Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-11 / 291. szám
t NÉPÚJSÁG, 1982. december 11., szombat 3. Négy szem közt a gabonáról Beszélgetés Magyar Gábor mezőgazdasági miniszterhelyettessel Nemzetközileg elfogadott mérce szerint egy lakos színvonalas táplálásához évi egy tonna gabona szükséges. Természetesen nem kenyér és tészta formájában eszünk meg ennyit, hiszen a gabona nemcsak közvetlen emberi táplálék, hanem az állatállomány takarmányozásának alapja is. Gabonatermelésünk már hosszú évekkel ezelőtt meghaladta az itt jelzett mértéket; jelentős a búza- és a kukoricaexportunk. A gabona kemény cikk, ha úgy tetszik, stratégiai áru. Termelésének fejlesztése éppen ezért alapvető feladat. Középtávú terveink 1985-re évi 15—16 millió tonna gabona termelését tűzik ki célul. Megvalósítható-e ez az elképzelés? Erről beszélgetett lapunk megbízásából Gábor Iván Magyar Gáborral, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium miniszterhelyettesével. — A közelmúltban a kormány megszigorította a mezőgazdasági termelés feltételrendszerét. Az intézkedés háttere széles körben ismert, szükségességét aligha vonja valaki is kétségbe, viszont agráHberkekben itt-ott elszegényedésről beszélnek. Mi a véleménye erről? — Ezt a vélekedést túlzónak tartom, bár kétségtelen: a traktorállomány fele és a kombájnpark negyede köz- gazdasági és műszaki értelemben is elhasználódott. Ha meg akarjuk őrizni, sőt tovább akarjuk fejleszteni gabonatermesztésünk eddig elért magas színvonalát, akkor a géppark magasabb műszaki színvonalú cseréje elkerülhetetlen. — A gép-ártámogatások megszűnésével ez gyakorlatilag csak akkor lehetséges, ha az üzemek növelni tudják fizetőképességüket. Erre azonban kevés az esély, a meghatározó gabonatermesztés jövedelmezősége évek hosszú sora óta csökken. — Konkrét adatokat tudok erről mondani: 1975 és 1980 között a búzatermelés nyeresége 55 százalékkal, a kukoricatermelésé pedig 60 százalékkal csökkent. A január elsejére elhatározott felvásárlási áremelés ennek és az azóta bekövetkezett további romlásnak csak töredékét kompenzálja. Ennek ellenére mégsem növelhettük nagyobb mértékben a felvásárlási árakat, mert ez esetben az állattenyésztés költségei megengedhetetlenül növekedtek volna. Ha ezt kiegyenlítendő az állati termék felvásárlási árát is emeljük, akkor elkerülhetetlenné vált volna az alapvető élelmiszerek fogyasztói árának emelése. Ez viszont életszínvonalpolitikai okok miatt ez idő szerint egyszerűen elképzelhetetlen. — Vagyis a mezőgazdaságnak kell „kigazdálkodnia” a költségek növekedését. Vajon milyen lehetőségek vannak erre? — Még mindig jelentősek a tartalékok a gabonatermesztésben. A világ legjobb genetikai alapjait hordozó gabonafajtákat termesztik az üzemek, de az élenjárókat leszámítva a termőképességnek talán ha a felét használják ki. — Ez kétségtelen, de a hozamok javítása leginkább pótlólagos ráfordítások révén valósítható meg. — A jó talaj művelés, a talaj és a növény igényeit .maximálisan kielégítő tápanyaggazdálkodás nem elsősorban pénz kérdése, hiszen a szaktudás ára nem emelkedett. Hozzátehetjük: a műtrágyát is változatlan áron adják. Így tehát a lelkiismeretes, magas szakmai színvonalú munkán múlik jóformán minden. Az országos agrokémiai hálózatnál teljes körű és aktuális talajtérképet lehet megszemlélni, minden egyes tábláról tudni lehet, hogy milyen tápanyagokat igényel. — Vagyis növelni kell a műtrágyafelhasználást. S mit szól ahhoz, hogy tudós ökológusok az utóbbi időben az emberi környezet dehumanizálását emlegetik, az élővizek megengedhetetlen mértékű tápanyagszeny- nyezését? — Eszembe sincs bagateli- zálni ezt a veszélyt. Nem állítom, hogy túlzott az aggodalom, de az intenzív, a kemizált mezőgazdaság csak és kizárólag akkor jelent veszélyt a környezetre, ha „hályogkovácsként”, tudatlanul használják az üzemekben a nagyhatású szereket. A hetvenes években, a nagy mezőgazdasági fellendülés idején sajnos akadt is példa az effajta kritikátlan munkára. De állítom: napjainkra az agronómusok legnagyobb része megtanulta, hogy mivel „játszik”. — Mégis növekszik az élővizek nitrát- és foszforszennyezése. — Csakhogy ennek nem elsősorban az intenzív gabonatermesztés az okozója. A falvak nagy része az elmúlt évtizedben hozzájutott a vezetékes ivóvízhez, a vízfelhasználás jó háromszorosára nőtt, s ezzel együtt persze a szennyvíz „termelése” is, de ezzel nem tartott lépést a csatornázás. Ha meg akarjuk menteni a jövő számára környezetünket, ezen az ellentmondáson kell változtatnunk, és nem növénytermesztésünket kell visszafognunk évtizedekkel ezelőtti színvonalra. — Ahol jelentősen növelik a gabonanövények hozamát, oda nagy teljesítményű gépek kellenek. Mégpedig jórészt importgépek. Külkereskedelmi egyensúlyunk javításához azonban ez idő szerint nem elegendő az export növelése, az importot is mérsékelnünk kell. — Csakhogy az exportfejlesztő import ez alól kivétel. Az intenzív gabonatermesztési program 1981—82-ben 134 ezer hektáron valósult meg. Ekkora területen volt lehetséges a teljes géppark kicserélése Az eredmény vitathatatlan, ezért a következő két évre a kormány újabb 156 ezer hektárra terjesztette ki a programot. Bízom abban, hogy az ország a következő években is meg tudja őrizni fizető- képességét, s így semmi akadálya sem lehet annak, hogy eredeti elképzeléseinknek megfelelően a tervidőszak végéig összesen 600 ezer hektáron a gabonatermesztés nagyléptékű fejlesztése kezdődjék meg. — És mi lesz azokkal az üzemekkel, amelyek nem részesülhetnek a program előnyeiből? — Korántsem irigylésre méltó, korántsem könnyű a helyzetük. De amikor azt mondom, hogy mégsem tartom reménytelennek, higgye el, nem valamiféle kincstári optimizmus szól belőlem. Elemeztük a különböző gabonafélék termelésének költség- és árviszonyait, s ebből egyértelműen kiderül: a kalászos gabonák termelése még a jelenlegi körülmények között is, közepes termelési színvonalon is kifizetődő. A kukoricával már korántsem ennyire egyértelmű a helyzet. Ezt a növényt csak azok az üzemek tudják nyereséggel termelni, ahol a költségeket kímélve a jelenlegi hozamszinteket növelni tudják. Ahol erre a talajadottságok, a vízviszonyok, a mikroklíma vagy esetleg szubjektív okok miatt képtelenek, ott nincs más lehetőség: föl kell hagyni a kukoricatermesztéssel. A kínlódást immár senki nem fizeti meg. — Nem tart attól, hogy a vártnál nagyobb számban fognak így dönteni üzemek? — Ez nem reális veszély. Ha egyik-másik termelőszövetkezet meg is szünteti a kukoricatermesztést, nyilván nem almáskertet vagy kendert telepít a kukorica helyére. Ahol a kukorica eredménytelen, ott jól fizethet a búza vagy valamilyen más kalászos gabonaféle. És a népgazdaságnak nem kukoricára, hanem gazdaságosan megtermelt gabonára van szüksége. Rendelet a lakástakarékossági betétszerződésről Az Országos Takarék- pénztár 1983. január 1-től új szolgáltatást vezet be, amellyel megkönnyíti a lakásra takarékoskodók számára a szükséges összeg előteremtését. Azoknak, akik vállalják, hogy hosszabb időn keresztül nagyobb ösz- szeget helyeznek el betétkönyvben, az OTP az eddigieknél nagyobb kölcsönt nyújt. A feltételeket az OTP- nél & a takarékszövetkezeteknél január 1-től megköthető „lakástakarékosság! betétszerződés” rögzíti. A szerződés feltételei szerint a takarékoskodónak legalább három esztendőin keresztül, évenként legkevesebb 6 ezer forintot kell betétszámlán elhelyeznie havi azonos részletekben. vagy egy összegben. A betétből részösszeget kivenni nem lehet, de a vállalt takarékossági időtartam eltelte után a szerződés meghosszabbítható. A betét évi 5 százalékot kamatozik, ha azonban az elhelyezés időpontjától számított egy éven belül felveszik a pénzt, nem jár kamat. Aki legalább 5 éven keresztül takarékoskodik, kamaton felül évi 1 százalék, 10 évi takarékosság után pedig 2 százalék prémiumra jogosult. A kamat és a prémium a betéttulajdonost akkor is megilleti, ha a pénzt végül is nem lakásépítésre vagy vásárlásra fordítja. Abban az esetben, ha a betétben elhelyezett összeget a takarékoskodó olyan lakásépítésre, vásárlásra és egyéb építési munkára használja fel, amelyet az OTP kedvezményez, hosszú lejáratú kölcsönt is nyújthat, jogosult — betétje felvételétől számított három éven belül — a legmagasabb ösz- szegű kedvezményes állami, illetve bankkölcsön felvételére is. Ennek összege azonban nem haladhatja meg az összegyűjtött pénz kamattal és prémiummal növelt ösz- szegének 50 százalékát. Aki a betétszerződés feltételei szerint öt éven át takarékoskodik, a kedvezményes hitelek újabb tíz, aki 10 éven át takarékoskodott, ezeknek újabb 20 százalékát kérheti külön kölcsönként. Lakásfelmérő voltam Persze nem hivatalból. Csupán elkísértem egy este az egri ingatlankezelő vállalat két munkatársát, akik — természetesen többedma- gukkal — a lakásfelméréseket végzik a városban. Mintegy ötezer tanácsi bérleményt kell vizsgálni többféle szempontból, hogy megállapíthassák a jövő év júliusától esedékes új lakbéreket. A vállalat hét — kéttagú — csoportja végzi ezt a munkát. Nincs könnyű feladatuk ... ★ — Ki az? — hallatszik a zárt ajtó mögül mogorván a kérdés. — A lakást jöttünk felmérni, az ingatlankezelő vállalat munkatársai vagyunk — válaszol Széphegyi Jánosné, majd a táskájába nyúl, hogy elővegye a megbízólevelet. De... — Itt semmit sem kell méregetni! — csattan fel a benti rekedt hang. — Menjenek a ... Fizetjük a lakbért, nem?! Mit akarnak még?! — De hát ez a feladatunk, és a maguk érdeke is, hogy... — Nem érdekel! Hagyjanak békét! Tanácstalanul álldogálunk a sötét udvaron. Nincs mit tenni. A felmérők ez alkalommal már másodszor próbálkoznak. A harmadik esetben kísérőjük nem újságíró, hanem rendőr lesz. Vannak, akik nem értik — vagy nem is akarják érteni —, hogy a lakásfelmérés szükséges, s enélkül nem tudják megállapítani egy-egy bérlemény területét, komfortfokozatát, s más fontos adatot. — A többség szerencsére nem ilyen — mondja a másik felmérő ' asszony, Hal- bauer Ignácné, miközben a Szovjet Hadsereg útja felé igyekszünk egy másik lakásba. — Kedvesen fogadnak, segítenek is ha kell. A szalagot fogni, vagy „csupán” a pontos információkat megadni. Végül is tíz-tizenöt perc alatt végzünk a kérdőívekkel és a vizsgálódással. Ennyit, azt hiszem, ki lehet bírni. Igaz, akad olyan lakó is, aki több alkalommal is egyenesen visszautasít bennünket, mondván, hogy sok a dolga, mosni, főzni kell, a gyerekek körül dolgozni. Mit van mit tenni, ilyenkor visszafordulunk. Ám előbb- utóbb úgyis rájuk kerül a sor. ★ Idős házaspár. Szoba, konyha, fürdőszoba a bérleményük. Nemrég újították fel a lakást. Most komfortos. Megértőek. Otthon van felnőtt fiuk is. ö elvált, a két gyerek az asszonynál maradt. A fiúnak lakása van a Csebokszári-lakótele- pen. — Nem lakik itt? — kérdezzük, mert a szobában négy ágy is áll összezsúfolva. — Á, nem — hangzik a válasz. — Különben is jogom van a szüleimnél aludni — helyezkedik rögtön védőállásba. — Tudják, elvált, és a felesége most kap lakást, mert hát az az asszony... — kezdene bele a nyugdíjas mama a mesélésbe, ha a fiú félbe nem szakítaná: — Hallgasson, anyuka! — fakad ki fenyegetőn. — Ha nem tud okosat mondani, ne szóljon bele!! Az idős asszony lesüti a szemét. Fia helyett is szégyellem magam. A lakások körül amúgy is annyi gond, sírás, veszekedés, néha még tragédiák, családok széthullása és még mi minden található, hogy jószerivel nem szabadna a feszültségeket tovább szítani. Mi nem feszegetjük tovább a dolgot, különben sem ez a dolgunk. Befejezzük a felmérést és búcsúzunk. Azt, hogy ki, miként éL már nincs jogunk felülbírálni. Hogy a fiú közben kiadja a lakását, vagy válásuk csak névleges, mert akkor az egyedülálló asszony két gyerekkel egy másik lakást is kap? Nem tudni. De azt igen, hogy aki csak teheti, kombinál, szervez, a jogaira hivatkozik, a lakásosztályokra jár naponta pere- puttyostul sírni. Embere válogatja. A lakásfelmérők mesélik, hogy az egri átmeneti otthonba valakik önkényesen beköltöztek. Két évig nem tudták kirakni őket. Most, ha ideiglenesei is, de kaptak lakást, összkomfortosat a Hadnagy úton, s egy másikat a belvárosban. Laknak... ★ Mint az a cigányasszony is, aki 1974 (!) óta él egy szoba-konyhás, komfort nélküli lakásban. Akkoriban feltörték az ajtót, s azóta ... Sötétség, penetráns bűz, rendetlenség, kosz. Szinte visszahőkölünk. Az ablakon nincs üveg, csak fólia, le sem lehet ülni, a putri ehhez képest palota. — Csermely József né? — kérdezi a lakásfelmérő asz- szony. — Igen, de elváltam. — Azt tudja, ugye, hogy ön rosszhiszemű, jogcím nélküli lakáshasználó és ... — Hát fizetjük mink a lakbért — emeli föl a hangját — és én amúgy is rokkant vagyok, fél tüdőm van, itt nem lehet mosakodni sem, a kislányom ügyit intézik, de bemegyek én a ta- nácsho, és a papírokat elintézem, meg kérelmet adok be... A szóáradatot nem lehet megállítani. A lényeg ebből az, hogy 36 (!) forintot fizet havonta lakáshasználatért. Mert ő nem bérlő — lakáshasználó. A körülményei miatt lányát állami gondozásba vették. Szociális segélyből él. És hiába a többszöri felszólítás, hogy költözzék ki. Hová? Az évek hosszú során aztán a tanácsi lakás tízezreket is veszthet értékéből, mert a padlón az ötcentis, ragadós kosz csak növekszik, az ajtók, ablakok rongálódnak. Hisz nem az övé. A sarokban csöndben meghúzódva ül egy férfi. — A férje? — Ez? Dehogyis. Vendé- . gém, talán csak nem tilos? Nem bonyolódunk bele. Fölvesszük az adatokat — már amit tudunk —, s távozunk. A férfi közben nagyítót illeszt a szeméhez és réz vagy arany fülbevalót vizsgálgat szerszámaival. — Ezek gagyisok — mondom az udvaron a felmérő asszonyoknak. Eger belvárosában. ★ Ludvig József éknél szerencsére igazán jó érzésekkel voltam lakásfelmérő, ök is a Szovjet Hadsereg útján laknak. Szép és kulturált környezetet teremtettek a nem éppen mai házban. A középkorú házaspár lányával él egyszoba-komfortban. A férfi maga sok mindent tett azért, hogy a nem is nagy otthonukat barátsá-. gossá tegye. Csempézett, festett, s a néha fel-feltörő vizet a falakban szigeteli,: amennyire tudja. Nemrégen új központi televízióantennát is kaptak. Talán ők tudják, vagy érzik, hogy a lakás, amely nemzeti vagyonunk részét képezi, az övék is. Hiszen abban élnek. Vigyáznak rá, erejükből tellően óvják, korszerűsítik. ök igen... ★ Mintegy ötezer tanácsi bérlakást kell az ingatlan- kezelő vállalat munkatársainak felmérniük. E hónapban be is fejezik ezt a munkát. Nincsenek irigylésre méltó helyzetben... Józsa Péter
