lenyelni a levegőt, ami összegyűlt a torkában. Majd egy hirtelert támadt, mérges indulat kiegyenesítette, és váratlanul fölkiáltott, mintha megijedt volna: — Az isten ... És nem nyelte le a káromkodás végét. Föleszméltek. Zavartan kö- hécseltek, s megrántották a derekukat, mint nyáron a nadrágszíjat. — Igaz is ... — nyögött az öregebb. — Kapaszkodjunk már bele, különben este lesz! — köpködött a krákogós. — Maga is megfoghatja! — intett Zoltánnak a legfiatalabb. — Egészen bátran. Na! — A mesével útközben is ráérünk!... Egy álló órába telt, míg kiértek a ronccsal az Erzsébet királyné út végére, a Rába szerviz elé. Elég idejük volt hát arra, hogy elmondják az erőt adó káromkodások és párás fújtatások között, amit el akartak mondani. Hogy a Ligetben százszámra heverő roncsokból csinálni lehetne valamit. Nyolc-tíz kilőtt, vagy kiégett vacakból összehozni talán egyet. Egy akármilyent, ami mozdulni tud. Hiszen a szerviz központja még német kézen, a főnökség rég meglépett, az üzemben csak any- nyi szerszám maradt, ameny- nyit a hóbuckák alá rejtettek, vagy hazacipeltek, s most a zsebükben csempésztek vissza egyenként; villanyáramra még sokáig nem számíthatnak, bérszámfejtésre meg különösképpen nem — de ha ők nem kezdik el, akkor ki fogjon bele?! ... Este, a negyedik roncs bevonszolása után hagyták abba. Az öreg azt mondta, hazamegy. — Hová? — kérdezte Zoltán. — Kispestre. — Innen?! A másik Angyalföldre indult. Zoltán nem akart menni sehová. Szeretett volna ottmaradni éjszakára, mindegy, valahol talán a régi csapműhelyben, az elég kicsi, és ablaka sincs. Pedig a krákogós hívta magával — ő véletlenül a közelben lakott, ott, Zuglón, a régi végállomás mögött. ★ ... Reggel, és a következő reggeleken, egyre többen gyűltek össze. Kispestről, Józsefvárosból, Kőbányáról, később Budáról is; a régiek, akik előkerültek, s a zuglóiak, gyalog, pincefehéren, éhesen, munkabért nem remélve, utasításra nem számítva, szervezetlenül, nem latolva, és nemigen vitatkozva. Villanyerő hiányában az energiatelep lendkerekét egyelőre a fiatalabbak hajtották, s a nyolc-tíz behordott roncsból valóban összeállt az első valamilyen autó, akkor, amikor a tolókocsi vagy a tricikli is megcsodált és irigyelt járműként döcögött a hurcolkodó fővárosban, a tápászkodó akarásban ...
