Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-09 / 237. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. október 9., szombat S. Pásztorok, nyájak nyomában Amikor felér a déli harangszó - Forgószél a hegyekből - Létezik-e bányahála? - Asszonykórus, világhíres (Fotó: Perl Márton) legtöbben a szabadságukat is ott töltik, ott mindig akad valami jól fizető munka. Most legutóbb alma-, barack-, riibizliszedésL •ár Na, igen és a Páva, amely most déli álmát alussza. Ami a dalolást illeti, azt bizony mindenkinek el kell hinni. Igaz, nem férfi-, hanem asz- szonykórusa van Fedémes- nek, az azonban — világhíres. — Igaz-e? — kérdezzük Bajzáth Féretlenét, a kórus egyik jeles tagját, szólistáját, aki most férjével együtt nagy babtisztogatásban van. Az ember tapossa, ő maga sulykolja a balbot, úgy veri ki a szemet a száraz héjból, súlykolóval, amivel még mint fiatal lány az ősi szerszámmal a vászonruhát. — Először Amerikában jártunk Molnár Káli Tirádámé, meg én voltunk a szólisták. Először Washingtonba vittek, ott volt kilenc napunk, azután Florida, Miami, együtt léptünk fel az ottani magyarokkal, de azok haragudtak ránk, mert minket mindig kétszer tapsoltak vissza, palóc énekeseket, minket értékeltek. — Később Olaszország, most pedig nyáron, Anglia, szép sikerrel. Ha jól tudjuk, egy folklórfesztiíváion másodikok lettek. — Már nem akartam menni, mert fáraszt a hosszú utazás, de csak rajta voltak, hogy mennem muszáj, mert egy tiszta Kodályt-dalt kellett előadni: Ködellik a Mátra... A második helyre meg úgy kerültünk, hogy meghatározott fellépti idő volt, és mi azt téves mérés miatt öt perccel túlléptük ... Nem sokat bosszankodtunk miatta: Anglia akkor volt tele Lady Dianával. lAkárhová mentünk, mindenütt csak Lady Di, Lady Di... De nem is csoda: nagyon szép, és kedves, kaptunk róla mi is rengeteg képet, és megtudtuk, hogy óvónő volt... Megmutatja a valóban szép képeket, aztán búcsúzik: — Jól elkarampoltunk ugye... ? Ha erre járnak, máskor is látogassanak meg. — Szívesen — feleljük, aztán pedig, de már hazafelé, a hosszú, hegyi úton: — Nem is lenne rossz, például őszutóban ismét találkozni Fedémessel, mondjuk egy jó kis „szegényes” lagzibán... Hogyan kerül Fedémesre Lady Diana messzire került utódok potom pénzen eladják a városiaknak, akik viszont szívesen megveszik. Persze, nem azért, hogy ide költözzenek, hanem hétvégi birtoknak, nyaralónak, pihenőnek. — Legutóbb 150 ezerért adtak el egyet — mondja Szabó Antalné Sike Ilona, aki éppen az áfész vegyesboltban vásárolt, ahová betértünk néhány szóra. Szavaihoz Zay Ferencné, a közeli Bükkszenterzsébetről ide kijáró üzletvezető kiegészítésként hozzáteszi: — Kelt már itt el kilencvenért, meg ötszázért is ház, de persze, ezekhez hozzá kell számolni az ezret... — És a bolt forgalma? — Az havi 160 ezer forint volt az utóbbi két hónapban, de ez nagyon szépnek számít, mert az engedélyezett készlet csak 170 ezer. Szorgosok erre a népek, — mondja azután Szabóné Sike Ilona. — Ha tél után kienged az idő, rohan mindenki, aki csak teheti, az Alföldire, ki erre, ki arra, — Milyen ez a falu, bátyám? — E-e? Mint a rétes. — Oly édes? — Fenéket... Ügy nyúlik, úgy szakadozik széjjel. A honi ember megböki ■kalapját, s elkerekezik. ★ Rétes vagy nem rétes, de annyi bizonyos', hogy Tama- lelesz felől,, a szerpentinsze- rűen kanyargó útról megközelítve, Pedémes> egyetlen utcának látszik, s a látszat ezúttal nem csal: valóban egyetlen utca ez a kis falu. Igaz, kétágú, mint a kígyó nyelve. A központnál ágazik el, a kis patak széles hídjá- nál, a vegyesboltnál, meg a vele egy házban élő Pávánál. Ez utóbbi, ez a Páva a kocsma neve, s ha nagy gyanútlan nem is gondolna erre az ember, az onnan tisztán kihallatszó nótaszó menten meggyőzheti: „Kinn a pusztán van egy kopár legelő...” Nos, ami a pusztát illeti, azzal már az első intrádá- ra vitáiba szállhatnánk, hiszen hegyektől hullámzik itt minden, meglehet, szolid lankáknak látszanak, s csak ha megmászni támad kedve egyik-másikát, csak akkor veszed észre: néhol nagyon is meredeken szalad a hegy az égnek. Ez azonban még nem derül ki. Most a bőven áradó szeptember délelőtti sugárzásból a kocsma kellemes hűvösébe menekedünk, amely ha nem is olyan rátarti, de annyira tiszta, akár a neve: Páva, Négy-öt férfi lehet az öregedő délelőtt eme órájában idebent, közülük ketten lelkesen énekelnek. Most éppen' azt, hogy „... én hozzám is járt egy, de nem minden este... ”, és olyan, de olyan szépen cifrázzák, mondják, hogy legszívesebben velük énekelnénk, akkor azonban alighanem elrontanánk mulatságukat ... Juliskával, a szőke és szívélyes kocsmárosnéval váltunk inkább bemutatkozó szavakat. — Sör van? — Van, van. Mennyit adhatok? — Várjunk csak ... Aztán: hideg-e? — Garantáltan. Térül-fordul, a mótázók még a következő strófáhoa sem értek, s már is kezünk ügyében egy-egy üveg, de az olyan, hogy csupa vízgyöngy, csupa pára, és amint Juliska ezt is, azt is kinyitja, szinte füstöl, sistereg, a pohárba öntve pedig szép, arany szint mutat, gyöngyözöl, vékony habosat.. . Ily módon magunkhoz vettük hát a vándorok lelki vigaszát, így nincs már akadálya, hogy nekivágjunk a fedémesi fő- (és egyben egyetlen) útnak, mely Petőfiről nyerte a nevét, s délnyugati végén oly váratlanhirtelen ér véget mint ahogyan egy forgószél a hegyekből szempillantás alatt elénk kerekedett. Most aztán — pásztorok, nyájak nyomában — fel a hegyre! Mondjuk-e, nem-e? — az iménti sör finom gyöngyei percek alatt a homlokunkra kerülnek, jó hát megállni, megpihenni egy- egy bozótnál, vadkörtefánál. Aztán ismét lent a faluban. Megállapodunk Szabó Gyula bácsinál, aki biciklin szőke kislány unokáját fuvarozza. Kifélék? — kérdezi, mi megmondjuk, mire ő invitál, menjünk vele, itt lakik a falu közepén, és olyan körtefája van, melynek árnyékában jó a beszélgetés.! — Nemrég finnek jártak itt — meséli —, azoknál is volt fotómasina, meg magnó, engem lefényképeztek és képet is küldtek, otthon majd megmutatom. + Mint jónéhányan még itt, a faluban, bánya-nyugdíjas ő is. — Akkor hát: frontot járt ember... ? — Duplán — s halk büszkeség bujkál a hangjában — bányában és háborúban. — Melyik volt a rosszabb? — A háború, mert attól nem lehet soha semmi rosz- szabb, de a bánya, az meg a hosszabb ... Gondolják csak el: harminc év a föld alatt... Mindkét front emléke élénken él az öregben, pedig már annak is idestova 15 éve, hogy a bánya elengedte. — Elengedett?! — elbocsátott! Tudják mennyivel? — de úgy se találják ki: 1313 forinttal. Igaz, most, hogy az árak mennek az égnek, időnként löknek valamit rajta, de csak kevés ez, most úgy száz forint jut kettőnkre naponta, igaz-e, Mariskám ? — Igaz bizony... Igaz bizony. — De háztáji az van — vitázunk, pontosan nem is tudva miért —, háztáji, az mindenkinek van. — Mindenkinek, persze, csak azt nem tudják, milyen kemény dolog ez. A miénk 600 négyszögöl és fizetünk utána 295 forintot, 300 pedig a kofa, a többi egyébbel kijön 903 forintra, az uram nyugdíja pedig most 3018 forint.... + Vonzóan szép, régi épület a Petőfi u. 40., Molnár Kázmér bácsi háza. ö maga 74 esztendős és húsz éve eresztette nyugdíjba a bánya. — Kázmér bácsi, létezik-e bányahála? — Már, hogy értve? — Hát: a nyugdíjra. — Mit mondjak? — ide, ha netán betörő jönne, igencsak ’koppon maradna, nekem most 2800-at adnak, de az asszony is megmondhatja ... Etel, gyere már ki... ! Talán nem hallja, talán nem siet, így mi kerülünk az öreg Molnárral beljebb. Odabent azután a néni még a bútorokat is megmutatja: szekrény, kredenc, székek, széles ágyak, de nekünk leginkább a kemence tetszik, kint az ámbituson: beépítet-- fék a ház falába, meg magába az ámbitusba is, de az nemcsak kemenceként, tűzhelyül is szolgált. — Már nem használjuk — magyarázza a két öreg *—, de ki sem vetjük. — Inkább lassanként majd minket az idő — mélázik Molnár Kázmér —, ilyenek, én rendembeliek nemrég még tízen voltunk, most meg vagyunk négyen ... ★ Fedémes azért — félreértés ne essék — nem csak vének falva. Igaz, a természet rendje szerint olykorolykor kihal egy család, és ilyenkor a házat az innen B. Kun Tibor
