Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-23 / 95. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. április 23., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Babits Mihállyal (fent), és Németh Lászlóval (lent) Az ismeretlen ismerős Illyés Gyula öröksége Amikor kezet fogott valakivel, elsőnek a kézszorításának keménysége tűnt fel. Kidolgozott, inas, paraszti munkában is edzett keze volt. S a szorításában ott éreztük az üzenetet. Régi korszak nagyjainak kézmelegét közvetítette: Babitsét, aki fiaként szerette, örökösének tekintette; Kosztolányiét, akinek műveit ő adta ki, s látta el nagyszerű előszókkal; Szabó Lőrincét, akihez mély emberi barátság fűzte; Németh Lászlóét, akivel együtt melengették és dolgozták ki a nagy tervet: a népfőiskolákét, amelyekben megfelelő körülmények között tanultak volna a legtehetségesebb parasztfiatalok. Természeti ember volt a szó legnemesebb értelmében. Nem menekülésképpen tette át székhelyét a jobb idő beállta után Tihanyban, hanem mert ott találta meg azokat az élményeket, amelyek képzeletében az ifjúság derűs egeit idézték. Amikor az őszi hidegek elől visszahúzódott rózsadombi otthonába — ez volt az a ház a József-hegyi utcában, ahonnan kitekintve elgyönyörködhetett a csere- pezők lármájában, akikről egyik emlékezetes versét írta — s hatalmas sétákat tett. Alkonyi fények úsztak mér a város felől, s ő még mindig rótta az utcákat, melyek mind otthonosan tárultak ki előtte, s megmutatták rejtett tikaikat, tavaszi készülődésüket. Azok közé a ritka magyar művészek közé tartozott, akiket természetes és ölelő gesztussal fogadott be a nagyvilág. S ő azt a hatalmas tekintélyt, mely személyiségét és költészetét övezte, arra is felhasználta, hogy szálláscsinálója legyen irodalmunknak. Igazi „nagykövet” volt, a szellem küldötte, elegáns és bölcs, aki meg tudja becsülni az őt ért kitüntetéseket, de zsigereiben érezte, hogy annak a kis országnak a küldötte, melynek szellemi felemeléséért írt és dolgozott. Gőgösen dacolt a múló idővel. Lélekben maradt fiatal. Üjra meg újra körülvették a fiatalabb pályatársak. A fel- szabadulás előtt a Magyar Csillag szerkesztőjeként — ez a folyóirat lett Babits Mihály halála után a legendás Nyugat folytatása — megvalósította azt, ami addig senkinek sem sikerült: összefogta az irodalom legjobb erőit, s olyan szellemi végvárat teremtett, amelynek ostromlott falai mögül eredményesen vívta harcát a fasizmus térhódítása ellen a jobb, tisztább és igazabb emberségért. Később — immár megváltozott történelmi-társadalmi körülmények között — útjára indította a Választ, ahol ismét ő lett a mérték és a példa, a fiatalabb lírikusok tanítómestere. S ahogy múltak az évek, lassan megfogyatkoztak mellőle a régi társak, de mindig megmaradtak a fiatalok, akik tőle várták az útmutatást. Amikor Illyés Gyuláról az első könyv megjelent, szerzője, Gara László, ezt a címet írta fölé: „Az ismeretlen Illyés”. Mert Illyést valóban nehéz megismerni, s még nehezebb fölmérni, mit jelentett ő maga és mit jelentett mint irodalmár a huszadik századi magyar történelem számára. Nemcsak irodalmi jelenség volt ugyanis, hanem egyenesági örököse azoknak az igazán nagy és korszakjelző művészeknek, akik tudták, hogy tehetségükkel szolgálniuk is kell, népük, nemzetük javát kell előmozdítaniuk. Illyés Gyulát nem az irodalom, hanem a történelem méri, amit írt, csak eszköze volt egy nehezen vállalt küldetés megvalósításában. Ezért is lehetetlen a róla akármilyen gondosan vagy futó kézzel felrajzolt arckép- vázlatban elkülöníteni az egyes műfajokat, melyeket kivétel nélkül magas színvonalon művelt. Illyés egy és oszthatatlan, a huszadik századi magyar művészet egyik legjelentékenyebb alakja, az igazi nagyok örököse. Mint az igazi, a jó tanító- mester, mindig feladta a leckét. Megmutatta a példát, aztán ránk függesztette tekintetét, kicsit ironikus várakozással, hogyan sikerül beteljesíteni a művet. S ami igazán nehézzé teszi a feladatot: most, halála után úgy kell élnünk, dolgoznunk, alkotnunk, hogy megfeleljünk ennek a várakozásnak. Mert éppen ő figyelmeztetett rá, hogy a halál a lét természetes kiegészítője, s magát a művet, a kezdeményt nem zárhatja le. Az üzenetnek tovább kell hatolnia és tovább kell termékenyítenie a gondolkodást. „Talán itt az ideje, hogy megmondjam: szeretem és csodálom ezt a költőt, ezt a nagy költőt. Mint a bátyámat. Mint a céh mesterét. Mint egy vezetőt, aki megvilágítja az emberek útját.” Ezeket a szavakat nem magyar költő írta Illyésről, hanem francia: Jean Rousselet. S kivételesen jóleső érzéssel vehetjük tudomásul, hogy Illyést, a magyar költőt a világlíra legnagyobbjai közé sorolja egyenrangú társként. Azt az Illyést, aki a Tanács- köztársaság alatt vöröskatona volt, majd amikor menekülni kényszerült, rövid bécsi tartózkodás után Párizsban telepedett meg, s kétkezi munkásként kereste kenyerét, miközben a kor legnagyobb művészeivel került szívélyes, baráti kapcsolatba. De akkor is így írt: „Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, — bennem forr örökre mit emiatt nyeltem”, s a tékozló fiú gesztusával tért vissza övéi közé, hogy őket szolgálhassa, hogy nekik adja tehetsége gyümölcseit. Ritka, ha egy költő rezzenéstelenül tud számot vetni az elmúlással. Illyés ezt is megtette a Kháron ladikján című könyvében. S bár verseit áthatotta az elmúlás szomorú tudata, a halálra az életre rímeltette, mintegy azt bizonyítva, hogy az egyedi ember létével nem szűnik és nem szűnhetik meg egy ország élete és léte, s az annál szebb és gazdagabb, mennél többet tettek érte gyermekei. A költő, akit oly szívesen fogadott testvérévé a világlíra, nem egy kiemelkedően nagy alakja tudott hihetetlenül, a gyémánthoz hasonlóan kemény is lenni. Amikor úgy érezte, hogy népe nevében kell szólnia, mindig vállalta ezt a nem feltétlenül hálás szerepet. Azok közétartozott, akiknek hangját meghallotta és tudomásul is vette a népek nagy családja, aki ha szólt, annak súlya, tekintélye volt. Ezt a tekintélyt csak egy következetesen megvalósított!, egységes élet szavatolhatja... Mégis olyan volt, mint egy szigorú, kemény és bölcs apa, aki jól tudja, csak akkor lehet eredménye a nevelésnek, ha követel is gyermekeitől. Illyés emberséget, becsületességet, hűséget követelt, s azt követel ma is. A „remény” szó alighanem a végső kicsengése költészetének, amint Bernáth Aurél egy képe aló írt versében olvashatjuk: „A legnagyobb bátorság a remény”. Ezt a kivívható, szorgalmas munkával és önneveléssel, az igaz értékek megbecsülésével és jellemszilárdsággal valóra váltható reményt sugároztat- ja. Ezért is fejezte be egyik legszebb kötetét, a Dőlt vitorlát ezzel a sorral: „menynyi vár tennivaló még reá- tok”. Világosan, egyértelműen jelölte ki, mit kell még tennünk, hogy beteljesüljön, amiről ő is. költészetünk más nagyjai is áldmodoztak. Rónay László Illyés Gyula: Vallomás a szülőföldről Mindnyájan azt hisszük, hogy vannak eredendő szép és nem szép tájak. Szeretet- re méltó és arra nem méltó vidékek és környékek. Ez a művészet diadala, mondhatni: bosszúja a természettel, a nem mindig igazságos teremtéssel szemben. Szépnek azt tartjuk, amiről szép vers, szép festmény él az emlékezetünkben ; ismerünk gyönyörű rajzot undok szipir- tyókról, elragadó leírást szörnyűséges eseményekről, van mégis egy terület, amely függetlenül a valóságtól, alig nyújt mást a léleknek, mint bekeretezni valót, díszhelyre függesztendőt. Petőfi koráig az Alföld fullasztó homoknak vagy árvizeknek, ragályoknak és útonállóknak barbár tája. Széchenyi borzongva szemlélte. Kazinczy nagy ívben elkerülte. Még Csokonai is tartott a közepétől. Épp attól, ahol Petőfi született és nevelkedett. Miért emlegette ő, Petőfi, mégis már első verseiben édenkertként? Pusztán azért, mert ott született, ott nőtt érző lélekké — az volt az ő fölnevelő tája. Pszichológiai kiderítendő rejtély (bár vigasztaló tény) szerintem már a „természetes”, a gyermeki hála is, szüléink iránt. De szeretetünk viszonzása tárgyak, emlékek, tájak iránt? Csupán azért, mert azok az első emlékeink? Hisz vannak rossz szülők is. Ehhez hasonló az is, ahogy a pedagógia megköveteli, hogy tanárainkról, tanítóinkról csak hálásan emlékezzünk meg. A nyilvánvaló ok az, hogy alaptermészetünk-' ben van valami született ragaszkodás; majdnem még állati, majomszerü ragaszkodás először is azok iránt, akiknek az életünket köszönhetjük, akik fölneveltek bennünket. Majd azok iránt, akik alakítottak bennünket. Sokat dicsértem azt a tájat, ahol születtem: de igyekeztem mégis igen tárgyilagosan nézni mindig. S mi történt? Éppen ennek a pszi- hológiai, szociológiai fölismerésnek a birtokában dupláztam rá még a dicséretre. Valóban, a tájat, ahonnan származtam, mindig már- már csak rajongva tudtam emlegetni, ezt kellett megállapítanom. ★ Most, ahogy kiléptünk a kocsiból, egyetlenegy lakos került elő; az is akkor költözött oda. Az iskola is, ahol jártam? Nem ismertem rá. A régi kastély? Dülede- ző Petőfi-korabeli csárda lehetett ilyen. Pálinkát és nem tudom még milyen szeszt mértek benne. Az egyetlen megmaradt cselédház épp olyan roskatagon, mint egy Petőfi-, sőt Orczy- versben. Már abban sem a pusztai népek laktak. Egy rokonszenves csányi dinnyés család: semmit nem tudtak a hajdani pusztáról. Most, itt láttam, hogy a történelem, s a természet mivel válaszol, ha ellenére cselekszenek. Hibás dolog volt annak idején ide telepíteni a pusztát, még akkor, amidőn nyilván az Apponyi család birtoka volt. Valami felelőtlen intéző jelölhette ki azt a helyet: ezt a zárt teknőt, melyből semerre sem volt lefolyása a víznek. De annak sem, ami az istállókból, disznóólakból trágyalé kifolyik. Az így megülepedett nedvesség tífusz, és maláriafészek. Amíg azok a nagy fák százával álltak, ..üzemelt” valamiképp a dolog, amikor a pusztát alapították, nyilván a még ősi törökkor élőt. ti kis település helyén. Akkor 10—12 ember ha élt ott. De a földosztás idején a földuzzadt néppel már a pokol bűzbugyra volt. Elkéstem a tervvel, hogy a közeli Sió partjára települjön át a nép, a jövendő falu. Hiába vittem le Erdei Ferencet és egy pár olyan barátomat, akiknek hatalma volt —, az irányzat akkor a tanyák, a puszták fölszámolása volt. A nép ennek ellenére a völgyből — félmegoldásként a magasabb megyeút mellé telepedett. A régi puszta meg? Nem lehet leírni a romlást, hogy az milyen állapotba került. Ugyancsak rácáfolt arra, hogy minden szülöttünk, táj megérdemli a bekeretezést. De az én szívemben, a tudatomban változatlanul az érzelmek szép keretében áll. Annak idején, amikor a pusztát szétosztották, szülőhazámat nekem juttatták. Apám gépészkovács volt; a mesterembereknek igen szép helyen csináltak házat. Már apám elődje gyönyörű gyümölcsöst telepített. Apám azt is épp oly ízléssel gondozta; méhes is volt. De a ház téglából épült, s az új házakba kellett volna az a jó anyag. Olyan gesztussal, mintha én lettem volna a tulajdonos gróf, a köznek adományoztam a szülői házat; egy hét alatt el is tűnt nagyon örvendetesen a színről; de éppen így eltűnt az a ház is, ahol anyám született. Ennek ellenére — vagy talán épp ezért — az a táj kiirthatalanul benn van a szívemben. A pusztán, a pusztákon nevelkedett embereknek — többször elmondtam már — nem egy szülőföldjük van. Mert hisz hajdan a pusztai cselédek és alkalmazottak eleget vándoroltak a tulajdonosok rendelkezései szerint. Az én családom is így vándorolt, még akkor is, midőn már magasabb rangú pusztagazdák, módos juhászgazdák, iparosok, ispánfélék voltak. így nekem azok a hercegi, grófi nagy uradalmak, a tájak, a bennük levő falvak mind „szülőföldi” élmény. Ez az oka, hogyha szülőfalut kezdenek emlegetni, nekem legtöbbször Ózom ugrik be, pusztán azért, mert a család onnan származik, az volt az állandó forrás. Apai nagyapám ott élt Gyántpusztán, Ozorától egypár kilométerrel. A család onnan költözött Ozorára. Oda jártunk rokont látogatni. Boldog gyerekkori hónapokat és heteket töltöttem ottan. Kötődésem így van egyszerre egy egész kis világhoz. A szétszórt pusztáknak és a nagybirtokok közepében keletkezett falvaknak a világa, az nekem az igazi „szülő” otthonom. Illyés Gyula: Bátrabb igazságokért! Öh, a ti igazságaitok! Az a sok döntő s föltétien igazság! A súlyosok, a letiprók! — nem ők kellenek énnekem, nem a fölényes, a veszélytelen, a küzdelemre már eleve gyáva igazság, amely csak lesben áll tankként kitörni vagy bunker gyanánt inni pók-terében minél több friss halált és első gondja: pusztítani! csak aztán a győzelem (ha zsákmányt az is ad!) Mert milyen az az igazság, mely úr akar csak lenni, bárha zsarnokul? Nekem a könnyen megtámadható igazság kell; a mindent kihívó és megvető, az ellenség elé jó előőrs módjára kivágtató, a büszke, régi s még büszkébben újra új, mely hogy van s itt van, azzal bizonyul, hogy zeng a táj és gépek és vasak köpik dühük, hogy erő és anyag és szolga gépként zörgő gondolat és géprejáró szolgahad közt húsból vérből máig megmaradt egy ilyen lenge lény is, — mit ha megtagad a fél világ, csak annál igazabb! Mert gyönyörű a győzelem, de szörny lesz rögtön a győztes. Ezt mondhatom, holt anya eleven fia, Ki egy igen-re mindig konokon egy nem-et ütő szívemtől tudom, mi a forradalom és elhagyom, akit megnyugtatok, és legigazabb épp abban vagyok mit e világ belőlem gyáván visszadob.
