Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-21 / 247. szám
y NÉPÚJSÁG, 1982. október 21., csütörtök NDK Zoológiái érdekességek Állatkertek az NDK-ban — Évente több mint 16 millió látogató Alig több minit három évtizede, még mindössze három állatkert működött az NDK-ban: a legrégebben, 1861-ben megalapított drezdai, az 1878-ban létesített lipcsei és az 1901-ben megnyitott hallei. Azóta állami támogatással és társadalmi összefogással, nemcsak a híres állatkertekeit hozták rendbe, hanem több új intézményt is létesítettek. Jelenleg kilenc nagy állatkert várja az NDK-ban a látogatókat. Az említetteken kívül az 1950 óta üzemelő magjdeburgi, az 1954-ben megnyílt cottbusi, az 1955- ben alapított berlini, az 1956-ban létrehozott rostocki, az 1958-ban létesült erfurti és a legújabb, az 1974 óta nyitva tartó Schwerin! A legnagyobb és a legnépszerűbb ezek sorában a berlini ZOO, amelynek tavaly 2,5 millió látogatója volt. Az NDK-ban tavaly több mint 16 millióan néztek meg az állatkerteket. Ma az NDK állatkertjeiben 14 ezer emlőst, 20 ezer madarat, 13 ezer hüllőt, kétéltű!, halat gondoznak és mutatnak be. A nagyvadak sorában minden földrész legszebb fajtái láthatók. Az állatállomány mindegyik állatkertiben más-más képet mutat, mindegyik zoo-park sajátos profillal rendelkezik. Rostockban például a sarkvidéki és a tengeri állatvilág egyedait őrzik, híres az itteni jegesmedve tenyészet is. Halléban a hegyvidéki fauna példányaival ismerkedhet meg a közönség A drezdai állatkertben az emberszabású majmok, a lipcseiben a nagymacskafélék, az erfurtiban az állatritkaságok, a magdeburgiban a kismacskafélék és a papagájok, a cottbusiban pedig, elsősorban a vízimadarak vonzzák a közönséget. A berlini állatkert mintaszerű kiépítése, sok-sok látnivalója mellett, nagyszabású kutatómunka színhelye is. Ritka, kihalóban levő nagyvadak tenyésztésével foglalkoznak az itteni kutatók. Megtalálható itt az orrszarvú mindhárom fajtája, a takivadló, a törpevíziló, az antilop és az ősvadló is. Az NDK volt egyébként a világ első olyan állama, ahol bevezették az állatápolók egységes szakoktatását. így elméleti és gyakorlati ismeretekkel rendelkező szakemberek segítik a kutatók munkáját. Az elmúlt években több mint 600 fiatal szerzett állatápolói szak- képesítést Az NDK-beli állatkertek tudományos munkatársai a nemzetközi kutatómunkában is részt vesznek. A berlini, lipcsei és rostocki zoológusok például, úgynevezett „nemzetközi tenyésztési könyveket” adnak ki, amelyekben időről időre közzéteszik tudományos eredményeiket. MOZAMBIK A telefonhálózat kiépítése Mozamfoik egykori urai, a portugál gyarmatosítók — a főváros, Maputo kivételével — nem sok gondot fordítottak a telekommunikációs rendszer kiépítésére. Kevés volt a távközlési csatornák száma: 15 Lisszabonnal, 12 Szvázifölddel, 2 Luandával és 1 Rómával kötötte össze az országot A telefonhálózatot karbantartó szakemberek és technikusok kivétel nélkül mind portugálok voltak, akik az ország függetlenné válása után nyomban elhagyták Mozambdkot. Így 1975-ben alig féltucat mozambiki volt képes a telefonszolgálat ellátáséra. Nyilvánvaló volt hogy segítség nélkül nem sokra juthatnak. Kubai, NDK-beli, guinea! sőt később portugál szakemberek támogatásával megindulhatott a munka, de ennek ellenére továbbra is sok gonddal kellett megküzdeni. A fiatal államnak eleinte pénze sem volt a telefonhálózat bővítésére és helyreállítására. Pótolni kellett a vidéki telefon-távíró oszlopokat s bizony az időjárás is gyakran akadályozta a zavartalan összeköttetést. A helyzet a nyolcvanas években kezdett javulni. Egy korábbi minisztériumi átszervezésével megalakult a Távközlési Minisztérium, amelynek kezdeményezésére megalapították a Mozambiki Telekommunikációs Társaságát Első lépésként svéd és olasz cégeket kértek fel az ország telefon-távíró hálózatának helyreállítására és bővítésére. Elkészültek a költségvetési tervek. Ezek szerint a beruházás mintegy 280 millió dollárba kerül. A jelenlegi 34 ezer helyet* azonban így 140 ezer lehet a mozambiki telefonvonalak száma, azaz 1990-ig a mostani 0,48 helyett 1 telefon- készülék juthat 100 lakosra. Az új rendszerhez URH-ré- dióállomások telepítését is tervezik, ami tovább növeli ugyan a kiadásokat, de lehetővé teszi az ország északi és déli határa közötti 2500 kilométeres távolság „áthidaláséit”. A jövőben — várhatóan, mintegy 10 év múlva — megvalósuló tervek mellett a jelen is biztató: Mapu- tóban már működik egy távközlési iskola, ahol brazil oktatók képezik ki a telekommunikációs rendszer dolgozóit. VIETNAM Rák- és halexport Kedvezett a szerencse a vietnami halászoknak az éi> első felében: a Mekong-del- ta vidékén, a déli partokon, elsősorban Minh Hai tartományban 35 százalékkal több tengeri rákot és halat hoztak felszínre, mint az előző év azonos időszakéban. így a háliteldolgozó üzemek, több mint 300 tonna mélyhűtött rákot készítettek elő exportra. A több ezer tonnányi halászzsákmány többi részét is jól és gazdaságosan értékesítik a hazai és a külföldi piacokon. Gazdag zsákmányhoz jutottak a középső országrész halászati dolgozói is. Quang Nam-Da Nang és Nghe Tinh tartomány parti vizein siker koronázta a lehalászást. Az országos adatok szentel* a kitűnő tengeri csemege, a rák exportja 83 százalékkal haladta meg a tervezettet. SZOVJETUNIÓ Ezerkétszáz mérföld a Fekete-tengeren Pihen a Kirgizsztán, kikötötték Pattogatott kukoricára érkeztünk. Pontosabban: A pattogatott kukoricá-ra. Erre a kedves, vidám, pattogó ritmusú, felszabadult muzsikára. Kingsley, a „Popeorn” szerzője sem gondolta volna, hogy dalocskájából valaha is kikötői győztes induló lesz, amely hangszórón keresztül, harsogva hirdeti Odesszától Batumiig és vissza, tizenötször is tán: hurrá, kikötöttünk! Fellehgős dolog lenne a 3600 tonnás Kirgizsztánt óceánjárónak titulálni. Még it! a Fekete-tengeren is eltörpül az olyan testvérei mellett, mint például a 19 ezer tonnás Rosszija, ám ő is tisztesen teszi dolgát télen nyáron. Viszi-hozza a Krim, a Kaukázus lábainál, a szovjet Riviéra legszebb vidékein át és vissza utasai! a külhoni magyar, olasz, angol turistákat, a belföldi beutaltakat, vagy egyszerűen csak azokat, akik szívesebben utaznak két tengerparti város között hajón, mint repülőgépen vagy vonaton. Egyszóval, ne szépítsük a dolgot, a Kirgizsztán olyan hajó, amivel sem a vakmerő óceánjáró, sem a luxussal hencegni akaró sznob nem dicsekszik különösebben. Megbízható, jó hajócska (?) ahhoz, hogy valamiféle vakmerő tett legyen vele és rajta ringatódzni. De ahhoz meg szerény, éppen hogy a normális szükségleti szintet jól kiszolgálni tudó és akaró, hogy luxöriöz álmokat ringasson az ember a négyszemélyes, vízvonalon levő ka- jütjében. Jómagam pompásan éreztem magam rajta. — Egészen jól ment a dolog... Ügyes srác ez a kapitány! A dolog, ami egészen jól ment, ha emlékezetem nem csal, Tuapszénál történt. Mármint a kikötés, amelyet természetesen itt is és most is a pattogatott kukorica kísért és jelentett be a kikötést váró és leső várakozó tömegnek. Az elismerés, az „ügyes srácot” illetően természetesen magyar turista szájából hangzott e! Olyané- bó! aki az első napot, azazhogy éjszakát jobbára a korlát mögött, azazhogy felett töltötte el mélyen és gyakran kémlelve a tengert. Miközben megfogadta, hogy soha többet ilyen esztelen vállalkozásba bele nem vág, marad a jó öreg szárazföldön, vagy a biztonságos levegőégben, mintsem hogy egy ilyen ladikkal hintáztas- sa magát a hánykolódó tenger miatt még jobban hánykolódó gyomrával együtt. Most már szakember, természetesen, hiszen magyar, egy ősi tengerészfaj utóda, aki már a harmadik napon éberen ellenőrizte a kikötés manővereit, sőt aggodalmasan csóválta a fejét, ha a A kapitány a kikötést ellenőrzi kidobott kötél íve szerinte nem volt a legmegfelelőbb... És most már ügyes srácnak tartja a kapitányt. N^m a kormányos! nem a kikötést és a horgonyzást vezénylő ki tudja hányadik tisztet — lehet, hogy ezen a hajón nincs is annyi tiszt? — hanem személy szerint a kapitányt. Akit már látott néhányszor a fedélzeten. Akivel volt szerencséje kezet is fogni, a behajózást követő nap estéjén a „koktélpartin”, — mert azért nem olyan kis hajó a Kirgizsztán, hogy a kapitánya ne adna vendégeinek koktélt az első találkozás tiszteletére és akinek végtére is ügyesnek kell lennie, hiszen ő „a” kapitány. Kölumbusznak, Nelsonnak és társainak, a romantikus hősöknek, a nagy felfedezőknek, a tengereken uralkodni, a hullámokon törékeny hajóval is győzedelmeskedni tudó hajóparancsnokoknak az utóda. A kapitány. Akit egyébként Racsinszkij Korpavlovicsnak hívnak és éppen ötvenéves. A tágasnak aligha nevezhető kapitányi kabinban folyik a beszélgetés. A kajüt ablakán keményen süt be a Kaukázus csúcsait átugrani készüld nap, a tenger olyan csendes innenről, fentről nézve, mintha fekete márványból lenne. A kapitányon természetesen (?) hófehér egyenruha, de kezében a pipa helyett cigaretta füstölög. Míg beszélgetünk szépen, csendesen megtelik a hamutartó... Mondom, milyen dicséretben is részesült útitársam révén. Elmosolyodik, hogy barna arcában a felfutó kemény ráncok között eltűnik a szeme. — A kapitánynak még mindig nimbusza van? — A kapitánynak még mindig nagy, sőt egyre nagyobb a felelőssége... Ha ez nimbuszt jelent, hát jót jelent... — Dehát a romantika — vetem közbe. — Romantika — legyint és megint eltűnnek a szemek a ráncok között — az bizony bennem is megvolt. Azért lettem tengerész én, akinek még a távoli rokonai között sem akadt egy sem. Nem mondom, a romantikus pillanatok sem hiányoznak az ember életében, hiszen szeretem az! amit csinálok... Csakhogy ma már a hajó üzem, a kapitány igazgató, aki milliós értékért, a hajó zavartalan futásáért, az embereiért és természetesen elsősorban az utasaiért felelős. A hajózás nálunk a termelés. A jó hajózás a jó termelés. .. Hát így állunk a romantikával... Racsinszkij egyébként rengeteg vizsga, számtalan beosztás után, tizenhét éve kapitány. Ezt megelőzően a Rossziján volt „egek és tengerek ura”, most itt helyettesíti a szabadságon levő társát. Mindössze egy hónapja vezényli a Kirgizsztán útját, de már jól összeszokott a legénységgel és nem jelent más, különösebb gondot a hajó sem. — Visszatérve a romantikára. .. Itt mindenkinek mindenhez értenie kell, hogy egy valamit jól csináljon... Évenkénti fejtágítókon, öt- évenkint több hónapos bentlakásos Whfolyamokon kell részt vennünk és vizsgák, újra és megint a vizsgák... Hogy Tuapszéban megfeleljek a tisztelt utasnak — teszi hozzá nevetve... Tetőtől talpig, az árboctőtől a hajófenékig bejártam ezt a száz méter hosszú, 1959-ben Leningrádban épült 230 személyes hajót. Nagy szakértelemmel szemléltem műszereit a kapitányi hídon, még ennél is nagyobb szakértelemmel — hiába, ha az ember magyar és ráadásul újságíró is, hát ím mindenhez ért — a gépház nyolc- hengeres dízelmotorjai! le- maradhatatlan voltam a ki- i kötésnél és az indulásnál, j egyszóval a nyolc hajózó nap, 1200 tengeri mérföld- nyi út alatt igyekeztem tengeri medvévé válni. Nem lényeges, hogy sikerült-e, mert persze, hogy még tengeri utasnak is kezdő maradtam. De hogy a hajó üzem, mégpediglen a javából, hogy a hajó a rend és a fegyelem helye, s hogy itt minden az utasokért és a menetrend biztonságáért van — azt bizonyíthatom. Egyetlen esetre sem emlékszem, hogy ne percnyi pontossággal, ne a jelzett Időben érkezett volna egy- egy kikötőbe a Kirgizsztán. Állandó éberség, figyelem, precizitás, mély felelősség- érzet, még akkor is, ha a Fekete-tenger nem a “Viharok tengere, ha nincsenek is itt alattomos zátonyok és a műszerezettség lehetővé teszi a minden időben való biztonságos hajózást. Meddig lehet ezt bírni? — Nem gondolt még a nyugdíjra? — formázom a nem túl tapintatos kérdést. — Az a hajó még nem épült meg, amelyről majd én riyugdíjba megyek... Kitűnő mesterem, Gogetidze kapitány, aki először tette meg a háború után az Odessza— New York utat még 1946- ban a Rosszija első kapitányaként, 75 éves volt, amikor nyugdíjba ment. Pedig nálunk hatvanéves korban megnyílik a lehetősége a nyugdíjazásnak. De ma is segít a tengerészetnek, ma Is dolgozik, és még ma is gyorsan, frissen megfordul egy-egy szép nő után. Búcsúzom a kapitánytól, akinek az apja végigharcolta a második világháborút, mint egy harcirepülőgép vezetője, s aki — ilyen ke-, gyetlen fintora is van az életnek —, jóval a háború után, mint berepülő pilóta vált hivatása áldozatává. S aki, ha él, talán a levegőóceán fiává szerette volna nevelni a kapitányt. Talán. Ezt már 6 sem tudja. Emlékeiben elmosódik az apa egykori arca, és lassan mind messzibb múlttá válnak az iskolai, a kadettévek, a kezdeti hetek, hónapok élményei, keservei és örömei... Búcsúzom a kapitánytól. Kikötésre készül Jaltában a hajó és ilyenkor a kapitánynak a „kormánynál” a helye. És csupán perceknek tűnő negyedóra után, ismét vidáman felpattog a muzsika: A pattogatott kukoricára érkeztünk. Megint egészen jól ment a dolog... Gyurkó Géza 4 I Jalta „hajétávlatból”
