Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-18 / 297. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. december 18„ s.ombat SEDUXEN E heti i anyaga ben, a zett kió dukciól Szigethy András: Hz utolsó autóstop Néhány éve a város abból a szándékából kiindulva, hogy művészeti életünket a művelődéstörténeti hagyományokhoz méltón gazdagabbá, tartalmasabbá tegye, olyan képző- és iparművészek letelepedését és munkafeltételeit biztosította, akik vonzódtak Eger iránt, hosszabb időre szándékozta megtelepni és vállalták a ezzel járó közművelődési, közéleti szerepkört. Harmincnyolc művész pályázott. Az öt kiválasztott letelepedett és a város jószívvel befogadta őket. Egyikük Sar- kadi Péter. Fiatal ember. 1948-ban született „tősgyökeres” városi, pesti, angyalföldi. Ötvösnek tanul a képző- és iparművészeti gimnáziumban. Dolgozik valamennyit, majd a főiskola következik. Itt már festő grafikus. Ék Sándorra emlékezik nagy szeretettel. Élet- szemléletet tanult a kommunista művésztől. Mestere Sarkantyú Simon. Tagja lesz a fiatal művészek stúdiójának, kollektív kiállításokon szerepel, kevéssé menedzseli magát. Egerbe telepszik a többiekkel. Már anak idején 1979- ben a Gárdonyi kerti ötök közös kiállításon mutatkoztak be szép sikerrel. Azóta számos alkotásuk gazdagította Egert. Sarkadi Péter most elérkezettnek látta az időt, hogy saját kiállítást csináljon és ennek ezt az intim, mondhatnám baráti formáját választotta, hogy egy üzemi közönséggel lép kapcsolatra. Szerencsésen találkozott szándéka a Közúti Építő Vállalat közművelődési programjával. Üdvözöljük a kiállítást és köszönjük. Személyesen is örülök, hogy megnyithatom, ugyan biztos esztétikai tudásnak híjjával vagyok, fogják fel személyes benyomásoknak és tűnődésnek azt, amit mondok. Ügy gondolom a művészet egy belső késztetés, a tehetség serkenti alkotásra, de ezzel nyilván együtt jár a művek megmutatásának, a megmutatkozásnak igénye is. A művész közönségre, sikerre vágyik. Különösen egy olyan, mint Sarkadi Péter, aki színész és rendező, sajtó és reklámfőnök, lemezlovas és popsztár is egy kicsit. Szememben Sarkadi egyszemélyes show bussines, és mivel így a legegyszerűbb számára, az egészet rajzban éli meg. Vannak művészek, akik szemérmesen rejtik személyi ségüket és vannak, akik magamutató módon elját- szák önmagukat. Sarkadinál másként van. Űjabb munkáiban mintha kifejezetten önmagával foglalkozna. Alanya és tárgya egyszerre a művészetnek. Minden lapon megjelenik szinte, sok-sok átváltozott formában, több szerepben is. Miféle önmutogatás ez? — kérdezhetnénk. Tudathasadás netán? Vagy csak annak a szociálpszichológiai felismerésnek a leképezése, hogy az egyéniség számtalan szerephelyzet szerepelvárásait teljesítve valósítja meg önmagát és egyben el is rejti. Egyszerűbben és szebben: „színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő”. Kérdéseinkre maga az alkotó ad választ. Ezt írja: „Mi a művész szerepe?... A művészben a komplexitás jelenik meg, az a személyiség-modell, „aki” vagyunk. Magányos hős, „akiben” a néző (nagyérdemű közönség) magára ismer, „akivel” azonosulhat. „Valaki” és „mindenki”, egy a sok közül. Rendkívül fontos tehát, hogy viszaállítsuk a „művész” — antik kisugárzását. Ügy érzem, hogy Sarkadi Péter, aki színtiszta játék, aki művészi személyiségének megformálásában is játékot talál, ebben a megnyilatkozásban igazat játszik. Kimondja, hogy Egó Peti — ahogyan azt a mű. vész valakit hívja, akit teremtett — egyszerre önmaga és mindenki más is. Hogy munkája nem egoista magamutogatás, érdeklődése nem individuális, hanem közösségi, közéleti vizsgálódás —4 sőt kísérlet, amelynek tárgya a mai világ, ahogyan az adja magát generációja, fiatalemberek számára. Ez nem ábrázolás csupán, ítélet, program, és cselekvés. Az öncél tehát nála társadalmi cél. Ezt az elsőre talán merész következtetést a Sarkadi által szívósan kiküzdött forma is igazolja. A mai világban a művészeti formák robbanása következtében a közönség nézőpontjából a modern művészet választóvonala, a közvetlen közérthetőség. Sarkadi tömegkommunikációs formái, stílusa, abszolúte közérthetőek. Hovatovább az egyetlen érthető írott nyelv: a magazinok, a reklám, képregények és pik- togrammok nyelve. Biztosan merem ezt állítani, nincs ebben semmi sértő, hisz első pillantásra látszik ezeknek a jeleknek, jelképeknek szuverén alkalmazása, művészi átlényegítése és a mesterségbeli gondosság használatukban. Mondom tehát, hogy Sarkadi realizmusa törvény szerint és tudatosan párosul mondandójával és művészi kiáltásával. Ezt is kimondja: „A művészetet pedig vissza kell helyeznünk eredeti, tömegtájékoztató funkciójába. Ennek minőségét pedig nem a „belészorult” esztétikum, hanem elsődlegesen a hasznossága adja meg. Hasznos pedig az a művészet, amely az embert, mint társadalmilag meghatározott tudatot aktivizálja a világ tudatos és átfogó megismerésére és megélésére. Mint ilyen nem szükségszerűen csak a vizuális érzékelés iskolája. Én az emberi tudat olyan dimenzióiba szeretnék behatolni, ahol világos „önfelismerés” rejtőzik. Kortársaimat és nemzedékemet szeretném az értelmes élet, a haladás útján kísérni, követni.” Szépen összehangzik ez a bevezetőben idézett várakozásunkkal. Kiállítása sok más mellett újabb lépés ismét egy újabb közeg a vállalat kollektívája felé. Jó szívvel, pártolólag és barátian a kiállítást megnyitom. Kalmár Péter Borbély Tibor: Időjárás Szél fúj, fű hajol. Esőt síró ég alól el ne fuss! Ez a föld gömbölyű! Süt a nap valahol, s holnap már gyönyörű ez a nyár! Valahol... Oláh János: A síneken túl Csattognak a kerekek keményen a téli csendben. Dübörögnek a vagonok üresen a téli csendben. Megállók. Rajtam rohan az árnyék, megrakodik nyugtalan perceimmel. Hozzád igyekszem a síneken túlra. Hogy is csináltam valamikor, állt meg a szoba közepén töprengve. A nadrágot, igen, a nadrágot mindenképpen át kell venni. Turkált a szekrényben, de nem találta meg a régi, világoskékre kopott farmert. Kiment az erkélyre, ahol a televízió és a lemezjátszó papírdobozából előhalászta a régi cuccokat. Gondosan ösz- szehajtott ingekre, lomokra, semmibe nevető fényképekre, egy elszakadt füzetre is rálelt keresgélés közben, míg végül előkerült a viseltes, rojtos szárú farmer. Először úgy találta, nyirkos egy kicsit, de ahogy fölhúzta, érezte, hogy csak a hideg itatódott bele, mivel évek óta kint lapult a doboz fenekén. A cipzár még csak felszaladt, de az összegombolás már nehezebben ment. Hány éve is? Tíz? Vagy annál is több? Alsóinget vett, és a meleg pulóverre ráhúzta azt az orkándzsekit, amit a telekre szokott magával vinni. Tegyek el pénzt? — torpant meg az ajtóban. Érezte, hogy nem szabadna, mert ez így csalás. Hiszen annak idején egyetlen fillér nélkül nekivágott az útnak és tudta, hogy el fog jutni. Sokáig viaskodott ezzel a pénzeltevéssel, végül azzal nyugtatta magát, hogy több napig, esetleg egy hétig is távol lehet. Pénz nélkül pedig ez nem megy. De miért ment akkor? Kanizsa kikapcsolta a konvektort, gondosan bezárta az ablakokat, kettőre fordította a zárban a kulcsot, és elindult. Szorongó szívvel ugrott fel a buszra. Mi lesz, ha elkapják, ha jön az ellenőr és nincs jegye? Elkérik a személyazonossági igazolványát és akkor kiderül, hogy hol dolgozik, és értelmetlen kérdések következnek, hogy egy ilyen ember mint ő, ilyen beosztásban ... Nem vett jegyet. Amikor leszállt, megkönnyebbülést érzett, majd valami szívdobogást keltő izgatottság fogta el. Igen, mindig itt szállt le annak idején. Az út íve mit sem változott, csak a kockaköveket fedte el a több rétegben megvastagodott aszfalt. Elindult kifelé a városból, az útpadkára lehúzódva. Integetni kellene — gondolta —, hiszen korán és átmenet nélkül lesz sötét, de csak ment. Hideg volt, zseb- redugta kezét. Papírszalvéta akadt ujjai közé. Bí-bá-bú, te vagy az a nagyszájú. Mégegyszer elolvasta a sebtében felfirkan- tott szöveget. Semmi kétség, ez Réka kezeírása. De mikor, mikor is írhatta fel ezeket a szavakat? Talán a menzán, amikor először találkoztak? Nem, nem akkor, hiszen ez már azt jelentette, hogy közös nyelvük volt, igen, ez már később, jóval később lehetett, talán akkor, amikor Kávás Réka átfogta a nyakát, homlokát vállának támasztotta és ezt mondta: azért mégiscsak rendes ember vagy te, Kanizsa. Elhessegette magától a gondolatot, hogy inni kellene valamit. Bár tudta, hogy a fasor mögött ólálkodó hideg át fogja járni a csontjait, amikor lecsap az este és a lámpák átszúmak a sötétségen. Elfelejtett ösztönök támadtak fel benne. Régi kocsmák egymáshoz szorító melegét, zsibbasztó mor- mogását érezte. Képek suhantak szinte megfoghatóan homloka előtt. Teherautók hátán megtett fagyos kilométerek, egy kétaknás fekete vaskályha ajtaja jutott eszébe, amin levakarhatat- lan folt virított és esténként Réka ágyából mindig arra esett a tekintete. Egy magyar vizsla értelmen túli, más mezőkön kószáló barna szeme ötlött elő, amely mindig rávillant, amikor belépett Réka szobájába a hosz- szú út után. A köd első hadoszlopai áttörték az utat szegélyező gesztenyesor csatárláncát, s ettől az elhúzó kocsik motorzúgása mintha vattába burkolódzott volna. Némelyik autó már felkapcsolt lámpákkal közeledett, de Kanizsa még mindig nem intett egyiknek sem. Még nem merte magának sem bevallani, hogy mit akar. Pedig már régen tudta. Tudta már hajnalban is, amikor felébredt és készült az előtte álló napra. Meghallgatta a híreket az ágya mellé készített rádióból. Különös volt, hogy ilyen korán ébredt, de betudta az izgalomnak. Nem gyújtott villanyt, sötétben várakozott, amíg megkezdődött az adás. Javarészt még a tegnapi híreket ismételték, de már volt egv-két mára utaló jelentés. Milyen furcsa — szaladt át Kanizsa agyán — még minden visszafordítható lenne. Még nem rabolták el azt a gépet, amelyet az esti tévé-híradóban már látni Bertók László: • Keletre néz A legmélyén nincsen határ, A legmélyén nincsen halál. minden örökké körbejár. minden égtáj nyugatra száll, és csak az isten lába fáj. cs minden nyugat egy madár. A legmélyén nincs ispotály, A legmélyén is asszony áll, mert akkor is megy, ha megáll, kezében gyertya és fonál, és nem gyógyul meg soha már. keletre néz és sírdogál. Tárlatnyitó