Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-09 / 237. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1982. október 9., szombat A vöröskeresztes kongresszus küldötte A gyógyszerész — Füzesabonyból A pedagógussiker titka: az elkötelezettséggel ötvözött felkészültség Beszélgetés Kiss Sándorral, a megyei pártbizottság titkárával Mi tagadás: oktatásügyünk — ez országos jelenség —az utóbbi időben nehéz eszten­dőket élt át A sok vita, a szépszámú tisztázatlan kér­dés, az új tantervek és do­kumentumok bevezetése, a minisztériumi irányítás oly­kor! bizonytalansága fokozott helytállást követelt a peda­gógustábortól. Épp ezért jó érzés azt megfogalmazni, hogy az MSZMP Központi Bizottságának áprilisi állás- foglalása lezárta a nyugta­lanság szakaszát, s lehetősé­get teremtett — ez minden tantestületre vonatkozik —a higgadt, az alkotó légkör ki­alakítására. E közérdeklődésre számot- tartó témakörről beszélgetett munkatársunk Kiss Sándor­ral, a megyei pártbizottság titkárával, aki ezekben a na­pokban több kommunista ak­tíván elemezte a. nevelők leglényegesebb teendőit Az állandóság nem merevség — A központi és a megyei információk birtokában ön miként értékeli a jelenlegi helyzetet? — A meglevő nehézségek ellenére is kedvezőnek tar­tom a körülményeket. Meg­győződésem, hogy az 1972-es oktatáspolitikai párthatározat alapvető célkitűzései megva­lósultak, s továbbfejleszthető, hiszen útmutatásai hosszú távra szólnak. Ezt igazolják azok az eredmények, ame­lyek szőkébb hazánkban szü­lettek, ahol javult a nevelő­oktató tevékenység színvo­nala, s ezzel összefüggésben jobbá váltak mind a tárgyi feltételek, mind a személyi adottságok. Emellett szükség volt — s ez következik pár­tunk munkastílusálból — a megtett út mérlegelésére, s a nélkülözhetetlen korrekciók végrehajtására. Magam is örülök annak — tudom: így vélekednek az óvónők, a ta­nítók és a tanárok is —, hogy feladataink egyértel­műbbekké lettek. A már em­lített állásfoglalás szerint a fő cél: a stabilitás biztosí­tása az iskolákban. Más szó­val: nincs különösebb aka­dálya annak, hogy a tartal­Az én ifjúságomnak nem volt melege. Öröme is alig. öten voltunk testvérek, ötünk közül csak Bözsi né- nénk volt keresőképes, nagy­korú. S én, alighogy a hat elemit elvégeztem, munkába kellett állnom. Disznópász­tor, háziszolga, újságkihordó, uradalmi havidíjas, nagygaz­dák robofos napszámosa let­tem. Gróf Széchenyi Domon­kos birtokába jártunk nap­számba, havidíjas munkára. Ez a birtok a Sió partján terült el. A patak túloldalán meg ott volt Rácegres pusz­ta, ahol Illyés Gyula szüle­tett, ahonnét a Puszták né­pe élményanyagát — egyik első olvasmányomat — gyűj­tögette és fűzte izgalmas, re­gényes olvasmánnyá, remek­beszabott korrajzba ágyazva. Nem voltam én „kaszára- kapára” termett legényke. Inkább az olvasás érdekelt. És a történelem. Ennek a tájnak a történelme. De sze­rettem volna látni, már gyer­mekkoromban azt az emlék- tölgyet a szekszárdi Duna- parton, ahol Béri Balog Adáta átkelt a folyón! Az­tán az ágyúgolyók lyuggatta simontomyai várat, Simon bán várát, Dunaföldvárt, a régi harcok színhelyét. És az egész körülölelő dimbes- domnbos tájat, az én tája­mat, amely mindennél ked­vesebb nekem. Hányszor kö­nyököltem a kisablakban, ahová odalátszott a kopor­só alakú borjádi hegy. De so­mi munka fokozása mégin- kább általános gyakorlattá legyen. A szerkezeti keretek lényegében maradnak, de azt hadd jegyezzem meg, hogy ez az egészséges., ez a sokak által óhajtott állandó­ság egyáltalán nem azonos a merevséggel, hiszen a kor­szerűség lehetőségei tovább­ra sem hiányoznak. Ez töb­bek között a gazdaság fej­lesztésének tennivalóiból fa­kad. Nem mindegy ugyanis, hogy a leendő munkásosztály — társadalmunk vezető réte­ge — milyen tájékozottságot szerez az iskolapadokban, mennyire vértezik fel ezeket a fiatalokat világnézeti is­meretekkel, s az ezek nyo­mán formálódó meggyőző­déssel. Ettől függ ugyanis, hogy miként állnak helyt a termelés frontján, s milyen szerepet kérnek, vállalnak a közéletben. Felelősségvállalás és hivatásérzet — A nevelés — oktatás sokrétű tevékenység. Milyen mozzanatok fontosságát hangsúlyozná különöskép­pen? — Meghatározó jellegű az anyanyelvi képzés. E téren — feltétlenül beszélni kell róla — akad még pótolni való, hiszen a világos, a szabatos szó és írásbeli ki­fejezőkészség nélkül aligha képzelhető el bármiféle közéleti szereplés. Nem ke­vésbé lényeges a történelmi látásmód kialakítása. Túl va­gyunk a tévedéseken — ilyen volt például a történelmi érettségi eltörlése —, most már mindenki látja: mit kell tenni, s az egészséges cse­lekvésvágy előtt ny itottak a sorompók. Igaz, ma és az elkövetkező időkben is adód­hatnak kisebb-nagyobb gon­dok, de ezek menet közben kiiktathatók. Jó néhányan riadoztak például az ötnapos munkahét bevezetésétől. Je­lenleg már tapasztalatok bi­zonyítják, hogy sehol sem okozott áthidalhatatlan ne­hézségeket. Ráadásul módot ad arra — nem kell minden teendőt magára vállalnia az iskolának —, hogy a csa­lád összekötő, mással aligha kát vágyakoztam az alig három kilométerre levő Sár- szentlőrdncre, ahol a hírek szeririit az István-napi bú­csúkban sokszor ingyen ad­ták a görögdinnyét az áru­sok, mert „Lőrinc belepi­silt”. Szerettem volna a szomszéd sváb-lakta Györ- könybe is eljutni, András bátyámékhoz, ahol meg Tolnai Lajos a Sötét világ írója született Vagy Cecére, ro­konokhoz, Kimitiékhez, ahol Csók István, a híres fesitő élt. Mindezekre elég lett volna talán egy nap is. Hi­szen ott voltak a szülőfa­lum körül, egy kiáltásnyira. Hiába kérleltem édesanyá­mat az mindenre csak ne­met mondott Meg azt: — Inkább azon légy ki­csifiam, hogy valami mun­kát találj magadnak. Mert láthatod, kell a kereset a családnak! Vincze bácsi, a szomszé­dunk olvasott ember volt. Tudott ő mindezekről. De őt is hiába kérleltem, hogy vigyen el egyszer legalább Sárszentlőrincre, hogy meg­kereshessem Petőfi lábnyo­mát. Mert akkortájt már ol­vastam egy könyvben, hogy Petőfi 1833—34-ben Sárszent- lőrincen járt iskolába. Ott volt ugyanis azidőben a bonyhádi gimnázium őse, oda íratták be szülei. Ott ismerkedett meg egy kurta - nemes fiával Sass Pistával, de iskolai szünidőben több­ször is járt ott Sokat tar­pótolhátó jellem- és egyéni­ségformáló ereje az eddigi­nél sokkal hatékonyabban érvényesüljön. Különöskép­pen alkkor — s ennek sincs semmilyen akadálya —, ha a pedagógusok és a szülők együttműködése hatványozó- dik. Ennyi is elég annak ér­zékeltetésére, hogy a jövő­ben még több múlik a felelős­ségérzettel ötvözött, az elkö­telezettségtől áthatott hiva­tásérzeten, mint bármikor valaha. Másképp fogalmaz­va: gazdasági nehézségeink miatt az objektív feltételek pillanatnyilag talán rosszab­bodhatnak, de ezeket pótol­hatják az előbb jelzett szubjektív adottságok. Teret a demokratizmusnak — A nevelők közérzetét számos tényező befolyásolja. Ilyen például a munkahelyi légkör, a demokratizmus szintje. Miként javíthatók ezek a körülmények, hiszen ezektől is függ a helytállás mikéntje. — Ez kétségkívül így van, épp ezért szorgalmazzuk is az életképes kezdeményezé­sek felkarolását. Senkinek sem kell bizonygatni, hogy az egy ügyért való tevékeny munkálkodás, az alkotó at­moszféra a diákseregre is hat, nevelőereje révén a felnövekvő nemzedékekbe plántálja a demokratizmus iránti fogékonyságot. Épp ezért sürgetjük a tantestüle­tek szakmai, ideológiai és pedagógiai egységének erő­sítését, mert ahol ez min­dennapi gyakorlat, ott a be­csületesen dolgozók érzik jól magukat, ott az őszinte szó varázsa köti össze a tisz­tességgel munkálkodókat. — A párt oktatáspolitikát csinál, a végrehajtás az ok­tatásügy irányítóin múlik, ön szerint mit kell tenniük az itt dolgozóknak a vilá­gosan körvonalazott célok valóra váltásáért, a peda­gógusok fokozottabb anya­gi és erkölcsi megbecsülé­séért? — Az irányítás korszerű­sítéséről sem szabad meg­feledkezni. Irányelv a segí­tőkészebb alapállás legyen. tózkodott a borjádi Sassék méhesében is, ami ott állt a Sió-parthoz közel, a fü­zesek árnyékában. Igen becsültem Vincze bá­csit. Okos, mindenhez értő, újságot járató ember volt Ha meglátott már mosoly­gott a bajúsza alatt: — Mi kéne, ha volna, gye­rek? — Szeretnék elmenni Sár­szentlőrincre! — Ha anyád elenged, el­viszlek én kerékpárral. Hi­szen alig egy kiáltás ide. Édesanyámnak esténként verseket olvastam föl. Leg­többször a Négyökrös szekér címűt. És hozzáfűztem: — Ezt is itt írta Petőfi a borjádi úton! Megtanultam kívülről a Magyar nemes-t, amire édes­anyám nagyon büszke volt. Nézett csak rám a drótke­retes szemüvege mögül, s azt mondta: — Szép, szép, de ne akarj te tudós lenni! A tudás az urak dolga. Téged a jóisten szegénynek teremtett. Neked a te kétkezi munkádból kell megélni, becsületből. Látta arcomon, hogy en­gem ez a prédikáció el­szomorít. Belekezdtem hát a János vitéz-be. S ahogy látta, hogy az első szakaszt kívülről fújom, fültövén megigazította a szemüveg görbe szárát, és így szólt — Na jó, beszéljed meg a Vincze bácsival. Alig vártam a. másnap Élőbb kapcsolat formálandó az iskolákkal, mert ez min­denképpen hozzájárulhat ahhoz, hogy az egyes dönté­sek valóságtartalma foko­zódjék. Az általános és a szakfelügyelet viszonya is harmónikusabbá igazítható. Ha egy-egy témát közösen vizsgáinak, akkor a rész­megállapításokból hitele­sebb általános jellegű kö­vetkeztetések vonhatók le. Említettem már gazdasági gondjainkat, ezek azonban nem zárják ki a bérgazdál­kodás színvonalának eme­lését, hiszen ez is a közér­zet javítását szolgálja. Lát­ványos fizetésrendezést nem ígérhetünk, az azonban tény, hogy az eddigieknél sokkal jobban lehet és kell sáfár­kodni meglevő pénzügyi le­hetőségeinkkel. A hamisí­tatlan szorgalom méltatásá­ért — a példamutatás ere­jét kiaknázva — munkál­kodhatnak a tömegkommu­nikációs eszközök is. A kommunista aktívák szerepe — A világnézeti nevelés terén sikerek sorozatát könyvelhetjük el, akkor is, ha bőven akad tennivaló. Miként összegezné ezeket? — Ennek át kell hatni — itt még nem tartunk — az oktatás egész folyamatát, méghozzá úgy, hogy a meg­győződés szilárd ismeretek­re épüljön. Ebből a szem­pontból a pedagógusok kü­lönösképpen a kommunista nevelők szerepe meghatáro­zó jellegű. Hadd emeljem ki: csak az hathat mások­ra, csak az sarkallja köve­tésre a többieket, aki min­dennapi munkájával, annak kimagasló szintjével elköte­lezettséggel ötvözött felké­szültségével — nem funk­cióira és érdemeire való hivatkozással — bizonyítja, méghozzá nap mint nap, élenjáró voltát. Az ilyen ne­velők — ők vannak több­ségben — mozgósítanak, s elősegítik azt, hogy a peda­gógustábor a jövőben még sikeresebben formálja ifja- ink szellemét és karakterét. Pécsi István reggelt. Szaladtam át Vincze bácsihoz. Abbahagyta a munkát. Előhozta a kamrá­ból a kerékpárt. A csomag­tartóra rongyot kötözött és odaültetett mögéje. Ringó búzatáblák, zöld füves ré­tek, nádtetejű pusztai cse­lédházak, kopott karámok, hodályok maradtak el mö­göttünk. Ha meg-megbicsak- lott a kerék egy kiálló kő­ben — mert a beton az Idő tájt ismeretlen fogalom volt ezen a tájon —, nagyo­kat szisszentem a fogaim közül. Áthajtottunk a Sárvíz hídján, aztán egyenes úton tovább a Sió felé. A híd al­jában leszállított a kerék­párról. Azt mondta: „Köny- nyebb föltolni így!” Boldogan szuszogtam mö­götte és iparkodtam a nyo­mában. Fönn a hídon kerék­párját a híd karfájához tá­masztotta, két kék, meleg szemét végigpásztázta a tá­jon. Jobb kezével a füzes irányába mutatott, ahol kopott ladikok himbálóztak a zavaros Sió vizén. — Látod ott azt a füzest? — Látom. — Ott a kertekalját is. a templom végénél? — Azt is látom. — Akkor máris jegyez­zed, amit mondok. Kigomboltam az ingemet. Vonalas irkalapokat vettem elő, megnyálaztam a tinta- ceruzacsonkot, hogy jobban fogjon. Lázas izgalommal vártam, mit akar mondani. Így szólt: — A legenda szerint ott írta Petőfi azt a versét, hogy: „Jaj a hátam, jaj a hátam, odavan. — Gazd- uram kiporolta csúfosan ... ” Amikor ehhez a vázlatos portréhoz gyűjtögettem az anyagot, hallottam egy ta- találó és elismerő jellem­zést Márton . Kornélról, a füzesabonyi gyógyszertár vezetőjéről. Azt mondták róla: a Vöröskereszt közka­tonája ... Olyan egészség- ügyi szakember, aki nem­csak azért szervez, oktat és agitál, mert ez tanúit hi­vatása, hanem azért is, mert szívügyének tekinti az egészséges és a beteg em­berek sorsát egyaránt. Mert szeretne tenni valamit azért, hogy valamennyien óvjuk az egészségünket, hogy ne maradjunk magunkra öreg korunkban, hogy legyen gondviselője minden olyan embernek, aki arra rászorul. Teheti ezt, mint egy jelen­tős forgalmú és körzetű gyógyszertár vezetője, aki mögött ott áll tizenkét mun­katárs — a Kabay János szocialista brigád tagjai —, s teheti vöröskeresztes aktí­vaként is ... — Az egyetemi évek után Apcra kerültem, s mint fia­tal gyógyszerész, ezernyi dolgot vállaltam az egész­ségügy területén. Akkor kezdtem dolgozni a vörös­keresztes mozgalomban is, ott lettem községi titkár, a helyi alapszervezet irányító­ja — idézi az út elejét, öt év után kerültem el Apcról, Füzesabonyban folytattam tovább a gyógyszerészi tevé­kenységet, s a vöröskeresz­tes munkát is, amely szer­teágazó feladatokkal járt és jár ma is. A nagyközség patikájának vezetőjét valóban sokfelé húzzák a teendők. Mint gyógyszerészt, rövid beszél­getésünk idején is többen keresték telefonon, s mint társadalmi munkáshoz is be-benéztek az ismerősök. S ez nem véletlen, mert Fü­zesabonyba kerülése óta tagja a vöröskereszt járási vezetőségének, sőt két me­gyei munkabizottság aktí­vájaként is számtalan meg­bízást kap. A szívügye: az elsősegélynyújtás oktatása. Oktatott már általános is­kolásokat és gimnazistákat, termelőszövetkezeti tago­kat és fémműves dolgozó­kat a nagyközségben, de is­merik és igénylik a tudásá­nak kamatoztatását Kál~ — Ezt még a nagyapámtól hallottam. Mert Petőfi, ott abban a szilvásban a Sass Pista barátjával onnét „szer­zett” szilvát. A gazda egy­szer észrevette és elnáspá- golita őket. Ezt nekem elhi­heted. — Szilvát loptak? — kér­deztem ámulva. — így is lehet mondani. De ez inkább olyan gyere­kes csíny, így a valósze- rűbb. Gyorsan följegyeztem ezt a két sort. Aztán felültünk újból a kerékpárra. Jobbra kanyarodva a falu közepe táján megálltunk. Egy ala­csony, földszintes ház előtt, a valamikori jegyzőlakásnál fékeztünk le. A ház falán vörös márványtábla állt (ma is ott van!) s alatta egy kampószögön fonnyadt ko­szorú, aligkék száradó bú­zavirág volt a közepén. Amíg a feliratot olvas­tam, jegyeztem, előkerült valahonnét a falu papja, az evangélikus nagy tiszteletű úr. Vincze bácsi kalapot emelt neki. Én még köszön­ni is elfelejtettem izgalmam­ban. A pap csak állt mel­lettünk és várt, amíg én lejegyzem a tábla szövegét. Aztán megszólalt: — Na, jöjjenek csak ve­lem, mutatok még maguk­nak valamit! Nagy kulccsal kinyitotta a templomajtót. A homályos, áh italos csendben bátortala­nul lépkedtünk utána. Hát­ravezetett bennünket a szó­szék mögé. Ott a háttérben, szúette, régi padok voltak föltornyozva. Némelyiket odábbtolta. A kezét leporol­ta, és rámutatott az egyik­re. Abbani a padban két nagybetű volt belevésve: P. ban, Illetve Besenyőtelken is, s szerte a járásban. Ha csak azt nézzük, hogy a já­rás iskolái közül 10—12-ben rendszeres ifjú vöröskeresz­tes képzés és munka folyik, már eredményesnek mond­ható az összefogás, a szer­vezés. — Ezeken a helyeken jól kiépült a szervezetünk, hasznos kapcsolatot sike­rült kialakítanunk a tanár­elnökökkel is. Tulajdonkép­pen ez a munka ott csúcso­sodott ki, amikor a megyé­ben működő ifjúgárdista pv- szakaszok versenyén a füzes­abonyiak lettek az elsők. — A vöröskeresztes veze­tő ebben vajon mennyire példamutató? — Rendszeres véradó va- vagyok, akárcsak a munka­társaim itt, a gyógyszertár­ban, vagy az alapszervezet­ben. A lelkesen dolgozó egész­ségügyi szakembert éppen ezekért a tevékenységeiért jelölték és választották kongresszusi küldöttjük­nek a füzesabonyi járásiak. — Meglepett a döntés, hi­szen nem számítottam rá — mondja. — De ha már megbíztak a képviseletük­kel, igyekszem becsülettel részt venni a mozgalom legmagasabb fórumának munkájában. Szeretnék felszólalni is, s rávilágítani a gyógyszerészek komoly társadalmi munkájára, va­lamint elmondani, hogy mi­lyen a kapcsolat, az együtt­működés a vöröskereszt, a polgári védelem és az egészségügyi szolgálat kö­zött, — Mit vár a kongresszus­tól? — Mindenekelőtt azt, hogy javítani tudunk a te­rületi munkán. Vagyis: a mozgalmi feladatokat úgy fogalmazzuk meg, hogy azok kötődjenek a helyi igények­hez. Hiszen a közös cé­lért, az emberek egészséges életmódjának megterem­téséért, a ma még átkos be­tegségek leküzdéséért, egy­más kölcsönös támogatásá­ért, segítségéért dolgozunk a jövőben is ... (szilvás) S. Magyarázatba kezdett. — A közhit szerint — mutatott a betűkre — eze­ket Petőfi véste ide, anno dacumál. Amulva néztem a betű­ket. Még meg is simogat­tam. Aztán arról beszélt, hogy itt van néhány száz méterre Borjád. Ott meg megnézhetjük azt az emlék­táblát, amit a költő szüle­tésének 100. évfordulójára helyeztek el a Hangya-bolt homlokzatára. És ha már ennyire érdeklődők a nagy Petőfi iránt — mondta —, kérjük meg a boltost, hogy mutassa meg a kertben a méhest, ahol Petőfi szívesen tartózkodott Az út pedig, amelyen mennek, arról hí­res, hogy ezen az úton szü­letett a Négyökrös szekér cí­mű verse 1845-ben, ahogy a tudomány datálja a dátu­mot. A verset Sass Erzsiké­hez írta a költő, Sass Pista barátja húgához. Erre én belekezdtem a versbe, a nagytiszteletű úr pedig megsimogatta a koba­kom és azt mondta: derék legény vagyok! És máris kerekeztünk Borjádra, ahol aztán a régi boltos egy fény­képet is adott emlékül. Ak­kor készült, amikor az em­léktáblát, létrán állva éppen szögezik föl a homlokzatra. Ezt a fényképet ma is őr­zöm. Otthon mindent elmesél­tem részletesén édesanyám­nak. Az csak nézett rám a drótkeretes szemüveg mögül és bánatosan így szólt: — Szép, szép. Aztán te is ilyen dolgokkal akarsz fog­lalkozni? — Ilyenekkel, édesanyám! Kopré József Kerékpáron, Petőfi nyomában

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom