Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-30 / 255. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Népújság, 1982. okióber 30., szombat Végvárak a XVI—XVII. században Nem véletlen, hogy megyénk adott otthont az e címmel megrendezett tudományos tanácskozásnak. A tájegységen élt emberek sokat tettek a törökök megállításáért, az Európát fenyegető veszedelem elhárításáért. Ügy is fogalmazhatnánk, hogy Eger e korban a világpolitika egyik fő ütközőpontjává vált, ahol nemcsak a hazájukat védték a végvári vitézek, hanem egész kultúrájukat, életformájukat, vallásukat. Ezért adjuk most közre — a teljesség igénye nélkül — az elhangzott előadások egy részét. S mellettük ott a „világhódító” Szulejmán szultán győzelmi jelentése: bizonysága a mohó, kérelhetetlen törekvéseknek. A várak szerepe I. Ferdinand törökellenes terveiben (1521-1543) Ferdinand, a spanyol királyi udvarban nevelkedett Habsburg főherceg, bátyja, V. Károly német-római császár és spanyol király jóvoltából 1520-ban, 17 esztendős korában Ausztria hercege lett. A fiatal uralkodó, noha tehetségben messze elmaradt nagyvonalú, koncepciózus bátyjától, de még húgától, Mária magyar királynőtől is, a Habsburg-házba nemzedékek során beleivó- ^dott makacssággal és elszántsággal tört célja: a Do- mus Ausriaca és saját hatalmának növelése felé. Hamarosan rá kellett döbbennie, hogy nehéz örökséget vett át Miksa császártól. Az „utolsó lovag” csupán adósságokat, lázongó, elégedetlen tartományokat hagyott unokájára. A rendek nagyon is szűkkeblűnek bizonyultak, ha Ferdinánd pénzt, katonát, vagy egyéb járandóságot követelt tőlük. Nem számíthatott csodált és titokban irigyelt bátyjára sem; akinek az itáliai háborúk, a protestánsok, a Reichstág rendjei és fejedelmei, és más spanyol, németalföldi és amerikai problémák minden energiáját és anyagi lehetőségeit lekötötték. Ferdinánd egyik legfőbb gondját a Krajnát és Steyer- markot sújtó, évenkint ismétlődő török portyák pusztításai jelentették. Az oszmán csapatok útja a horvátországi véghelyeken át vezetett, melyek őrsége semmiképp sem akadályozhatta meg a török hadak átvonulá- „ sát. Ez vezette Ferdinándot és az ausztriai rendeket, hogy 1522-ben csapatokat küldjenek a véghelyek megerősítésére. Katonái úgy látszik beváltak, mivel már 1522. szeptember 2-án így írt bátyjának: „Ami pedig a törököket illeti, azóta, hogy embereim Horvátországban vannak, semmi kárt sem tudnak tenni.” Az osztrák herceg azonban azt is hamarosan felismeri, hogy a „kereszténység védőbástyája,” Magyarország, a katasztrófa szélén áll: „a királynak nem engedelmeskednek” — írja 1523 májusában — s ha „o török jön... úgy gondolom, hogy a nevezett királyság elpusztul, s utána az enyém is.” A mohácsi csatavesztés igazolta Ferdinánd borúlátását, de egyszersmint páratlan lehetőséget kínált az eleddig bátyja árnyékában tengődő ambiciózus hercegnek: a Lajos király halálával megürült cseh és magyar trón megszerzését, s ezzel egy jelentős, keleti Habs- burg-birodalom megteremtését. Ekkor még bízott a sikerben, nem mérte fel, hogy mohó cselekedete milyen lépésre készteti a hatalmas török szultánt, aki már ekkor magáéinak tekintette Magyarországot. A várak már ekkor is — és egész uralkodásán át — nagy szerephez jutottak Ferdinánd magyarországi, illetve oszmánellenes elképzeléseiben. Másrészről a magyar rendek is elsősorban az elvesztek visszaszerzésének reményében állnak Ferdinánd oldalára, Báthory István nádor is e szavakkal ajánlja jelöltjét a koronázó gyűlésnek: miután az ország védőfalán tört rés olyan széles és nagy, hogy annak betöltésére magánember ereje elégtelen ... most leginkább van szüksége Magyarországnak oly hatalmas fejedelemre, ki... a múlt nyáron elveszett véghelyeket is visz- szaszerzi.” Ebben reménykedik még maga Ferdinánd is, nem csak koronázási esküjében tesz ünnepélyes fogadalmat az elvesztett várak visszaszerzésére, hanem Máriának írt levelében is ugyanezt állítja. Szándékai komolyságát igazolandó első portai követét, Johannes Habordonetzet is arra utasítja: követelje viszsza a szultántól az 1526. ill. 27-ben elfoglalt végvárakat. A Fényes Porta természetesen nevetségesnek tartotta Ferdinánd kívánságát. A követség csupán annyit „ért el,” hogy bizonyossá vált, a szultán 1529-ben nagy hadsereg élén Magyarországra vonul. Az osztrák főherceg, immár magyar és cseh király tehát kudarcot vallott: a szultán karjaiba hajtotta a korábban még függetlenségről ábrándozó- János királyt, megosztotta, s ezzel tehetetlenné tette,a magyar nemességet, mely ettől kezdve kényszerű hintapolitikát folytatott a két hatalmas uralkodó között. A várható támadás hírére Ferdinánd és vezérkara megtette a szükséges ellenlépéseket. A sikeres védekezés előfeltételeit a birodalom és V. Károly támogatásában, a cseh és az osztrák tartományi rendek segítőkészségében, a magyar rendek állás- foglalásában, s nem utolsósorban a magyarországi várak várható helytállásában fogalmazhatjuk meg. Ami ez utóbbi tényezőt illeti, a helyzet siralmas volt. Az első védővonal teljesen összeomlott, a második vonalból, mint ezt egy néhány évvel későbbi nemesi gyűlés határozata leszögezi, „már csak két fontos vár, Temesvár és az erdélyi Nagyszeben maradt Felséged kezén, ha ezek is elvednek, egész Magyarország, Orosz- földdel és Erdéllyel egyetem- men elvész.” Magyarországon ekkor valóban nem áll — a Buda— Székesfehérvár—Esztergom kivételével — számottevő erősség A később nagy szerephez jutó végvárak: Kanizsa, Győr, Palota, Veszprém, Érsekújvár, Eger és Gyula — kivétel nélkül egyházi, vagy földesúri birtokok, erősítésükhöz, mind a szándék, mind az knyagi lehetőség hiányzik. Az 1'529-es hadjárat előkészítése során két figyelemre méltó jelenséggel találkozunk.. Az egyik: Ferdinánd már 1528-ban építőembereket szándékozik Buda, Viseg- rád, Esztergom és Tata megerősítésére küldeni, de magyar tanácsosai lebeszélik arról, hogy tervét nyilvánosságra hozza, mivel „az embereknek már elegük van a háborús veszélyekből és békére áhítoznak.” Ekkor és a hadjárat lefolyása során is számos jel arra mutatott, hogy Magyarországon nem népszerű Ferdinánd háborúja, ezért nem is kíván senki áldozatot hozni a Habsburg király védelmében. A másik: jóllehet Ferdinánd nyilvánosan mindig azt hangoztatta, hogy egész Magyarország megvédésére törekszik, előzetes tervei mást sugallanak. Idézzünk egy 1529. januárjában készült részletes hadi tervből: „a szükség azt követeli, hogy ő Királyi Felséged Tanácsa az alábbi városokat és várakat a Magyar Korona határ- területein megerősítse a török ellen, nevezetesen Budát, Székesfehérvárt, Viseg- rádot, Esztergomot és Komáromot. .., mert csak ilyen számos hadinéppel tudjuk a nevezett várakat és a Dunát megtartani és megőrizni.” E mondatban százötven év császári stratégiájának csírái bukkannak elő; ragaszkodni Budához, (később visszafoglalni a várat), s biztosítani a Bécs védelme szempontjából létfontosságú Duna-vonalat. Buda és Bécs kulcspozíciója valamennyi későbbi * császári haditervben felbukkan. Ekkor már szó sincs egész Magyarország megvédéséről, netán az elveszett határvárak visszaszerzéséről. A gondolat megmarad ugyan, de már csak propagandaeszkö- nincs többé semmi köze. zül szolgál, a valósághoz Rázsó Gyula A boldogult Szulejmár fethnáméjának másolata, után a birodalom k M ivei az isteni kinyilatkoztatásban és szent parancsban 1 1 világosan meg van írva, hogy a bálványimádó hitetlenek ellen harcolni kell: dicső őseimnek kegyes szokásuk volt megszerezni a jutalmat a hitetlenek ellen indított hadjáratokban. Az én fejedelmi személyemnek is mindenkor segítője volt az isten kegyelme, s világhódító királyi zászlóimat győzelem és diadal kísérte. Ennélfogva az adományok osztogatójának zsámolya elébe borultam, s ez igék értelmében: „mikor vállalatba kezdetek, Allahba helyezzétek bizalmatokat”, az isteni véghetetlen kegyelembe £s a próféták fejedelmének, Mohamed Musztafának csodatevő hatalmába vetettem bizalmamat, amikor megihletve e vers értelmétől: „Allah szereti azokat, akik küzdenek az ő ösvényén. mintha szilárd épület volnának”, és engedelmeskedve e parancsnak: „Küzdjetek a hitért vagyonotokkal és életetekkel, mert semmi sem előnyösebb ennél rátok nézve” — azon célból, hogy mind a két világon megjutalmazott és jó hírnevű legyek: elhatároztam magamat a szent háborúra, s győzelmes fejedelmi hadjáratom kantárszárát a feslett életű hitetlen nemzetek közül éppen a szerencsétlen magyarok felé irányoztam —, akik a két világ urának prófétái küldetését tagadják, s e tévelygésükben nem ismerik az üdvösségre vezető utat —, minthogy ezeknek országa határos az iszlám területével. Istenben bízva tehát, kibontottam győzelmes zászlóimat, s a zúgó tengerhez hasonló sereggel és páncélos csapatokkal egymás után hagytam hátra a távoli állomásokat... .. .A nevezett nyomorultak birtokában levő magas és bevehetetlen várak közül Ilok vára az, melynek alapja a Hal csillagzaton nyugszik, falai pedig az -égbe nyúlnak; erős falának alapja a föld középpontjáig nyúlik le, tornyai pedig az égik érnek; kőlapjának lerakásában csodát miveitek a legügyesebb mérnökök, égig nyúló bástyái építésében minden művészetüket kifejtették a legtökéletesebb mesteMagyarországi végvárak adattára A várkutatásban a különféle tudományszakok viszonylag nem nagy számú kutatója egymástól függetlenül s ösz- szehangolás nélkül végzi munkáját s így a gyors előrehaladás, az adatbázis látványos arányú növekedése aligha várható. Alapvető gond, hogy a magyarországi kutatást nem sikerül szinkronba hozni a szomszéd országokéval sem, a tudományos információcsere a megkívánható szinttől igencsak elmarad. Kimondhatjuk, hogy nincs egyetlen olyan erődítmény sem a Kárpát-medencében, amelyről korszerű, komplex, teljességre törekvő feldolgozás jelent volna meg. Mind az összefoglaló művek, mind a régebbi kis monográfiák elavultak, igen sok közöttük a diiettáns munka. Lássuk, hogy voltaképpen mit is kellene tartalmaznia egy váradattámak: 1. az erősség neve, különböző nyelvű névváltozatai; 2. lokalizáció, elhelyezés a térképen; 3. építészeti képe, építéstörténete, alaprajzok, ábrázolások; 4. birtokosok, tartozékok (jövedelem és fenntartási költség); 5. őrség (létszáma), fegyverzete, parancsnok adatai; 6. a várak harcászatihadászati értékelése; 7. a vár hadtörténeti szerepe. A felsorolt pontok közül néhányat szeretnénk részletesebben megvilágítani: A 2. pont fontosságát külön kiemelnénk. Ugyanis a vár térképen való pontos lokalizálása a kutatás elengedhetetlen feltétele. Mind ez idáig az a jellemző, hogy egy-egy tájegység, vagy az egész ország .várait olyan vaktérképen ábrázolták, amelyen legfeljebb a fontosabb folyókat és egyéb vizeket, esetleg közigazgatási határokat tüntették föl, a domborzatot és a korabeli úthálózatot nem. Ha a domborzat és az úthálózat nem kerül a térképre, akkor az adott vár építésének. fennállásának szükségszerűsége nem érthető meg, katonai szempontú értékelése is rendkívül nehéz. A várkutatás nem íróasztali munka, ahhoz nem elég még a részletes régebbi, egyéb térkép, elengedhetetlen a helyszín személyes bejárása. A harmadik pontban említett alaprajzok és egyéb ábrázolások értékelésének fontosságára is szeretnénk felhívni a figyelmet. A XVI—XVII. században készült hadmérnöki alaprajzok és tervek többnyire megbízhatóak, jól használhatók. De ne feledkezzünk meg a hozzájuk tartozó leírások közléséről, illetve használatáról sem. Amiben óvatosnak kell lennünk, az az olykor fantasztikusnak tűnő tervek kérdése. A tervek ugyanis ritkán valósultak meg, s amit kiviteleztek, azt is többnyire az eredeti elgondolástól eltérő formában. A két legnagyobb arányú hadmérnöki felméréssorozat a XVI. században Turco, a XVII. században Leuckhar- den nevéhez fűződik. A legfontosabb várakról, több tucat, olykor százat meghaladó ábrézolás készült a XVI— XVII. században. Ezek röplapokon, könyvekben stb. jelentek meg. Többségük — néhány kivételtől eltekintve — fantáziakép, részleteiben teljességgel használhatatlan. Viszont látványosak, ezért nemcsak az ismeretterjesztő, hanem a tudományos kiadványokban — ma is — lép- ten-nyomon találkozhatunk velük, míg a kevésbé látványos, de hiteles ábrázolások csöndesen szunnyadnak a Magyar Történeti Képcsarnok szépen gyarapodó gyűjteményében vagy egyéb intézmények adattárában, térképtárában. Tele vannak könyveink és folyóirataink képzeletbeli csataképekkel, hamis katonai ábrázolásokkal. hadvezérek és uralkodók elképzelt portréival. Ügy tűnik, a kutatók nehezen tudnak beletörődni abba, hogy bizonyos korszakokról, eseményekről, személyekről nincs hiteles ábrázolás. Az űrt mindenáron be akarják tölteni korabeli vagy közel korabeli fantáziaképekkel. Várak és erődített városok vonatkozásában a művészeti célzatú XVl—XVII. századi barokk ábrázolások, a múlt század romantikus képei is csak fenntartásokkal, kritikával használhatók. Legtöbb ábrázolás nem eléggé részletgazdag, illetve éppen a részletek ábrázolása elnagyolt, az arányok torzítottak. Ne feledjük, a művész szükségszerűen stilizál, soha nem a fénykép hűségével tükrözi a valóságot. A 7. pont érinti a vár katonai értékelését. E tekintetben óvatosan kell bánnunk a korabeli megítéléssel, mert különböző elfogultságok, olykor kellő ismeretek hiánya vagy információtorzulás miatt a kortársak értékítélete csak erős kritikával kezelhető. Szerencsére a szakiroda- lomból eltűnőben van a „bevehetetlen vár” valóságban nem létező fogalma. Az egykori végvárak és egyéb erődítmények hattyúdala volt a Rákóczi-szabad- ságharc időszaka. Ezért egy valamikori XVI—XVII. századi — úgymond — végvári adattár a kuruc küzdelmek vonatkozásában is jól használható lenne. 1703—1711 között ugyanis’ új erődítmény viszonylag kevés épült, inkább a régieket, a meglevőket használták föl általában különösebb korszerűsítés nélkül. A Rákóczi-szabadságharc várharcaival eddig a kutatás nem foglalkozott olyan mértékben, mint amennyire a téma fontossága megkívánta volna. Ügy tűnik, a kurucok a várak meghatározó szerepét nem eléggé ismérték fel, illetve a várak nyújtotta előnyöket nem voltak képesek kihasználni. A kuruc ostromtechnika és védelmi harc rendkívül elmaradottnak számított, legálább egy évszázados késésben volt az adott korszakhoz viszonyítva. Nem sikerült a kurucoknak egyes országrészekben a várak rendszerét birtokukba venniük, többek között emiatt nem tudták tartósan uralmuk alatt tartani a Felvidék nyugati részét, a Dunántúlt, illetve Erdélyt, s nem tudtak úrrá lenni a Délvidéken a rácokon. Az egymástól távol eső néhány nagyobb kurucvár, illetve megerősített város magára hagyatva előbb- ’ utóbb elesett, s mivei várak egyre kevésbé oltalmazták az önmagukban gyenge és fegyelmezetlen mezei hadakat, törvényszerűek voltak a súlyos vereségek, s a körülményekhez képest tragikus gyorsasággal bekövetkező végső összeómlás 1710—11-ben. A várak pusztulásával kapcsolatosan ma már inkább csak az ismeretterjesztés és az iskolák szintjén tartja magát az álláspont, miszerint váraink többségének pusztulása a Habsburgoknak tudható be. A még ma is meglevő „kurucos” szemlélet megfeledkezik arról, hogy jó néhány várunkat éppen II. Rákóczi Ferenc személyes parancsára rombolták le, így például Tokajt, Szendrőt stb. A várak pusztulásának folyamata, tendenciái, törvényszerűségei eddig még nem találtak kutatóra. Végezetül szeretném remélni azt, hogy a mindenfajta várakkal kapcsolatos kutatáshoz nélkülözhetetlen korszerű adattár megteremtése nem illúzió, hanem még a -mi generációnk életében bekövetkező valóság lesz. • Csorba Csaba
