Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-15 / 12. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET . NÉPÚJSÁG, 1983. januó, 15., szombat A magyar lovagkor Gyökeresen átalakult a magyarság élete a X—XII. században. Fokozatosan bekapcsolódott a keresztény Európa vérkeringésébe. pásztorkultúrája átalakult, a környező földművelő népek szokásaihoz hasonult. Az uralkodó osztály vette át hamarabb az európai lovagok és papok által kínált mintákat. De megőriztük kapcsolatainkat Kelettel is, főleg arab kereskedők közvetítésével (egyikük útijegyzeteiből részletet olvashatnak összeállításunkban). Hatott a köznépre a szláv parasztokkal való együttélés is. Az utazók a bőség hazájaként látják az országot, ahol a korai feudalizmus egyenlőtlenségei jellemzőek: legmagasabban a király, a főurak, a főpapok, középen egy katonáskodó középréteg, s legalul a szegények, akik között vannak földközösségben gazdálkodó szabad parasztok és rabszolgák is. Az utóbbiak a XIII. században tűntek el, ekkor alakult ki az urának járadékkal tartozó, de szabadköltözésű egységes jobbágyság. Ebben nem kis része van a tatárjárás után beköltöző nyugati telepeseknek. Közben a katonáskodó rétegekből köznemesség vált, az előkelők pedig a nyugati lovag- sághoz idomultak. A XIII—XIV. századra esik a magyar lovagkor, amikor egyre inkább közeledtünk Nyugat-Európa társadalmi formáihoz. Az építészetben a román stílus vált uralkodóvá, a maga robosztus formáival; az építészeket külföldről hozatták. A tatárjárás után indult meg a nagyarányú várépítkezés: a tornyok jelképeivé váltak a társadalom megoszlásának. A lakóhely, a ruházat, a szokások 'az emberek helyzetétől függtek, nem pedig gazdagságától meg volt szabva, hogy melyik rétegben milyen tárgyhoz, viselethez, élettérhez adatott jog az egyénnek. A Képes Krónika ábrázolásaiból nagyon pontosan érzékelhető, mennyire meghatározott ebben a világképben minden hely, a figurák nagysága is erősen különbözik. Ugyanúgy, ahogy a vallás felosztotta a világot — a túlsót — az innenső is nagyon szigorúan tagozódott. A magyar lovagkor a viszonylagos jólét kora volt, bár már ekkor megindult a jobbágyságon belül az a folyamat, amely később a nyomorgó szegénység óriási tömegeit termelte ki, s a nagy parasztfelkelésekhez vezetett. Ahogy látták Magyarországot Abu Hamid, a XII. század közepén: „Három évet töltöttem közöttük, mégis csupán négy városba jutottam el. Mert ez az ország Rumija al Uzmá- tól (a német-római birodalomtól) Konstantinápoly határáig terjed. Azon országok közé tartozik, melyekben legnagyobb a jólét, apró állatból húsz darab ára egy dinár (arany). Ugyanez az ára harminc báránynak és kecskének, ötszáz ratl (itce) méz ára ugyancsak egy dinár, egy szép rabszolganőé pedig tíz dinár. De háborús időkben jó rabszolganőt lehet vásárolni már három dinárért. Én is vettem tíz dinárért egy ottani születésű rabszolganőt, akinek szülei és testvérei is itt éltek. Mind_ össze tizenöt éves volt, s szebb, mint a telihold. Haja és szeme fekete, a bőre pedig olyan fehér, mint a kámfor. Tudott főzni, varrni, számolni. Aztán öt dinárért vettem egy másik rumijai (német) rabszolganőt, aki mindössze tízéves volt. Az egyik nap két korsó mézet vásároltam másszál együtt fél dinárért, és azt mondtam, tisztítsd meg a mézet, s a viaszt távolítsd el róla. Aztán kimentem az ajtó elé, ahol az emberek szoktak gyülekezni, és velük üldögéltem egy ideig. Amikor bementem a házba, már ott találtam öt tábla viaszt, mely oly tiszta volt, mint az arany, és egy teli nagy korsó mézet, mely olyan illatos volt, mint a rózsavíz. A kis rabszolganő egy óra alatt megtisztította a mézet, és két korsót megtöltött vele. Szült egy gyermeket is nekem, aki sajnos meghalt. Végül is szabadon engedtem, és Mi- rijam nevet adtam neki. Magammal akartam vinni haza, Szakszinba, de féltettem őt az otthoni török rabszolganőimtől.” Rogerius mester a várakról a tatárjárás idejéből: „Az esztergomiak árkokkal, falakkal és fatornyokkal hatalmasan megerősítették a várost... A magyarok, valamint a franciák és lom- bardok, akik mintegy a város urai voltak, észrevevén, hogy magukat megvédeni nem tudják, felégették az elővárosokat és a sok faházat, egészen a város palotájáig ... Azután a palotákba vonultak, hogy ott védekezzenek. A tatárok ... elkezdték a palotákat ostromolni... de a város várát nem tudták megvívni, mivel abban a spanyol Simeon ispán volt sok kőhajítóval, akik magukat férfiasán megvédték." Villani, firenzei történész a magyar katonákról a XIV. század derekán: „Általában kordovánból való vértet viselnek, amely köntösül is szolgál. És ha már be van kenve-fenve, egy másikat öltenek föléje, majd ismét egyet, és még egyet, úgy, hogy ily módon a ruha elég védelmet nyújt. A magyaroknak igen nagy méneseik vannak. Lovaik nem nagyok, és a lovaikkal szántanak és munkálják a földet. Nincs más eszközük a teherhordásra, mint kis szekerek. A lovakat úgy nevelik, hogy szorosan együtt tartják őket úgy, hogy egyik lábukat megkötözik és egy kis karóhoz erősítik, melyet a földbe szúrnak, és ez elég ahhoz, hogy együtt maradjanak. Táplálékuk a fű, széna és szalma, gabonát csak ritkán kapnak, többnyire csak akkor, ha kelet felé mennek, és nagy pusztaságokon kelnek át. És ha arrafelé járnak, hosszú, páncélforma nyerget használnak, amelyet szíjak tartanak össze. E lakatlan utakon járva sereggel, a lovas és lova szabad ég alatt a táborban meghál sátor nélkül, és ha szép az idő, leoldják a nyerget, és az szolgál nekik vánkos gyanánt. Ha pedig esik az eső, a nyerget használják takarónak." Tanúvallomások 1216-ból a korabeli lakásviszonyok leírásával, olasz küldöttek feljegyzése: ..Miklós, a váci egyházkerületbeli Tárnáéról, esküdött, miként feljebb. Egykoron, Szent Márton havában, úgy hiszem Szent András napja körül Sebestyén fiam, aki most éppen itt volt, éjjel halva találtatott Gyöngy, a feleségem előtt, a nevezett fiú anyjánál. És ő, a feleségem, amikor úgy halva találja, meg Angéla leányom, elkezdtek jajveszékelni és kiáltozni, és én, aki az udvaron feküdtem vala az állataim közelében, midőn ezt hallottam, az' ajtóhoz mentem és elkezdtem mondani: Mi van veletek, nyissatok nekem ajtót! És nem nyitok ki nekem, hanem kiáltozá- nak és jajveszékelnek vala. És én elkezdtem kiabálni: Nyissátok ki az ajtót! És akkor az én nevezett leányom kinyitotta az ajtót, és én beléptem, és megláttam a nevezett fiamat holtan, és ez úgy első álmom idején volt, és fölvettem a karjaimba, és kezdtem tapogatni, hogy lássam, van-e valami élet benne. És semmi élet nem volt benne, hanem halott volt. És akkor a nevezett feleségem elkezdett ehhez a Szent Margithoz kiáltani, hogy adná neki vissza a fiát, mivel már volt hasonló veszedelemben. És így feküdt halva, mígnem a kakasok kétszer kukorékoltak, és a feleségem mondta mondta nekem: Ügy tűnik, hogy a fiunk meleggé válik, és azt hiszem, hogy az élet visszatér belé ... Meg- kérdeztetvén, hol van az a ház, amelykről azt állítja, hogy a fia meghalt benne és felélesztett, miként mondta: feleli: Neuig faluban, amelyik falu Veiig űré, de az a ház most elhagyatott. Meg- kérdeztetvén, hol tartózkodik most, feleié: Ugyanabban a faluban. Megkérdez- tetvén, kik voltak akkor a szomszédok, feleli: Senki szomszédunk nem volt a közelben. Megkérdeztetvén, mi lyen távol lehetett a házhoz a legközelebbi szomszéd, feleli: Amennyire egy ember nyíllal el tud lőni.” S mm A magyarok elterjedésének kezdete Szittyaország keleti részén (Részlet a Képes Krónikából) Történt azután egy napon, hogy vadászni indultak: a pusztaságban szarvasünő bukkant elébük; ezt a Maeotis ingoványaiba üldözték; futott előlük. Mikor azonban ott teljességgel eltűnt előlük, sokáig keresték, de semmiképpen fel nem lelhették. Bebolyongták azután ezt a mocsárvidéket, és úgy találták, hogy az alkalmas nyájak legeltetésére. Visszatértek hát atyjukhoz, és tőle engedelmet kapván, minden jószágukkal bementek a maeotisi mocsarakba, és ott is maradtak. Maeotis vidéke pedig Perzsaországgal határos; egyetlen gázló kivételével mindenfelől tenger övezi; folyóvizekben, növényekben, erdőben, halban, vadban, madarakban bővelkedik; ki-bejárni ott bajos dolog. Elérkezvén tehát a maeotisi mocsarakba, nyugton megültek öt évig; a hatodik esztendőben pedig kimentek; a pusztaságban a sátrak alatt véletlenül a Berekafiak feleségeire és gyermekeire bukkantak, amint férjeik nélkül a kürt ünnepét ülték, és történetesen éppen zene hangjai mellett táncot jártak; jószágostúl gyorsan elragadták őket a Maeotis ingoványaiba. A vízözön után ez volt az első rablás. Úgy esett, hogy ama csatában a leányok között Dúl alán fejedelemnek két leányát is elragadták; egyiket Hunor, másikat Magor vette feleségül: ezektől az asszonyoktól erednek mind a hunok vagy a magyarok. Történt ezután, hogy a maeotisi ingoványok közt lakásukban igen erős nemzetséggé kezdtek gyarapodni, s ama föld már be sem fogadhatta, nem is táplálhatta őket. Felderítőket küldtek tehát onnan Szittyaországba, nagy ravaszsággal kikémlelték azt a szittya vidéket, majd gyermekeikkel és barmaikkal bementek amaz országba, hogy ott maradjanak. Midőn bementek arra a földre, az alpazu-
