Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-27 / 279. szám
Nehéz az út az igazsághoz? Hogyne, az bizony nehéz — bólint most az olvasó, aki talán maga is megjárta már a saját igazságához vezető út meredek és gyakran hepehupás kálváriáját, hogy kiderüljön: a sajátjának tartott vélt igaza igenis azonos a társadalom igazságával. Nehéz az út az igazsághoz még akkor is, ha társadalmunk általában, de még inkább fejlettségének jelenlegi adott szintjén is számtalan fórumot állított a kálvária stáció helyére, hogy ne kelljen azt vérrel-verítékkel végigjárnia annak, aki az igazság keresője. Van persze, ahol nem ismerik fel ezeket a stációkat, s van, ahol hiába a felismerés, mert akár gödröt is ásnak egy-egy fórum küszöbe elé, hogy visszahőköljön, avagy éppen bele is essék e gödörbe az, aki nem rest vélt igazáért harcba indulni. No és természetesen különösen nehéz az útja az igazsághoz annak, akinek nincs is igazságai, de még igaza sem, aki önmaga számára állít és hirdet meg- mászhatatlanul meredeknek egy sajátos kálváriát. Mindez azonban így még világos, legalábbis egyértelmű, ha nem is éppen megnyugtátó, mert: miért kell nehéznek lennie ama útnak az igazsághoz? Nos, persze nem mindig és nem mindenben nehéz ez az út, de hát ki beszél nálunk arról nagy hangon, hogy szólván szólt és igazat is kapott? /sokkal inkább népszerű ennél is nagyobb hangon panaszolni a késlekedést a még oly kis ügyekben is. Hátha még az ügy nem is kicsi és nem is csak magánügy? E kissé hosszúra nyúlt elmélkedő bevezető mindösszesen arra volt jó, hogy leírhassam: ferde út is vezet az igazsághoz. Nem csalárd, nem spionkodó, nem korrupt, még csak nem is megalkuvó, hanem egyszerűen: ferde. Hogy aztán vissza kelljen kanyarodni a legrövidebb útra, ám közben már idő, energia, idegek vesződnek értelmetlenül. Szervek, intézmények), hivatalok, testületek ideje és idege kopik feleslegesen. S közben míg tenni próbálnak, e ferde úton még kérdőjelet is visznek vállukon az „igazságkeresők”: nem tud, nem is akar segíteni az, aki igazságtevésre hivatott? A sajnos nem kevés példa közül csak egyet ím a dolgok és mondandóm jobb megértése szempontjából. A jóközellmúltban egyik kis községünkben „pedagógushá- ború” tört ki. Sem helyem nincs arra, hogy e háború részleteivel, okaival foglalkozzam, de értelmét sem találom már, lévén, hogy el- mondandóm szempontjából magában véve e „háború” teljesen érdektelen. Ami nem az: az igazság megtaláltatott és kiszolgáltatott jogos tulajdonosuknak. De amíg... Igen, amíg idáig eljutott az ügy, addig nem az igazságtevéssel megbízott, arra felkért személyek, szervek, intézmények nehezítették az igazság és a jog nászát, hanem éppen azok, akik voltaképpen e násztól várták volna az igaz gyermekének megszületését. Ok is — a kiemelés tőlem és nem véletlenül — harcba indultak azok ellen, akik hivatalból és meggyőződésből is tenni akartak (tettek is!), mondván és hirdetvén, hogy emezek elfogultak, amazok képtelenek az igazságtevésre, emiatt nagy az összefonódás, amott még nagyobb az értetlenség. És különben is: itt amúgy sem lehet igaza soha senkinek, csak a felsőbb- ségnek. Hogy szó szerint így fogalmazódott-e meg mindez az esetünkben, avagy sem, az aligha lényeges. A lényeg az a mélységesen bizalmatlan, mindenben gáncsot látó és gáncsot vetni maga akaró pökhendiséa amellyel — a beteg ráüt az orvosa kezére, hogy bizonyítsa, íme, nem is tud az gyógyítani. Fentebb az „is”-t használtam. Nem véletlenül. Mint már jó- elébb jeleztem, a, pedagógushábo- rú szereplői csak például szolgáltak egy magatartásforma rajzához, amelyhez példát sajnálatosan régebbről, az élet más területéről is tudtam volna hozni, s nagyon félek, hogy e sorok után is lelnék még megírni, példának felkutatni való majdani eseteket is. Ami különösen elgondolkodtató az effajta ügyekben, az nem is az etika oldaláról készteti tűnődésre a töprengő embert, jómagámat is. Nem mintha az egyén és a társadalom etikája, illetőleg a társadalom történelmileg kialakult etikai normái nem lennének össze- vethetőek joggal és okkal az egyén ezzel nem mindig összecsengő értékrendjével. Nem mintha önmagában már ennek az összhangnak a hiánya is ne okozhatna gondolkodnivalót. Ám ami ezen is túlmutat, ami lényegesen több, de legalábbis alapvetően más: egyfajta- és demagóg bizalmatlanságkeltés a társadalom intézményei és azok képviselői ellen. Általában! Mert a mi társadalmunkban is akad olyan intézmény, amely már elmúlta önmagát, amely már csak fék és gond az életünkön; mert a mi társadalmunkban is akadnak kisebb, vagy nagyobb beosztású olyan vezetők, akik vagy nem tudnak, vagy nagyon is tudnak, visz- sza tudnak élni hivatali pozíciójukkal, a néptől, a társadalomtól kapott hatalmukkal. Mert ugyan — sajnos — a mi társadalmunkban sem ismeretlen a bosszúállás, az „utánrügás” egyáltalában nem pszichikai reflexe — sajnálkozva, de aligha vitatható tényként sorolva fel mindezeket. De mindezek mégsem általáno- síthatóak! Mert a mi társadalmunkban, s ez bízvást leírható igazság mindenki tudja önmaga is igazolni, lelke mélyén legtöbbje még az is- aki olyan szívesen általánosít, — hogy az igazsághoz az igaznak egyenes az útja. Ha nem ferdíti el például önmaga. Ha nem próbál saját érdekei ellenére is bizalmatlanságot sugallni önmagának és környezetének, ha a színéről és nem a fonákjáról kísérli meg a körülötte levő valóság méltányos vizsgálatát Évekkel ezelőtt történt ez a voltaképpen nem is történet, amit most elmondani akarok. Panaszos kereste fel a szerkesztőségünket, azzal kezdvén szavait, hogy hozzánk is csak azért jön, mert nem akarja önmagát majdan hibáztatni, hogy éppen az újságot nem kereste fel. ö már ugyanis volt a megyei és a városi pártbizottságon a panaszával, járt a megyei és városi tanácson, küldött levelet a Kádár-titkárságnak, természetesen az ország elnökének és még másoknak is — tette hozzá az „... és még másoknak is”-t jelentőségteljesen. Nem állhattam, megkérdeztem: — Talán az ENSZ-nek is? — Mit lehet tudni?! — válaszolta titikolódzva, de komolyan, aztán, egyébként lényegte-' len panaszát előadva, meghallga- tóját, engem azzal nyugtatva, hogy tudja ő, itt se, mint ahogyan sehol se... távozott Jó idő telt el, hónapok-e, vagy csak hetek, de a világ négy táját is foglalkoztató panaszosunkkal ismét összehozott a sorsom. Szinte reflexszérűen kérdeztem rá: — Nos, mi van, rendbe tették az ügyét? — Természetesen — mondta in- dignálódva —, hiszen igazam volt... Próbálták volna ne rendbe tenni! — tette hozzá és úgy mért végig, mint valami idegen bolygóról jött kitudj ami csoda teremtményt. Azt mondanom sem kell, hogy a szerkesztőség is eljárt lényegtelen ügyében. És még hányán?! Hát igen, nemcsak nehéz, de ferde is lehet az út az igazsághoz. Tárnáméra aranya izabó Sándor képriportja
