Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-21 / 247. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. október 21., csütörtök Hamis értéktudat — porcelánban Nemrégiben Miskolcon nyílt tárlat Szász Endre műveiből. Ügy érezzük, hogy szerzőnk fontos adalékokat nyújt írásában a művész alkotásainak értékeléséhez — ezért adjuk közre. « Hogyan éltek a végváriak Országos tudományos tanácskozás Noszvajon A képernyőn megjelenő őszsörényű úr, nyeglén bohém. önelégült „jópofaság- gal”, agresszív őszinteséggel konzervatív és vallja, hogy szereti Amerikát. (A tévédoboz másik oldalán ülő, lenyűgözött nézőben egyre inkább érlelődik a gyanú, hogy Nagy Emberrel van dolga és ami még rosz- szabb: egy mai, magyar művésszel! (ö ugyan immár tíz esztendeje, ideje nagy részét az „Államokban” tölti, de határozottan állítja, hogy a magyar művészet menedzselése jó... Az abszurditásig lehetne sarkítani e torz rajzok Nehéz eldönteni, hogy a Magyar Televíziót vajon egy „foglalkozási ártalom” — a szenzációhajhászás —, avagy egy még rosszabb — az értékzavar — sarkallja arra, hogy Szász Endrét a legeredetibb mai magyar művésznek kiáltsa ki? Netán a „sportlétesítmény” nagyságába szédültünk bele? Lám felfedeztük (?), mi több, meghódítottuk (?) Amerikát! Jóllehet minden hazánkfia, aki idegenben arat babért, a mi, nemzeti hírnevünket öregbíti, Amerika esetében ez azonban labilis hitelalap. Hiszen alig néhány évtizede, csak az a művész nyert elismerést, aki először Európában „fémjeleztette” magák Jellemző — kisebbségi tudatból fakadó — amerikai sznobizmus. Szász korábbi kijelentéseiben — gyakran — állást foglal a sznobizmus mellett, akarva-akaratlan, csatlakozott Young polgári filozófiájához, mely vallja, hogy a jó ízléshez a rossz ízlésen át vezet az út, tehát a giccsnek a pedagógiai funkciója van. Szász Endre felszólal a „külföldi irányzatok majmo- lása” ellen, mondván, hogy azok polgáriak — „és annyira azért még nem ■vagyunk polgáriak”! A művészet társadalmi funkciójáról szólva azonban, valami utópista- szocialista-polgári ízű — homályba burkolja ars poeticáját. Ezzel megsemmisítő csapást már további mondandója hitelére is: — „Realista vagyok...” és — „Nem szeretem az érthetet- lenséget... ”, úgy hangzanak szájából, mint az agyon- kínzott slágerszövegek a kiöregedett muzsikustól. •Eddig tehát érthetetlen homályba rejtőzik az, hogy „mire is megy ki a játék”? Avagy Szász Endrének reklámra lenne szüksége? Meglehet. Azzal tehát, hogy a tévében közvetített üzenet értelmét megfejtsük, kár tovább vesződnünk. Sajnos, a tömegtájékoztatás eszközeinek meglehetősen torzító hatásuk van, hiszen az ilyer. interjúk botcsinálta teoretikusokat fabrikálnak, egyébként becsületes mesteremberekből. Szász Endre becsületes mesterember. A jó mesterembert szakmája művészének is szoktuk titulálni. Jóllehet tevékenysége a tömeges árutermeléshez kapcsolódik — kisüzemi sorozatgyártásról (Kőhidi Imre reprodukciói) lévén szó —, de keze alól soha nem kerül ki két egyforma darab. A tömeges árutermelés árnyékában pedig mindig ott lappang a giccs, a művészeti mellék- termék. Világossá válik a dolog, ha a művészt is szjemügyre vesszük, amint maga is „árut termel” és kiviszi azt a piacra. Sajnálatos tény, s kultúránk szomorú hiátusa, hogy bevásárlásainkban nem a remb- randti drámaiságot, a gre- coi extázist, szóval a valóság hiteles képmását, hanem annak hamis, „kancsa- lul festett egeiit” óhajtjuk, nosztalgiát, mindennapi életünkbe egy kis idilli boldogságot akarunk magunkénak tudni. A piacra vitt árunak értéke van, s az érték egyenes arányban van a megszerzésére fordított erőfeszítéssel, magyarán: minél drágább, ritkább, egyedibb, annál értékesebb. S ha netán a rembrandtí, grecoí erényeket szeretnénk megszerezni — mivel ezek ma már horribilis összegekért cserélnek gazdát —, hát annak legalább kézműipari, vagy sorozatban készült másolatát, ... szín-nyomatát, kicsinyített mását választjuk, zsebünk szerint. Természetesen nem szó szerint értendő a másolat és annak lefelé tartó „rangsora”, hanem a megvásárolandó festmény, műtárgy kvalitásának hanyatló íve. Az a szerencsétlen művész ott a piacon jól látja; miijén árut is kell termelnie, s amikor mindezt elsajátította, de legalábbis az igények egy részének képes megfelelni, maga is „alkotó” részesévé válik a kereslet tovább bővítésének. Szász Endre táblaképei bombaként robbantak a piacon, bár olcsósága kezdettől fogva viszonylagos volt Aki az eredetit nem tudta megvásárolni, annak hozzáférhető volt a művészi naptárba sokszorosított másolat. Kezdeti sikereihez nem kis részben járult hozzá, hogy az akkor éppen „divatgyanús” szürrealizmus szorongását — egy meglehetősen lényegi mozzanatot — meg- szűrt-szelidített. Ilyenformán „emészthetővé-fogyaszthatóvá” plántált, tett „szalonképessé” egy, a hidegháborús világpolitikai helyzetben és félelemben fogant kifejezésmódot. Mindamellett egy technikai fogást, egy kézügyességi gyakorlatot lesett el néhány, ma már valóban nemzetközi hírű, élenjáró kollégájától, melynek azután a maga módján virtuózává vált. Az Egyesült Államokban tett kirándulásait például jól időzítette és ezt a bizonyos piaci keresletet rendkívüli érzékkel fogta meg. Így jutott el ahhoz a végtermékhez, amelyben számára a legszerteágazóbban lehet a piaci igényeknek megfelelni... (Bár nem hallgatható el az a kapcsolat sem, amely a magyar Vasarellyt és a Rosenthal porcelán céget összeköti.) Ha tehát elhamarkodottnak Is tűnik a megállapítás, hogy Szász a „legeredetibb” mai, magyar művész, kétségtelen, hogy szakmai-etikai szempontból bekövetkezett presztízsveszteségéért legalább egzisztenciálisan sikerült kárpótolnia magát. Kár, hogy tehetségét, szakmai felkészültségét egy hamis értéktudat kiszolgálására, mi több, újratermelésére fordította. ★ Az, ha a művész „éhezik”, az kétségkívül magánügy, de, hogy egy egész ország művészetének, kultúrájának színvonala az értéktévesztett piaci kereslet könyörtelen diktatúrájának függvénye legyen, az már közügy, társadalmunk ügye. Sarkad! Péter A Heves megyei Múzeumi Szervezet, a Miskolci Akadémiai Bizottság és a TIT Heves megyei Szervezetének rendezésében kétnapos országos szintű tudományos tanácskozás kezdődött Noszvajon, a megyei tanács továbbképzési intézetében. A résztvevők — helytörténészek, kutatók, egyetemi tanárok — azt vizsgálják, hogy a magyarországi végvárak milyen szerepet töltöttek be a XVI—XVII. században. A szerdai program nyitánya a Felső-Magyarország végvárai a török korban című színvonalasan összeállított kiállítás megnyitója volt az egri Dobó István Vármúzeumban. A Szabó János Győző által rendezett anyag értékeit Gerő László egyetemi tanár méltatta, majd a vendégek Noszvajra utaztak. Itt dr. Nagy József, az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolai főigazgató-helyettese, a MAB történeti munkabizottságának vezetője üdvözölte a hallgatóságot, majd a központi kérdéskör fontosságáról szólt. Jelezte a megvitatandó korszak feldol- gozatlan*ágát, hangsúlyozva: e téren bőven akad még tennivaló a szakemberek számára. Kiemelte: az ügy érdekében sokat tettek a Heves megyei helytörténészek. Ettől függetlenül szükség van arra, hogy közös összefogással kijelöljék a továbbhaladás útjelzőit. Az előadók számos érdekes témát világítottak meg sokoldalúan. R. Várkonyi Ágnes, a végvárak és a korabeli állam, illetve a társadalom összefüggéseire utalt. Szabó János Győző az egri vonatkozásokat ismertette. Szántó Imre a mindmáig emlékezetes küzdelem krónikájához szolgáltatott figyelemre méltó adalékokat. Gerő László ugyanezt a témakört egészítette ki. Csorba Csaba a végvárak adattárából nyújtott ízelítőt. Benda Kálmán az erősségek fenntartási költségeit elemezte. Szakmai szempontból izgalmas mozzanatokat sorolt Hegyi Klára és Szakály Ferenc is. A napi program vitával zárult. Ma folytatódik az előadássorozat, majd összegzik a tapasztalatokat. ★ Munkatársunk dr. Bodó Sándort, a Heves megyei Múzeumi Szervezet igazgatóját kérdezte a munkaértekezlet hasznosságáról. — Arra törekedtünk — kötelezett bennünket erre Eger históriai hagyatéka —, hogy olyan tudományos műhelyt alakítsunk ki, amelyben egy kolléga összefogja a későközépkorra, a XVI— XVII. századra vonatkozó búvárkodást. Az elképzelés megvalósult. A következő lépés az volt, hogy a MAB- bal és a TIT-tel együttműködve megszervezzük ezt a konferenciát, amely hiánypótló funkciót tölt be. Célunk az, hogy felmérjük a jelenlegi helyzetet és meghatározzuk a jövő feladatait, amelyek valóra váltásán majd mindannyian munkálkodunk. Annál is inkább, mert — terveink szerint — két vagy három esztendőnként találkozunk majd ilyen jellegű számvetésre. Bízom abban, hogy ennek hasznát látja majd a történettudomány, s végső soron a múlt iránt fogékony, az elődök értékes hagyatékát megbecsülő nagyközönség is. (pécsi) * Szalontay Mihály: Cserbenhagyás i. Tulajdonképpen nagyon jól el tudta viselni saját gyávaságát. Nem nagyon szokta rögzíteni szerepmondatait, de valami Hemingway egyfelvoná- sos adaptációban mondta egyszer: „A legnagyobb tragédia, ami egy férfit az élet során érhet, ha rádöbben arra, hogy gyáva.” A mondat beléragadt mint a bogáncs, már az öltözőben ízlelgette, s amikor egyszer baráti társaságban orvosok, felesége pszichológuskollégái között mélyértelmű, messzehordó csendet teremtett az idézettel, azóta részévé vált. Ügy érezte, mélyértelműséget, «tartalmat kölcsönöz neki a mondat, erősnek érezte magát tőle, s merésznek, kutyaszán mellett futó hódprémes vadásznak, alaszkai aranyásónak, csendes-óceáni magányos vitorlázónak, tudatosnak és elszántnak, önnön meséi konok harcosának. Kevés sztereotípiája volt, már növendék korában megtanulta a színészre rárakódó mondatvázak idézetpúdereinek veszélyét, s megutálta a kölcsöngondolatok felületbölcsességeit. Tanárai, kollégái között számtalan ilyen akadt, igyekezett hát a maga szemével látott világban maga teremtette mondatokat használni. írni is ezért próbált. Sokat segített ebben, különösen a szerelemkötés időszakában Margó pszichológus-igazságai mindent kritika alá vevő, nagyítóüvegen át néző lelki tisztogatása, amely szinte rá is kényszerítette, hogy a megtanult, agyában zümmögő szerepbölcsességek gondolatpaneljeit kiűzze magából. De ez a mondat, ez valahogy, valamiért fontos lett neki. Talán Tünde • miatt. Talán önmaga petyhüdtsége miatt, az öregedéstől való félelem reflexei, a színpadi mozgás gyorsan jövő izzadtság-fáradtsága, s a körülötte feltűnő, gyorsabban röppenő fiatal testek miatt. Nem is volt semmi baj, míg egy vasárnap délutáni előadás büfészünetében, mikor már vagy 'századszór kérődzte vissza, Tünde rá. ne szólt volna: „Hagyd a francba már! Unalmas. Nem baj az, ha valaki gyáva, csak szép és fiatal legyen.” Nevettek a többiek, nevetett ő is, de már tűzvörös arccal ment vissza a színpadra, és az indulat belülről fúvó dühétől kétszer kellett feladni neki a végszót, hogy folytatni tudja. Az előadás után az estéig másfél órája volt. Ugyanazt játszották, átöltözni, mosakodni nem volt érdemes, az öltözőben, a paraván mögött ledőlt a pamlagra, beleszorította fejét a kopott, öreg vörösbársonyba, sírás fojtogatta; s úgy sajnálta magát, mintha valami igazi fájdalma lett volna. Ahogy Margótól megtanulta, igyekezett világos ellenpontozást teremteni, megvizsgálni, miért lett e semmi lélekszúrástól ilyen esett, esendő, hiszen Tünde bántotta már máskor is, erősebben is, visszaütött vagy fel se vette. Most azonban megmagyarázhatatlan gyengeség hálózta be. Ezt olyankor érte el, ha nem felelt meg a külső annak a belső képnek, amit önmagá ról alkotott, és ezt megérezte. Beleverte fejét a karfába. „Nevetséges! — mondta — hát persze. Hát persze. Nem vagyok aranyásó, nincs dzsunkám, amivel átkelnék a Csendes-óceánon, színész vagyok, vidéki színész, országosan ismert vidéki színész, hát persze. Meghívnak a rádióba, a televízióba, főszerepeket játszok, ha erőltetném Pestre kerülhetnék, mit akarok hát ezzel?” Az esti előadás gyorsan és simán zajlott le, a rendező stopperral mérte a harmincadik előadás felhangzó tapsait, — Dezsőkém, isten vagy! Zseni vagy mit tudom én — mondta az ügyelőpult mellett, és ő mosolygott, és rohant az öltözőbe lemosni a festéket, masztikszot és főleg az öreg bársonypamlag penészszagát, ami fülén, orrán, száján, szemén át behatolt agyába. Mikor a színház mögé ért, hatalmasat szívott az esti levegőből, jól- esően érezte, hogy a vatta eltűnt, ugrott a kocsiba, a nehéz Wartburg Combi pattant hideg motorral is az út közepére, s úgy hagyta maga mögött a várost, mintha üldöző szorongásait kellene leráznia. Sötét hajnalban ért Pestre. A ház előtt kedvenc parkolóhelye is üres volt, odaállt halkan, vigyázva csukta be az ajtókat, rá ne mondja senki, hogy ő csapkod. Óvatosan nyitotta a kaput, lábujjhegyen ment a zárt folyosó első emeletére, kis slusszkulcslámpájával kereste a zárat. Az ajtó mögött mindjárt levetette a cip>őjét, ott volt a papucsa, Kanadából hozta, igazi medvebőr-prém- papucs volt, belebújt, s ment a konyha irányába inni a neki mindig odakészitett nyugtató pohár tejet, a Margó féle lactium miserab- lis-t, a görcsoldó szeszlekötő, enyhe szép álmot hozó fejecskét. A konyhában szokás szerint teljes rend és tisztaság volt, átható mosóporszag, de a tej nem volt az asztalon. Ohó — gondolta —, szóval a jégszekrényben felejtette. Nahát! De sebaj, elő vele! A jégszekrény teljesen üres volt, ajtaja is kicsit nyitva, nyilvánvalóan leengedték, talán ecetes vízzel ki is mosták, mindenesetre száraz volt, savanyú-meleg, és főleg üres. Most már kicsit ingerülten ment a parányi álspeizhoz, a beépített szekrény éléskamrának kinevezett belső részéhez, ahol azonban csak száraz-dolgokat tartottak, cukrot, sót, rizst, lisztet, paprikát, s más fűszereket, gyorsan fogyó élelmiszert soha. Nem is volt ott semmi, csak a szokásos. Ez már fájt neki. Hát ennyire meg lehet felejtkezni róla? Nem is róla, hiszen Margó saját bevezetett törvényeit rúgta fel, ő azelőtt mind-magányosan teljes rendszerességben élt, s talán ezért tudta önmaga megerőszakolásának hite nélkül gyorsan és természetesen átvenni az asszony lel- tár-rendszerető életbeosztásának kényelmes kényszereit, amiben még a legtermészetesebb biológiai szükségszerűségek is percre be voltak tervezve. A hálószoba teljesen üres volt. A nagy franciaágy megvetve, a paplan háromszögszabályossággal fölhajtva, és csak miután bent volt a szobában, döbbent rá valami furcsaságra. Az ágy melletti állólámpa égett. Ekkor valami felszabadult benne, elkezdett üvöltözni — nem törődve eddigi szomszédokra-tekintettel-lenni magatartására — torkasza- kadtából. (Folytatjuk)
