Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-18 / 297. szám

Látogatás Szász Endre műhelyében

„A porcelán kényes, de hálás felület” — vallja a rajz virtuóza, Szász Endre, a világhírű festőművész, aki öt éve a porcelánnal, mint új kifejezési lehetőséggel „dolgozik”. Hollóházi műhelyébe tekintünk be a fotók segítségével.

(Temesi László képösszeállítása)

A szónak is van -varázsa? Ráolvasás, bűvölés, bájolás? Hát még a jó szónak? Ott és akkor, amikor a pénz beszél, a kutya ugat? Ott és akkor, ahol és amikor a többet, a jobbat, sőt a „mást — termelés” a fő hangsúly, ott és ahol gazdasági társulásokat terveznek és szerveznek, hogy „menjen jobban egyre ,a munka”?- Adj egy Adyt és úgy veszem, hogy verset mondtál, szépet, jót, okosat! Pénzbe szűkült világunknak hát lenne jó szavas varázsa is?

Bízom benne, hittem és hiszem, hogy fölösleges a feltételes mód, nemcsak lenne, van is varázsa a szép, az emberi szónak, akkor is, ott is, ahol a pénz beszél. De hát miért is nyomná el a pénz zizegé- sét a jó szó, és miért is pengene keményebben, ércesebben és egy- cmagabiztatóan a forint, kihunyván mellette és miatta az emberi hang keltette hullámok?

A jó szó varázsa. Töredelmesen be kell vallanom, hogy e szinte irodalmi ihletettségű mondat nem a sajátom, kölcsön —, sőt elvettem attól a fiatal szövetkezeti elnöktől, aki a minap egy tanácskozáson a nehéz forintok, a közgazdasági fogalmak és sűrűn terjengő füst súlyos atmoszférájába küldte, mint Noé bárkájából ama bizonyos galambot, megtudakolni, van-e visszhang e mondatára? A szó elröppent, a mondat átlebegett a termen és én azt vártam, hogy a komoly arcok komorrá válnak, a tekintetek elutasítóvá, a fülek zárkózottá. Mit keres a líra ott, ahol e fogalom legfeljebb mint nemzetközi fizetési eszköz szerepelhet, mit kereshet ott a szóval való fizetség, mint egy lehetőség, ahol más lehetőséget, mint a kemény munkán verítékezett pénzből, tenni rendet az ország és a kisember háztartásában, nem ismernek el?

Örömmel vehettem észre, tévedtem. A mondatnak visszhangja támadt az arcokon, a fejek helyeslő bólintásában, a szemek rebbenésé- ben és az értekezlet további hangszínében. Színt írtam és szándékosan. A fogalmak, meghatározások, tények, tervek, dokumentumok bír továbbra sem vesztettek a néhol félelmetesen komoly, máskor töprengésre késztető fegyelmükből inspirált jellegükből, mégis színesebbek, derűsebbek, bizakodóbbak lettek. A számok emberi arcot öltöttek.

Mert a szófiák igenis van varázsa, a jó szónak meg még csodája is.

Az a termelőszövetkezet például, amelyet az elnöke képviselt a minapi tanácskozáson, rövid néhány évvel ezelőtt még a mélypont alatt volt. Nem a mélyponton, ahonnan még ki és fel lehet kapaszkodni, amely egy ívnek az egyik és legmélyebb pontja. Nem. Ez a szövetkezet már semmilyen ponton nem volt a létezés diagramján. Üj vezetés, új szellem, új tervek, új akarat kelletett ahhoz, hogy először egyáltalán

a létezés szintjéig felkapaszkodjon. Onnan aztán tovább, eladdig, hogy ma már, ha eredményeit tekintve országos példának még ugyan nem is mutogatható, de a sikeres előrehaladás tekintetében már annál inkább példamutató lett mára ez a szövetkezet.

És mindezt csak a jó szó varázsával érték el a vezetők?

Magam sem vagyok ennyire naív és szerencséjükre, mármint a szövetkezet tagjainak a szerencséjére, még kevésbé voltak azok az új vezetők. A jó szó mellé a rossz is odakerült, mert annak, ha varázsa éppen nincs is — bár, ki tudja? — de rendteremtő ereje van. És mind a két „fajta” szó mellé természetesen odatársult az is, amit únos-ün- talan úgy nevezzük hivatalosan, hogy anyagi ösztönzés, de ha azt mi kapjuk, akkor egyszerűen csak annyit mondunk: megfizettek tisztességgel.

Ismerősöm mesélte, gyári veze-' tő jó ideje már, hogy az igazi me- lós egyformán megvész a jó szóért és a jó pénzért. De a jó szóért még inkább. Volt eset, hogy év végi hajrában — ami hivatalosan már természetesen nincs, de mégis van! — már csömörig voltak a munkások

a túlórától. Már a Dárius kincseit is fel lehetett volna nékik ajánlani: hajtsanak rá, export, kell! Nem! Mígnem a jó szó varázsa ... Hogy csak velük és nélkülük nem lehet, hogy a világ így ismeri meg, igenis mit tud ez a gyári melós ... Meg egyéb olyan szöveg, amire oly készségesen mondjuk rá a szürke hétköznapokon, hogy: „nyomják a sódert”. És az exportidőben mégis elment. Persze a pénz is meglett utána. És a köszönő, a jó szó ismét.

Hát meg lehet fizetni a kombáj- nost, aki higanyt gőzölegtető hőségben hajnaltól hajnalig arat, ha nincs hozzá megértő, elismerő emberi szó? Az építőmunkást, a szabadban, téli zimankóban, az olvasztárt a nyári hőségben a kemencék előtt?

Meg persze, hogy meg lehet fizetni. Egyszer, kétszer, mígnem „ráun” a pénzre. Mert az emberek többségében ott él annak a tudata, kimondatlanul, bevallotlanul is, hogy a pénz ugyan nélkülözhetetlen a megélhetéshez, de az élethez meg a jó szó az igazán erőt és lelket adó. Aligha lenne bölcs, politikus dolog mindent a pénzre bízni, mint ahogyan fordítva sem igaz. Mert igaz, hogy szép szóért, semmiféle varázslatért nem adnak te jet, kenyeret a boltban, sört a kocsmában, jegyet a vonaton, vagy benzint a kútnál. Pénz kell ezek- héz mind és nem is kevés, pénz amelyből soha sem lehet elég, már mint a dolgozó ember zsebében. És pénz kell ahhoz is, ki vitatná, hogy társadalmi viszonyaink jellege okán és miatt a forint az, amely kifejezheti — nem fejezi ki sajnos, csak kevesebbszer, mint szükségeltetne — a végzett munka értékét és mértékét és ennek nyomán bizony még a legfőbb termelőerő, az ember értékét is.

Ezek olyan közgazdasági evidenciák, amelyekkel vitatkozni, kinek kedve van hozzá, lehetni lehet, de

amelyek mégis olyan tények, hogy minden negációt makacsul és lényegéből fakadóan jogosan ^elutasítanak.

Ám nem szabad és nem lehet egy másik evidenciát sem elfeledni. Nevezetesen, hogy a közgazdaságtan, pontosabban a politikai gazdaságtan rendszerében a legfőbb termelőerő kategóriája a köznapi életben embert jelent. Akinek nemcsak zsebe, de szíve is van. Nemcsak érzékel, de érzékeny is. Aki nemcsak ama hangtartományban hall, amelyben a pénz cseng, de méginkább arra érzékeny a füle, hogy milyen a hang véle szemben. Az embertársai, a fölöt- tesei hangja és, hogy egyáltalán van-e olyan hang, amelyet a jó szó varázsa bűvült-bájolt szíve köré.

Azt írtam volt fentebb, hogy: pénzbenszűkült világunk. Igazságtalan volt a szóösszetétel. A pénzt nem nélkülözhető világunk — gondolom így a helyesebb, pontosabban csak így a helyes. Meg úgy, ha hozzátesszük még: a jó szó varázsát sem nélkülözhető életünk!