Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-15 / 12. szám
Kőhidi Imre képriportja Benne csend van. Mintha valami elhangzott volna csengve. Fontohii lehet, nem hallani. Nincs, csak a csendje. S ahogy felderül az értelem, megérti, hogy itt más szó nem eshetett, mint ami dereng eke és ásó. (József Attila: Falu) .. .vagy a világ tartja inkább elénk a tükrét? Mátyás király óta nem volt olyan hírünk a világban, mint most. Hogy Mátyás idejében milyen volt a hírünk, azt persze ma pontosan nem tudhatjuk. Ez a „bonmot”, ez a szellemi és egyben politikai sziporka nem tőlem származik. Egy országos tanácskozáson hangzott el. Boldizsár Iván, a jeles író röppentette fel, én csupán kölcsön vettem, akár mondandóm mottójaként is. E tanácskozáson igen sok minden hangzott el és fogalmazódott meg, mind amelyet csokorba kötvén azt írhatnám melléjük ajánló soroknak: gondolatok ma a holnapért. Nos, e gondolatfüzér egyik láncszemeként, nem is akármilyen szemeként, tűnődtek el a résztvevők, köztük jómagam is, akkor is, most is e sorok írtán, hogy miért van kettős tudata ma népünk egy részének? Közelebbről a mai magyar nép fiatalabb korosztályainak, s még az sem biztos, hogy csak annak. A kettős tudat alatt értsd azt a fonák helyzetet, hogy határainkon túl és még a nem barátaink között is mind nagyobb a szocializmust építő hazánk tekintélye, munkánknak elismerése, mind több az olyan szó, cikk, kijelentés, hivatkozás, amely tegnapi és mai tetteinket elismerően méltatja. Miközben mind több, határainkon belül az olyan szó, megfogalmazás, cikk és irodalmi mű, asztal melletti filozófia, melynek végkicsengése azt sugallja: gondot gondra, bajt bajra, kudarcot sikertelenségre halmozunk manapság. „Odaát”, ha nem is mindig az öröm hangján, de éberen és néha bizony irigyen figyelve mit és hogyan teszünk, ki rezignáltan állapítja meg, hogy még mindig nem jött el a szocializmus végórája, ki megelégedetten konstatálja, hogy a szocializmus ím képes megújítani önmagát. A világ tükre van a kezünkben, vagy inkább, hogy a világ tart tükröt elénk és ,mi másként látjuk magunkat benne, mint ahogyan bennünket látnak? Társadalom-optikai csalódás, avagy valami más az oka ennek a kettős látásnak, ennek a sajátos kettős tudatnak? Akik a hatvanas évek elején már megkezdték . a nem „szent- galleni” kalandozásokat, s tették ezt nyitott tekintettel, fülekkel, azok igazolhatják — jómagam is köztük! —, hogy két évtizede sem, még azt kellett bizonygatni, igazolni Nyugaton, hogy a Magyar Népköztársaság is Európa része. Nemcsak földrajzilag, de műveltségének gyökereit, kapcsolatrendszerét illetően is. Ma azt kell bizonygatni és magyarázni, hogy bár Magyarország Európa integráns része, de mégis más, mint a tőkés Nyugat, mert szocialista állam és hogy a szocializmus építése során mennyire más célok és más feladatok sorjáznak előttünk, magyarok előtt. Azelőtt az azonosságot, most a különbséget! Kinek nem volt élménye, ha egyáltalán élménynek lehet azt nevezni, arról, hogyan forgatták útleveleinket, mely miatt óhatatlanul és rendre citáltuk magunkban, de még hangosan is Majakovszkij vörös útleveléről szóló dacos, büszke verssorait. Miként volt ez az ország csak Puskás és Kocsis nevéről ismert, s miként szegezték nekünk, nekem is, oly kérdéseket, amelyek hallatán azt hittem, hittük, hogy buta vicc az egész. Például: hol áll mögöttem a titkosszolgálat embere ... Ma Párizsban, Helsinkiben, Londonban azt kérdik tőlünk, „hogyan csináljátok?”, mármint azok a homo sapiensek kérdik ezt, akiket ellentétes világnézetük sem befolyásol abban, hogy emberként figyeljék a világ dolgát. A hazánkban járt milliók és a tőlünk külhonban járt ugyancsak milliók akarva-akaratlan, tudva vagy tudatlanul, szándékkal vagy szán- déktalanul egyfajta propagandát jelentenek a szocializmusnak, hazánknak, tekintélyt és népszerűséget, olyat, amilyenben „Mátyás király óta” nem volt részünk. Még egy találó megfogalmazás — és még mennyi’ — hangzott el ezen a tanácskozáson, ezt Aczél György mondotta emigyen: békeviselt nemezedék... Béke viselt? Háborúviselttel, e fogalommal eddig találkoztunk, de ezzel az újjal most először. A háború megviselte nemzedékről nem kell elmondani, hogy milyen és hogy mi az, háborúviseltnek lenni. De békeviselt nemzedék? — ez egészen új, ám nagyon kifejező fogalom. Lassan immár, negyven esztendeje, hogy béke van hazánkban, Európában, mégha ez a béke nem is nesztelen, puha léptekkel érkezett és érkezik nap, mint nap. Az a generáció, amely a háború után született, hovatovább belép a nagyszülők korosztályába. Az ellenforradalom tragédiája óta is már három, évtized telik el. Azok, akik akkor születtek, ma apák, anyák, kezdik levetni KISZ-kor- osztályukat. Békében éltek, élnek, fogalmuk sincs a háborúról, a pusztulásról, a munkanélküliségről, s ha van, az legfeljebb a könyvekből, dokumentumokból, filmekből és a televíziós játékokból megértett, de nem megérzett tényadatok csak azok, amelyeket nem támasztanak alá emlékképek. Személyes élmények. És az elmúlt húsz esztendő dinamizmusa, s e dinamizmus felkorbácsolta akkor jogosnak, sőt okosnak tűnő illúziók után, napjainkra, éveinkre e dinamizmus lefékeződése, a valóban megújuló és legyűrésre váró gondok. Békeviselt és kissé elkényelmesedett nemzedék? De nemcsak ők, az apák és nagyapák is besorolhatók e nemzedékbe, amely voltaképpen a mai magyar társadalommá szélesedett ki. Az a szocializmus kép, amelyet meg-, és felrajzoltuk magunknak, most szembesül a valósággal és a valóság könyörtelen, leszedi a cicomákat, nemzeti pántlikákat, megmozgatja jó kéményen a társadalom izmait, agysejtjeit. És a békeviselt nemzedék, a kényelemhez szokott társadalom, most megrökönyödve veszi tudomásul: végképpen lejárt a szavak, jelmondatok, a kényelmeskedés ideje. A cselekvés, a kemény munka korszaka jött el. Kevesebb frázist, több hétköznapi tettet? Semmi frázist, csakis tettet! És nyögve, nyöszörögve, megmegtorpanva, de hozzálátunk dolgainkat a világ szeme előtt rendbe tenni. Nem ment könnyen és nem megy könnyen ezután sem. Félre kell söpörni egy sor illúziót — nem a z illúziót — amelyek nem állták ki az idők próbáját, hamisnak bizonyultak, teherként nyomták vállainkat. Megtettük, megtesszük, meg kell tennünk. S a világ körülöttünk, „Keleten” is, de Nyugaton még inkább, azt figyeli,' hogy’ csináljuk, mint csináljuk és hova tovább példát lesvén belőle még talán azt is, hogy: sikerrel csináljuk. Egy gazdasági világválság közepette. Kettős tudat? Eljön az idő, nem is sokára tán, remélhetőleg nehézségeink nagyjának legyűrése múltán, hogy a békeviselt nemzedék, sőt a békeviselt társadalom harcedzetten és büszkén látja ugyanazt a tükörben, amit mások látnak benne. Pontosabban: szembenézünk végre önmagunkkal. A franciát, az angolt nem nagyon érdekli, hogy mi a vélemény róla a világban. Lélekszámban is nagy nép mindkettő. Teheti. A kis népek, nemzetek számára azonban rendkívül fontos, milyen a hírük a világban. A mi hírünk azonban nemcsak egyszerűen a magyar nép tekintélye, rangja a világban, de az a szocializmus híre tekintélye is.-Figyeljük csak azt a tükröt: szépülnek arcvonásaink.
