Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-11 / 291. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. december 11., szombat A LEGJOBBAK ELMENNEK... Miért ez a riadalom? Kutatóniinka a Nehézipari Műszaki Egyetemen Miskolcon, a Nehézipari Műszaki Egyetem fémtan! tanszékén az oktatás mellett Intenzív kutatómunka Is folyik. Ezek a kutatások a hazai gyártású fémek és ötvözetek jobb kihasználására irányulnak, s amelyek eredményeként a hazánkban gyártott járművek alváza könnyebb lehet, vagy például tartósabb kovácsolószerszámokat gyárthatnak. Szabadalmuk alapján nagy teljesítményű mágneseket Is készítenek. A tanszéken vizsgálják a Szaljut—6 fedélzetén — az űrben — öntött ötvözeteket Is. Képűnkön az alumíniumötvözetben megjelenő kiválásokat vizsgálják röntgensugár segítségéivel (MTI fotó — Kozma István felv. — KS) VALAMI ÚJAT Az érctelér nyomán RENDRE ISMÉTLŐDŐ — s egyre ingerültebb hangvételű — kérdések: „Mi lesz velünk, ha legjobb embereink sorra elhagynak bennünket, mert a tsz-mellék- üzemek, a különböző kisvállalkozások jóval kedvezőbb fizetési feltételeket kínálnak? Egyáltalán: miként lehetséges, hogy egy kis kó- ceráj sokkal magasabb bért fizethet, mint egy szocialista nagyvállalat?" Esetenként talán megfontolandó a gazdasági alaptörvény: érték csakis munkával, több érték pedig csakis több — jobb, hatékonyabb, jól szervezett és gazdaságos — munkavégzéssel állítható elő. S bár a kisvállalkozásokra érvényes bér- és jövedelemszabályozás semmivel nem liberálisabb (sőt!), mint a nagyvállalatok esetében, a több és jobb munkával előállított értékből — az imént idézett alaptörvény logikája szerint — több juthat a személyi bérekre is. Miközben sokan értetlenkednek a tsz-melléküzemek- ben, vagy éppenséggel bizonyos kisvállalkozásoknál elérhető — viszonylag — magasabb keresetek miatt, sokkal kevesebb szó esik arról, hogy például e melléküzemágak jó részében — az átlaghoz képest — csak nagyon alacsony keresetek érhetők el. Ahol viszont valóban magasabbak a keresetek — az összehasonlítható ipari és építőipari munkakörökhöz képest —, ott is figyelembe kell (kellene) venni, hogy általában alacsonyabb technikai felszereltséggel, sokkal rosszabb munkakörülmények között dolgoznak és többnyire olyan szükségletek kielégítését vállalják ezek az üzemek, amelyekre egyszerűen nincs más vállalkozó. Vitathatatlan: a tsz-mel- léküzemek, a különböző kisvállalkozások egyetlen, lehetséges munkaerőforrása az állami nagyvállalat. Csakhogy: például a fővárosi tsz-ek melléküzemeiben mindössze 35—40 ezer budapesti illetőségű munkavállaló dolgozott 1980-ban, s bár ez a szám tavaly növekedett, a fővárosba települt ipari létszámhoz képest a termelőszövetkezetek ipari részlegeinél foglalkoztatottak aránya mindössze 2—3 százalék. A különböző „jogállású” kisvállalkozások ma sem foglalkoztatnak több embert, mint amennyivel az elmúlt két-három évben, spontán módon csökkent a nagyipari létszám. Ráadásul az új vállalkozási formák többnyire az úgynevezett „töredékmunkaidőt” hasznosítják. Ily módon csak minimálisan érintik a főfoglalkozásúak munkaviszonyát. És mert e kisvállalkozások működésének központi szabályozása korántsem olyan liberális, mint ahogy azt a közvélemény feltételezi, az érdeklődé® a vártnál jóval csekélyebb e vállalkozási fonnák iránt. Akkor meg miért ez a nagy riadalom? EMLÉKEZZÜNK CSAK: annak idején, amikor a munkavállalók mozgását úgyszólván semmiféle adminisztratív szabály nem korlátozta,, mindenki a munkaerőfluktuáció károsnak ítélt következményeit hangsúlyozta. Amikor szigorú adminisztratív rendszabályokkal próbálták „helyhez kötni” a munkavállalókat, akkor ugyanez a kórus e rendszabályok ellen harsogott, mondván: mozdíthatatlan munkaerőállomány- nyal aligha lehetséges rugalmasan változó termék- struktúra. S milyen furcsa: az adminisztratív rendszabályok eltörlése már önmagában is fölborzolta a kedélyeket, a kisvállalkozások — magyarán: a versenytársak — létjogosultságát elismerő rendelkezések pedig úgyszólván „kétségbeesésbe” kergetik az állami nagyvállalatokat. S még furcsább, hogy e nagyvállalatok vezetői és munkaügyi szakemberei, minden valamire való szakmai tanácskozáson rendre és feltétel nélkül elismerik; jócskán van mit javítani gazdálkodási módszereiken, munkaerő-gazdái* kodásukon, szervezettségükön, hatékonyságukon, stb. Am úgy tűnik, hogy könnyebb és egyszerűbb minderről különböző szakmai tanácskozásokon eszmét cserélni, mint tudomásul venni e feltételek és követelmények szerint működő versenytársak jelenlétét. HA JŐL MEGGONDOLJUK: ez a jó ideig „kényeztetett” állami vállalatok természetes reakciója. S ha az állami szabályozás netán fölhagyna a kényeztetéssel, akkor előbb-utóbb remélhető, hogy eddigi dédelgetett- jei végre-valahára rádöbbennek: tenni is kellene valamit annak érdekében, hogy legjobb embereiket megtarthassák. (V. Cs.) Az utóbbi években eléggé kellemetlen módon keltett figyelmet maga iránt a gyön- gyösoroszi ércbánya. Egy kis túlzással úgy is fogalmazhatnék, hogy rekordot állított fel a terv nem teljesítésében. Viták követték egymást. Egyeztettek a felettes szervek, kompromisz- szumokat javasoltak és kötöttek, de a terv... szóval: mintha makacsul beleragadt volna a kátyúba a bánya szekere. Mi van ma? Hatvan százalék Többfelé keresem az új üzemvezetőt, dr. Párkányi Istvánt, míg végre megtalálom az ércelőké6zítő hegyoldalba kapaszkodó építményének egyik külsó teraszán. Nem szívesen válaszol az érdeklődésemre, mert amiben éppen akkor fáradozott a munkatársai segítségével, még nem -befejezett tény. Kísérlet. Arra, hogy a hazánkban meglevő, de nem hasznosított vasércet mégiscsak befogják a művelésbe. Ha sikerül... márpedig a korábbi laboratóriumi próbák biztatóak voltak, és csak a nagyüzemi eljárás „kivallatása” volt hátra. Mindez így leírva bizonyára viszolygást válthat ki a témában doktori minősítést szerzett üzemvezetőből, de hát... „köznyelviesí- tettem” a bonyolult eljárást. Abban maradtunk, hogy néhány nap múlva, ha a... A megbeszélt időpontban ismét érdeklődtem. Megint csak kitérő választ kaptam. Majd, ha... ! — Valami gond van a kísérletben? — Nem, abban nincs. Eddig minden eredmény megnyugtató. De, tudja, egy ilyen eljárás csak akkor kész, ha már minden pecsét rajta van a papíron. Nem lehetett tovább erőltetni az ügyet. — Hogyan állnak a terv- teljesítéssel? — A hatvan százalék körül mozgott eddig, de az év végére szeretnénk elérni, vagy megközelíteni a hetvenet. Az óhaj azt is kifejezi, hogy még mindig nagy munkát igényel lefaragni a lemaradásból néhány százalékot. Ha egyszer nincs Mi van? Nem dolgoznak az ércbányászok? — kérdezték sokan az elmúlt években. Persze, ha a vezetők nem tudnak szót érteni egymással!... — tették hozzá azok, akik mindig jólértesültek. — Azt mondtuk, határozzátok meg ti, mennyit akartok termelni jövőre. És ... ? Azt sem teljesítették. Ezt a dühös kifakadást vagy hat évvel ezelőtt hallottam a budapesti központban. Vajon miért nem? A kérdést ezek után nem lehet megkerülni. A válasz pedig nagyon egyszerű: — Jóformán csak meddőt, követ fejtünk, ércet alig. A bányászok tehát dolgoznak. A „megverejtékezett” köbméterekért megkapják megérdemelt forintjaikat. ök arról nem tehetnek, hogy nem ércet bontanak ki a hegy gyomrából, hanem fillért sem érő kőzetet. Az üzemi költség tehát pontosan annyi, mintha bevételt, nyereséget is hozna a munkájuk. Miből lehet ezt a ráfizetést bírni? A közös kalapból, ahogy ezt szokás mondani. Üj ereszkét hajtanak. Mennek a „bányaalapító” Károly-telér nyomán. Várják, hogy végre gazdag ércanyagra leljenek. Csak azt nem tudják, így lesz-e. A hegy belsejébe nem lehet belelátni. Régi, érdekes szokás, hadd jegyezzem meg, hogy a te- léreket mindig „elkeresztelik”, mint ezt az „öreg”, annak idején sok örömet adó Károlyt is tették. Ma is benne bíznak. Ha vallásosak lennének, még fohászkodnának is hozzá. Mindent megtettek Azt hiszem, az orosziak- nak a legkellemetlenebb, hogy a hajdani dicsőségből egy idő óta csak a pironko- dás maradt az osztályrészük. Ez sarkallja őket arra is, hogy ha a bánya nem, akkor valami „más” hozzon pénzt a konyhára. Mint például az eddig nem hasznosított vasérc „befogása” a kohósí- tásba. De „racionalizáltak” is. Az adminisztratív és a műszaki állományuk egy részét „átcsoportosították”. Nagyobbik részüket máshová helyezték át. Három hónap alatt úgy rendezték a kényes ügyeket, hogy senkiben sem maradt vissza rossz íz. Ma csak mintegy hatvan olyan személy dolgozik itt, akiket nem a fizikai állományban tartanak nyilván. A többieknek mintegy tíz százaléka. Egy idő óta azon fáradoznak, hogy „megcsapolják” a Károly-telért. ötven méterrel mennek a mostani szint alá. Derekas munkát végeznek itt, a hajtásban, így nevezik ezt a bányászok, mindazok, akik Király Károly keze alatt dolgoznak. Hogy aztán mire lelnek rá?... Erre senki sem mer válaszolni. Bizakodnak, hajtogatják csökönyösen. Mást mit is tehetnének? Az Országos Érc- és Ásványbányák Rézércművei gyöngyösoroszi körzeti üzemében — hű, de nehéz ezt a hivatalos elnevezést egy szuszra kimondani — szinte megszállott emberek élnek és dolgoznak. A „vezérkarnak” még csak kilátása sincs prémiumra, hiszen a terv ... Mégis, őket is hajtja a szakmai önérzet. Meg akarják mutatni. Az a bizonyos, sokat elmondott „jó szerencsét” talán soha nem volt annyira fontos nekik, mint mostanság. G. Molnár Ferenc AMIKOR A DOLGOZÓ „CSAK" ÁLLAMPOLGÁR Mikar intézzük ügyeinket? Távoliét a munkahelytől, amely mégsem lógás! Különféle ügyeink intézése, vagy elintéztetése részint állampolgári jogaink gyakorlását, részint az e körbe tartozó kötelességeink teljesítését jelenti egyben. Természetes tehát, hogy igazából csak akkor nyugszunk meg akár egy értesítéssel, vagy idézéssel a zsebünkben, akár új elképzelésekkel, tervekkel a fejünkben, ha már túl vagyunk dolgunk érdemi megvalósításán. A bökkenő azonban nagyon sokszor ott van: vajon mikor járjunk ezeknek a végére?! Sok esetben ugyanis az érintett állampolgár és az igazgatási szerv, vagy hatóság dolgozóinak munkaideje megegyezik. Amikor személyes megjelenést írnak elő kötelezően a szabályok, nincs más hátra, mint hogy az illető elkérezkedjék egy időre a munkahelyéről. Nagyobb gond viszont, ha — s ez az ötnapos munkahét nyomán bevezetett új műszakbeosztással együtt járó jelenség — valaki akkor is a törvényes dologidőből kénytelen egy-két órát elvenni, amikor annak letelte után is lehetősége volna elintézni az ügyét. Egy szó, mint száz: az ügyfélfogadás és -szolgálat helyi igényekhez alkalmazkodó rendje alapvető fontosságú, hiszen végső soron népgazdasági érdek fűződik ahhoz, hogy valamennyien zavartalanul végezhessük munkánkat. Nem lesz bérkiesése a dolgozónak, és a termelésben sem kell pótolni őt. Az idei ősz folyamán nem véletlenül járták a népi ellenőrök a vállalatokat, üzemeket, intézményeket, és töltették ki különböző kérdőíveiket, hallgatták meg ankétokon az emberek véleményét, észrevételeiket, javaslataikat. Az ezek alkalmával összegyűjtött tapasztalatok sokat segíthetnek a jövőben az érdemi ügyintézés helyes megszervezésében. Lássuk csak, miről is beszéltek, írtak az egri járásban megkérdezettek! Arról, hogy általában elégedettek a tanácsok fel- világosító, tájékoztató tevékenységével. A legtöbb helyről az időbeosztás miatt sem érkezett panasz, s ez azt bizonyítja, hogy tekintettel vannak a lakosság kéréseire. A vizsgálat során kiderült persze, hogy minél nagyobb valamely település, annál inkább sokasodtak a jobbítást célzó megjegyzések. A megyeszékhelyen például a következőkről: több munkahelyen jellemző, hogy a dolgozók nem tudnak alkalmazkodni a hivatali munkaidőhöz. A reggeli munkakezdés még túl korán van, délután pedig már nem juthatnak el időben arra a helyre, ahol az ügyeiket intézhetik. Ily módon napközben kell engedélyt kérniük a kilépésre, és utazgatniuk. Lehetséges, persze, még egy megoldás: szabadság arra a napra. De nyilvánvaló, hogy ez csak a végső lehet! Látva mindezt, az igazgatási szerveknél is új formákkal, módszerekkel próbálkoztak. Ennek része a nagyobb helységek tanácsainál létrehozott ügyfélszolgálati iroda, amely elsősorban eligazító és felvilágosító jellegével fontos támasza mind az állampolgárnak, mind pedig a szakigazgatásnak. De segítenek ebben a tevékenységben az úgynevezett kihelyezett ügyintézők üzemeknél, valamint a vállalati jogsegélyszolgálatok is. Az egri városi tanácson például az előbbieket azzal toldották meg, hogy szerdánként este hat óráig fogadják az ügyes-bajos dolgaikkal hozzájuk fordulókat. Szombatonként pedig valamennyi település irányító szervénél tartanak ügyeletet. De hallhattak más egyébről is a találkozókon a vizsgálatot végzők! Így arról, hogy Egerben leggyakrabban a személyi igazolvány cseréje, gépkocsiátírás, útlevélváltás végett, OTP-hitelügy- ben, s egészségügyi vizsgálatok miatt, nem pedig tanácsi ügyeik intézése érdekében kényszerülnek napközben félbehagyni munkájukat. A bürokrácia bonyolultsága miatt a kölcsönügyletek legalább két-há- rom napot vesznek igénybe. A rendőrségen a délelőtti félfogadás a lehető legrosz- szabb megoldás — sok ezer embernek. A rendelőintézeti sorban állás messze földön híres, ráadásul a szakrendelések éppen akkor érnek véget, amikor a munkából jövet odamehetnének a rászorulók. Ha pedig valamelyik szolgáltató cég jelzi végre-valahára szakemberei jövetelének napját, jobb, ha szabadságot vesz ki magának a kedves igénylő ... A megkérdezettek persze, nem csupán panasz- vagy kívánságlistát nyújtottak át az őket felkeresett népi ellenőröknek. Segítőkészségükről tanúbizonyságot adva, hasznos, mielőbbi megfontolásra és elfogadásra méltó javaslatok egész sorával is szolgáltak. Szinte mindenütt elhangzott: nincs szükség félfogadási napot tartani a tanácsokon, de más szerveknél sem szombaton, hiszen akkor nincs mód az érdemi intézésre. Mi is azon a véleményen vagyunk, hogy a szerda mellett még egy napot kellene inkább kijelölni a szombati helyett, amikor hivatali időn túl is felkereshetik az állampolgárok az igazgatásban, vagy hatóságoknál dolgozókat. Az is elgondolkoztató ötlet, hogy éppen az utóbbiak munkaidejét rugalmasabban is lehetne megállapítani: például délelőtt 10 órától végeznék munkájukat, este hat, fél hét óráig. Kérték az egriek azt is — és ezzel is egyetértünk —, hogy szélesítsék az ügyfélszolgálati iroda tevékenységi körét, mert jelenleg kevés ügy intézhető el ott érdemben. Az őszi felmérés tehát elérte a célját. Ám, felelőtlenség lenne elhallgatni azt a véleményt, amely felhívta a figyelmet arra, hogy miért csak a tanácsok szempontjából vizsgálták az ügy- félfogadás rendjét. Hasonló átfogó tájékozódásra, s annak nyomán tettekre lenne szükség más szervek, szolgáltató vállalatok, az egészségügy, az igazgatásrendészet, az OTP, az óvodák, iskolák, egyéb intézmények esetében is. Mert ha valóban népgazdaságunk és állam* polgáraink érdekeit tartjuk szem előtt, csakis így nyerhető teljes kép — és megoldás. Szalay Zoltán
