Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-04 / 53. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. március 4., péntek 3. Bosszankodva újságolta az egyik ismerősöm, hogy az ország nehéz importhelyzete ellenére nyolcmilliárd forint — úgy 200 millió dollár — értékben hozott be fehérjetakarmányt tavaly a mezőgazdaság. Ismerősöm tudni vélte, azért kell külföldről vásárolni az ilyesmit, mert nálunk még az elhullott állatokat se tudják ösz- szeszedni, meg azért, mert a vágóhidakon mindenfélét kidobnak, amiből húslisztet lehet csinálni. Hát ezért állunk így! — hangzott a ledorongoló megállapítás. Több hús — fehérjeimport nélkül Hát nem ezért állunk így. Kétségtelen tény, hogy a magyar állattenyésztés évente egymillió tonna fehérjetakarmányt használ föl és ez idő szerint ennek 68 százalékát importálnunk kell; valóban nyolcmilliárd forint értékű valutáért. Viszont az is tény, hogy ennek a behozatalnak ellentétele 59 milliárd forint értékű 'nem rubel elszámolású élelmiszerexport, amelynek nagy hányada részben vagy egészben állati termék. És így azért már egészen más a kép. Nem lehetünk önellátók Az másik kérdés, hogy valóban elkerülhetetlen-e ennyi fehérjetakarmány-importja? A válasz: jelenleg az országban a vágóhidakon keletkező melléktermékeknek és az elhullott állatoknak több mint 80 százalékát dolgozzák föl takarmánnyá, vagyis hús- és csontlisztté, illetve húspéppé. Ez igen magas arány, bár javítására van még némi lehetőség. Ezért született meg az a program, hogy 1985-ig 75 ezer tonna állati fehérjét adjon a mezőgazdaságnak élelmiszeriparunk. Ez persze a fehérjegondoknak csak kisebbik hányada. Húslisztből, ha minden gramm hulladékot földolgozunk, akkor sem lehetünk ekkora állatállomány mellett önellátók. Mint ahogy növényi fehérjetakarmányokból sem. Az állattenyésztés által nagy mennyiségben használt szójából például az elmúlt években azért termeltünk csupán néhány ezer tonnás mennyiséget, mert honi termőföldjeink éppen a szójaövezet határán terülnek el. Vagyis — sokáig így gondolták a szakemberek — nem lehet gazdaságos, biztonságos a termelése. S igaz ugyan, hogy sikemö- vényünknek, a kukoricának sem Magyarországon van az ideális termőhelye, de ahol a tengeri 6—10 tonnányit terem hektáronként, ott — úgy vélték — kár a szója bizonytalan, kéttonnás hozamával kísérletezni. Már azért is, mert a kukorica világpiaci ára régóta és változatlanul csupán a fele a szójáénak, a várható hozama viszont általában a háromszorosa, jó esetben az ötszöröse is lehet Az utóbbi időben azonban kiderült: a szója jó eredménnyel termelhető ott (például az ártereken), ahol a kukorica sorsa bizonytalan volna. Ezért aztán, hogy a mezőgazdasági üzemek nagyobb kedvvel foglalkozzanak vele, fölemelték ennek az értékes babfélének a felvásárlási árát Így 1985- ig a mai 22—23 ezer hektáros szójatermő terület akár 50—55 ezer hektárra is növekedhet ez pedig évi 85— 90 ezer tonna szójadarát jelent; a hazai fehérjetakarmány-felhasználás csaknem 10 százalékát. További lehetőségek Nagy szükség van erre a mennyiségre, márcsak azért is, mert veszély fenyegeti a másik, nagy mennyiségben itthon termelt fehérjetakarmány-növényünket a napraforgót A környező országokban eddig ismeretlen napraforgó-betegség ütötte föl a fejét s egyelőre eredménytelen az ellene való védekezés. Nálunk ilyen betegség még nincs, reméljük, nem is lesz, de a napraforgó mindenképpen nagyon kényes növény. Termőterülete nem növelhető — ugyanarra a helyre csak ötévenként szabad vetni, mert különben végzetesen fertőződhet —, ezért távlatokban is csak évi 200 ezer tonna napraforgó-darával számolhatunk. Ráadásul technológiai okok miatt ennek a mennyiségnek még mindig csak a fele első osztályú, vagyis alacsony héjtartalmú. Márpedig hízósertésekkel csak az ilyen dara etethető gyomor- és bélbetegségek veszélye nélkül. A növényolajipar — különösen a martfűi gyár — nagy erőfeszítéseket tesz a minőség javításáért, már azért is, mert a másod-, harmadosztályú darának alacsonyabb az ára, s a mezőgazdaság ezzel együtt sem vásárolja szívesen, hiszen csak korlátozottan tudja használni. A növényolajipar úgy tervezi, hogy 1985- ig 80 százalékra emeli az első osztályú napraforgó-dara arányát S ezzel a hazai növénytermesztés fehérjetermelési lehetőségei még korántsem merültek ki. Az utóbbi években egyre több mező- gazdasági üzem kap kedvet a korábban gyomnövénynek tekintett lóbab és csillagfürt termesztésére. E két növény igénytelen és termésének fehérjetartalma meglehetősen nagy. Ráadásul a lóbabról kiderült hogy a nyugat-európai konyhák kedvelt étke. Ma tonnája 250 dollárért adható el. Egy tonna szójadarát ennyiért lehet vásárolni. Lóbabból, csillagfürtből, takarmányborsóból ez idő szerint úgy 40 ezer tonnányi terem, ha minden jól megy, 1985-re akár 85— 90 ezer tonnát is be lehet majd belőlük takarítani. 1985 után is Bár — amint láttuk — van még lehetőségünk több hazai fehérjetakarmány termelésére mégis importra szorul majd az ország. Még az évtized második felében is. Egyfelől azért, mert — ezt még a régi parasztemberek is tudták — növényi eredetű fehérje nem pótolhatja az állati eredetűt, a húslisztet. Másfelől és legfőképp : továbbra is örvendetesen gyarapodik állatállományunk, s ennek nem szabad gátat vetni. Élelmiszer- exportunk ugyanis csak akkor növelhető, ha egyre nagyobb mennyiségben, s főként választékban tudunk eladásra kínálni állati termékeket. Ha fehérjeimport nélkül leszünk képesek több húst termelni, akkor elmondhatjuk, hogy mezőgazdaságunk hozzájárult a fizetési mérlegünk javításához. Erre pedig megvannak az esélyeink — a lehetőségeink. (G. I.) BELÉPÉS: NEMCSAK lye/uii/aq -OLVASÓKNAK A tanácsi munka — közelebbről Szűkebb hazánk egyik „minisztériumában” (Fotó: Szántó György) Lapunk híradásai között is gyakran esik szó a tanácsi munkáról — ám minden bizonnyal ma sem sok olvasónk tud arról, hogy mi mindennel foglalkozik például az apparátusok egy-egy osztálya, mivel telnek-múl- nak a „közigazgatási szervek” hétköznapjai. Pedig aligha lehet bárki számára is közömbös, ami ott történik. Hiszen közvetlenül vagy közvetve valamennyi határozat, intézkedés kapcsolatos a lakossággal. Ilyesfélékről beszél találkozásunk alkalmával Koós Viktor, a megyei tanács végrehajtó bizottsága mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának — ha úgy tetszik: szűkebb hazánk egyik legjelentősebb „minisztériumának” — vezetője is. — Meglehetősen változatos, szerteágazó s „mozgalmas” mindennapi tevékenységünk — mondja. — Ágazati felelősségünkből következően ugyanis jórészt a mi feladatunk az ellátás megszervezése, s ezzel ösz- szefüggően a legszükségesebb élelmiszerek termelésének, elosztásának, forgalmazásának az egybehangolása. Kapcsolatot tartunk területünk vezető szerveivel, a MÉM-mel, élelmiszergazdaságunk üzemeivel, vállalataival, másrészt megyei társszervezeteinkkel és a helyi tanácsok szakmabeli osztályaival. Együttműködünk többi között az AGRO- KER-rel, a vetőmagtermeltetővel, vagy a gabonaiparral. Nem utolsósorban pedig a TISZÖV-vel, MÉSZÖV-vei. s mindazokkal, akik a nagy-, illetve kisgazdaságokat segítik. Közvetlenül 35 tagú osztályunk felügyelete alá tartozik a megyei földhivatal, a növényvédő- és agrokémiai, valamint az állategészségügyi állomás, az egri, gyöngyösi állatkórház, valamennyi állatorvos. Továbbá a sütőipar, az erdészet, a vadászat s 1979-től minden tsz is. Ellenőrizzük a rájuk vonatkozó törvényes előírások betartását, ügyelünk intézményeink, vállalataink, szövetkezeteink működésének szabályszerűségére, irányítjuk káder- és személyzeti munkájukat. S ha közvetlenül nem is tartoznak hozzánk, különösen figyelemmel kísérjük, hogy például a malmok, a tej- és a húsipar miként dolgozik. — Mint kiderül: a kisgazdaságok sem kerülik el az osztály figyelmét. Annyira fontos a szerepük? — Nos, igen. S mindjárt hozzátehetem azt is, hogy egyre nő a jelentőségük. Jellemző rájuk, hogy az általuk termelt érték tavaly már a kétmilliárd forintot is meghaladta — ami hozzávetőlegesen egynegyede az 54 termelőszövetkezetének és a négy állami gazdaságénak —, sertéshúsból már a megyei mennyiség több, mint felét adták! Nem beszélve a háztájiakból, hobbitelkekről átvett összesen 12 ezer tonna szőlőről, ötvenezer hektoliter borról, 16 ezer tonna zöldségféléről, 14 millió tojásról vagy éppenséggel 17 ezer tonna nyálról, hogy mást ne említsek. — Mit jelent a hatósági munka? — Semmi esetre sem valamilyen erőszakos, bürokratikus feladatvégzést, jóllehet, még mindig elég sok a „papír". Szó sincs például a tsz-ek valamiféle „direkt” irányításáról, miután szövetkezeteink természetesen önállóan dolgoznak. Gazdálkodásukat a szabályozók, a piaci értékítéletek, az árak vezérlik elsősorban, mint másoknál is. A magunk eszközeivel mi csak a törvényes kereteket biztosítjuk igyekezetükhöz, a „megyeházáról” mindössze segítjük a központi és a területi elképzelések megvalósulását, s az állami támogatások elbírálását. Árhatósági munkánknál is — amely nyilvánvalóan csupán egy szűkebb területen érvényesül — mindig figyelembe vesz- szük a meghatározó körülményeket. Ami pedig a lakosságot illeti: a velük kapcsolatos első- és másodfokú hatósági munkánál sem gépies az eljárásunk. Határozataink előtt mindig a helyszínen is tájékozódunk, mérlegelünk. Iparkodunk körültekintően foglalkozni az ügyekkel, s ezeket valahányszor elsődlegesnek tekintjük. Az elmúlt évben 75 közérdekű bejelentéssel, panasszal, 28 fellebbezéssel, felülvizsgálati kérelemmel volt dolgunk. S merem remélni, hogy elintézésük megelégedéssel találkozott. — Az osztály: szakigazgatási szerv. Talán ez is meglehetősen idegenül cseng sokunk fülében. Hallhatnánk erről többet is? — Szívesen. Az elnevezés bizonyos ügyrendi feladatok végzésére utal. Osztályunk is a megyei tanács végrehajtó bizottságának egyik hivatali szervezete, amelyen keresztül a vezető testület biztosítja az ágazati teendők elvégzését. Előterjesztéseket viszünk a vb elé a legkülönbözőbb témákról, s rendszeresen beszámolunk neki tevékenységünkről. Másrészt pedig az alsóbb szintű (helyi, városi, községi) tanácsok szakosztályait ellenőrizzük és segítjük. — összességében mit tükröz a nagy létszámú osztály tevékenysége? — Több más mellett — úgy érezzük kollégáimmal — lemérhető a mi munkánk eredménye is azzal, hogy megyénk mezőgazdasága tavaly ismét jó évet zárt. A helyi szakmai, vezetési színvonal kétségtelen emelkedésének következtében sikerült elérni, hogy nem volt egyetlen veszteséges termelőszövetkezetünk sem, s csökkentek a tsz-ek közötti gazdálkodási különbségek. Kiemelkedő volt például a szőlőtermés, búzából és kukoricából a második legnagyobb mennyiséget tudták betakarítani, a gazdaságok az eddigi legtöbb sertést szállították feldolgozásra. Növekedett az élelmiszerexport és a belső ellátásban sem mutatkozott különösebb zavar. Ugyanekkor — mert ezt sem szabad elhallgatni — osztályunk gondja is maradt, hogy még mindig problémák vannak az állattenyésztésben, sikeresebb együttműködésre lenne szükség a zöldségtermesztésben és -forgalmazásban. Általában is erősíteni kell a gazdaságok kapcsolatait, fejleszteni a szarvasmarha-tenyésztést. S több más melleti előbbre lépni az energiatakarékosságban, tovább folytatni az eredményes gabonaprogramot. Nagyon örülnénk mindannyian, ha tartós lenne az az egészséges folyamat, ami a termelők munkájában 1982-ben elindult. Ennélfogva arra törekszünk az osztályunkon, hogy így is legyent! Gyóni Gyula Bimbómtól a karóráig: Az időmérők orvosa... Az 1700-as évektől nagyapáról apára, majd a fiúra szállt az órásmesterség a Bartsch, családban. Negyvenöt éven át dolgozott szakmájában becsülettel Bartsch Sándor órásmester. Nemrég vonult a Hatvan és Vidéke Afész Vörös Hadsereg úti kis műhelyéből nyugdíjba. A régi órásdinasztia leszármazottja — számítása szerint — pályafutása alatt mintegy százezer különböző típusú órát javított meg. Minőségi reklamációra kevesen tértek vissza hozzá, annak bizonyítéka, hogy kétszer kapta meg a kiváló dolgozó megtisztelő címet. ügyes kezet, türelmet kíván e szakma Hallás után... (Fotó: Szabó Sándor) Növekszik a tej és a tejtermék fogyasztása Folyamatosan, szinte hónapról hónapra növekszik a hazai tejfogyasztás; az idei első, januári, februári adatok szerint újfent több tej- és tejtermék fogyott, mint a megelőző hónapokban. A tejipar rendre számol is ezzel; 1983-ban a fogyasztás mintegy 2 százalékos emelkedésére készültek fel. Ez annyit jelent, hogy az év végéig előreláthatóan 176-ról 180 kilogrammra növekszik — vaj nélkül — az egy főre jutó tej- és tejtermékfogyasztás. A többletigény kielégítésére a tehenészetekből megfelelő mennyiségben érkezik az ipari és a szövetkezeti üzemekbe a nyersanyag. A színvonalas ellátás érdekében bővítik az üzemi hálózatot és új gépekkel korszerűsítik a termelést. Erre annál is inkább szükség van, mert a piackutatás tanúsága szerint egyes termékek — elsősorban sajtok, desszertek, ízesített joghurtok, krémrtúrók — iránt az átlagosnál is nagyobb a kereslet. Az iparágban az 1983-ra beütemezett megközelítően 600 millió forintos beruházásokkal nagyobb részt e termékek gyártását teszik lehetővé. Az önkiszolgáló boltok igényének megfelelően a natúr sajtok megközelítően egyharmadát előre csomagolva adják át a kereskedelemnek, a tíz-húsz dekagrammos, celofánba csomagolt sajt könnyen hozzáférhető a pultokon,
