Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-17 / 244. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. október 17., vasárnap Egymásra nézve, avagy Az itt és most kimondható igazságok Fórum a miskolci rádióban Bejárók és ki járók MINDENNAPI NYELVÜNK Kerékkötő és szekértőié Az újságokban gyakran olvashatunk olyan szöveg- részleteket, amelyekben is­mert szólások vagy közmon­dásszerű kifejezések és ki­jelentések jutnak sajátos közlő szerephez. Figyeljük meg például ezt a szöveg- összefüggést: „Reménytelen hát, hogy a kerékkötőnek kikiáltott bérszabályozásból gazdasági szekértoló legyen” (Népszava, 1982. jún. 5.). Ügy általában ismerjük mind a kerékkötő, mind a szekértoló szólásszerű nyelvi formák használati értékét és jelentéstartalmát, de eb­ben a szövegben a mondani­való értelmezését inkább gátolják, mint elősegítik, annál is inkább, mert sajá­tos rosszalló és gunyoroskodó hangulati érték is tapad mindkét szóhoz. A mi vidékünkön is hasz­nálják ezt a mondást: Meg­köti valakinek a kerekét, azaz" megakadályozza feltett szándékának megvalósításá­ban. A kerékkötő nyelvi for­ma tehát arra utal, hogy olyan személyről, jelenség­ről vagy esetről van szó, akit és amit ezekkel a jelzőkkel minősíthetünk: hátráltató, akadályozó; akadékoskodó, gáncsoskodó stb. Az idézett hírlapi szövegrészletben ilyen jelentéskörrel elfogadható, és jól értelmezhető a szó használata. Mindezt nem mondhatjuk el a szekértoló összetétel fel- használásáról. Elsősorban azért nem, mert nem köz- használatú ez a szóalak. Bár ez a szólás, hopr vala­kinek a szekerét tolja, vagy­is: támogatja, segíti; gyámo- lítja, istápolja, már inkább ismeretes szélesebb körben is. A rosszalló jelentésbeli és használati érték újabban nagyon felerősödött mind a szólásban, mind a szekértoló szóalakban. Azt az embert és cselekvést minősítjük ve­le, aki és ami elsősorban anyagi haszonért, illetőleg szolgalelkűségből tevékeny­kedik, s nem őszinte segítő szándékból. Éppen az a mel- lékzönge akadályozza meg az olvasót, hogy egyértel­műen értelmezni tudja a szövegbeli mondanivalót Nem segíti az olvasót az, hogy a közlemény címében meg ez olvasható: Kerék­kötőből széltoló. A felelőt­lenség, a megbízhatatlanság képzetkörének bekapcsolása is inkább megzavarja az ol­vasót, mint segíti a szöveg megértésében. Dr. Bakos József — Ki lát bele az embe­rekbe? — kérdezte a bará­tom a film megnézése után. — Ki akarja egyáltalán megtudni, mi van bennük, kinek van rá ereje? — vá­laszoltam neki. Mert való­ban: ez ennek a felkavaró, nagyon igényesen elkészített alkotásnak a központi gon­dolata. A saját egyéniségünk ki­bontása, a megalkuvások nélküli élet: olyan „fény­űzés” ez, amelyik nem min­den körülmények között megvalósítható. A másságot csak olyan világban ismeri el a közvélemény és az ál­lamhatalom, ahol erre lehe­tőség nyílik, nem veszélyez­teti az egyes emberek ön­megvalósítási törekvése a fönnálló rendet. Többszörö­sen kényes témát választott Makk Károly, a mű rende­zője. A főhős, Szalánczky Éva kétszeresen nehéz em­ber. Egyrészt homoszexuális, másrészt képtelenül őszinte. Bármelyik tulajdonsága elég volna ahhoz, hogy tönkre­menjen az ötvenes évek má­sodik felének viszonyai kö­zött. Ugyanis a konszolidáció éppen az „éles sarkok” le­gömbölyítésével, az értelmes kompromisszumok útján ha­lad. Ennek az újságírónőnek a léte pedig eleve kihívás ebben a közegben, amely minden igyekezetével nyu­galmat, társadalmi megbé­kélést akar teremteni. Ebből a szempontból az alaphelyzet kiválasztása részben kitűnő, részben rossz. Jó azért, mert a leg­szélsőségesebb válaszokat kapja az alkotó a sarkított kérdéseire. S ezek a feltá­ruló mély szakadékok meg­mutatják, hogy milyen gon­dokkal is kell szembenéznie a társadalomnak. A tűrőké­pesség s egymás tiszteletének próbaköve, ez a nem min­dennapi helyzet. Hibája is e tőről-, fakad, mert nem tipi­kus a szereplők sorsa, s ahogy környezetük viszonyul hozzájuk. A történet viszont hiteles, az események rend­kívül logikusan következnek egymásra. Gondolkozzunk csak el azon, hogy a világ- irodalom sok híres műve nem ezt az utat járja-e? A történet Szalánczky Éva halálának okait vizsgálja. A jó tollú fiatal újságíró új munkahelyre kerül. Itt sze­ret bele kolléganőjébe, aki maga se tud ilyenfajta haj­lamairól. Persze Lívia von­zalma nem elsősorban saját neme felé irányul, hanem arra a hajlíthatatlan igaz­ságkeresésre, szókimondás­ra, ami Évában megvan, így tárul föl lábai előtt a mélység, a megbélyegzés, amely e kapcsolatokat sújt­ja. Nem is akarja vállalni vonzalmát, de valódi szere- tetet, emberséget mástól nemigen kap. Közben Évá­nak konfliktusai támadnak a lap szerkesztőjével, mert túl nyíltan fogalmazza meg véleményét. Főnöke nem szűklátókörű ember, börtön- járt kommunista, aki szeret­né a maga ellentmondá­saiban bemutatni újságjában az alakuló társadalmat. Ezért — igaz, némileg meg­húzva — közli Éva cikkét. Ezzel magára zúdítja felet­tesei haragját, akikkel régi baráti, elvtársi kötelék fűzi őt össze. Velük, ha másért nem, legalább „az itt és most kimondható igazságokért” harcol, száll vitába. Arra fi­gyelmeztet, hogy ha az em­berek megszokják, hogy nem lehet véleményük, egyénisé­gük, akkor a fejlődés lehe­tőségét zárják ki. Ez az egy megértő ember nem állíthatja meg a lavi­nát, amelyet az indít el, hogy a két nő vállalja a kapcsolatot. Líviát férje se- besíti meg, teszi véglegesen nyomorékká, Éva halálát a határőrök golyói okozzák. S közben háttérben ott zajla­nak a mindennapok esemé­nyei. A téeszesítésről és Éva falusi életéről néhány benyo­mást is kapunk. Mégis, ez a polémia inkább az érzelmek és elvek síkján zajlik, a tár­sadalom folyamatairól csak áttételes képet ad a film. Az államhatalom szerepe is ezért annyira hangsúlyos, a rendőrök gyakran feltűn­nek, vagy kemény rendte­remtőként, vagy óvatos, de tapintatlan érdeklődőként. Ez a sajátosság, az elvont problémafelvetés együtt jár a magas művészi szinttel, a képi megjelenítés szinte kép­zőművészeti módjával. Ez erősíti a film hatását, de gyengíti valóságfeltáró ere­jét. Szinte a legkisebb mel­lékszereplő is kitűnő színész, s nagyon kidolgozottak a jelenetek. Különös módon még elfogadhatóvá válik az a viszony is, amelynek gon­dolata sokakból viszolygást vált ki. Megvannak a veszé­lyei, hiszen férfiszemmel könnyen „bájos kiscicákká” válhatnak ezek a nagyon is tragikus figurák. Együttvéve kimagasló al­kotásként értékelhetjük ezt a filmet, de el kell gondol­kodnunk ellentmondásairól is. Jó, hogy a társadalmunk elbírja ezt az éles hangot, bővült az „itt és most ki­mondható igazságok” köre. Viszont vigyáznunk kell, hogy ne hajánál fogva rán­gassuk elő a kényes kérdé­seket. Ez az alkotás nem esett bele ebbe a csapdába. Gábor László A Magyar Rádió Miskolci Körzeti Stúdiója október 25-én, hétfőn délután 17 óra 5 perctől fórumműsort sugá­roz Bejárók és kijárók cím­mel. Az adásban egyebek mel­lett szó lesz róla, milyen fel­tételek szükségesek ahhoz, hogy valaki utazási hozzájá­rulást kapjon, milyen külön kedvezmények adhatók, mi­ként állapítják meg a vál­lalati hozzájárulást és kik vehetik igénybe azt, mik a lehetőségei a dolgozók teher­viselésének átvállalásakor. Mi a különbség a bejárók­nak és a kijáróknak adható költségek között? Milyen előnyökkel jár, ha a vállalat vagy intézmény saját jármű­veivel utaztatja dolgozóit és végül mennyit vállalhatnak át a munkaadók a felemelt utazási költségekből. Ilyen és hasonló kérdéseket vár­nak a stúdióba meghívott vendégek. A műsorral kapcsolatos kérdéseket levélben október 22-ig kérjük eljuttatni a Ma­gyar Rádió Miskolci Körzeti Stúdiója címére (Miskolc, Bajcsy-Zsilinszky út 15. 3527). Az adás időpontjában telefonügyeletet tartunk, így további kérdések Miskolcon a 35-510-es, Egerben a 12- 946-os telefonszámon tehetők fel. Monumente literarum Az idei könyvtermés egyik szenzációjának ígérke­ző kiadványa kerül a na­pokban a könyvesboltokba; a huszonnégy irodalmi és könyvművészeti remekmű­vet közreadó Monumenta li­terarum. Ez alapításának 100. évfordulóját ünneplő Kner-nyomda és a Magvető Könyvkiadó lepi meg az ol­vasókat a — téli könyvvá­sárra szánt — hasonmás-ki­adás közreadásával. A magyar és a világiroda­lom huszonnégy kis terjedel­mű remekét két sorozatban, 1921—22-ben tervezte, nyom­ta és adta ki a gyomai Kner-nyomda, alapításának 40. évfordulóján. E gyönyö­rű sorozat azóta is könyv­gyűjtők és irodalomkedvelők féltve őrzött kincse, antik­váriumokban ritkán felbuk­kanó drága ritkaság. A Monumenta literarum könyvtörténeti előzménye, hogy Kner Imre még 1911- ben a lipcsei betűöntöde leg­újabb kollekciójából meg­szerezte az úgynevezett uni- versitates antikva teljes be­tűcsaládját. Kner Imre el­gondolása alapján Kozma Lajos alkotta meg a nagy könyvművészeti kísérletek teljes és összehangolt díszítő garnitúráját: a fejléceket, a záródíszeket, az iniciálékat, a wignettákat és keretdísze­ket. E két fontos elem — a nem túl dekoratív, igen könnyen olvasható, szép nyo­másképet adó lipcsei betű és a széles skálán alkalmaz­ható díszítőelemsorozat — adta az inspirációt a könyv- művészeti összegzésre, a Mo­numenta literarum elkészí­tésére. A kiadvány irodalmi anyagának szerkesztője Ki­rály György volt. Az Éne­kek énekétől kezdve, a vi­lágirodalom remekeiből válo­gatta a sorozat tematikáját. Ebből állt össze a bravúros könyvművészeti teljesítmény, a huszonnégy korhű kötet el­készítése. Tizénkét-tizenkét füzet került egy-egy gyűjtő­be, 21X30 centiméteres mé­retben, s 660 példány készült belőlük, külön erre a célra előállított papíron. A hu­szonnégy irodalmi alkotás között szerepel egyebek kö­zött Bölcs Salamon király énekeinek éneke a Heltai Gáspár-féle, 1552. évi Ko­lozsvárott megjelent fordítás­ban, a XII. századból szár­mazó ó-francia széphistória, az Aucassin és Nicolette. Azért nem lehet mondani, hogy nálunk falra hányt borsó az orvosi jó tanács, előbb vagy utóbb mindenki megfogadja, és el is jut odá­ig, hogy megszívleli — el­méletben. A kövér ember­nek különben is sajátja, hogy ha hatszor elmagyaráz­nak neki valamit, hetedszer már kezd fölfigyelni. Statisz­tika tanúsítja, hogy az elhí­zott emberek száma hazánk­ban körülbelül hárommillió­ra tehető. Most aztán se sze­ri, se száma az okos ötle­teknek, miképpen lehetne megmenteni népünket e kór­tól. Ismerünk különböző fo­gyasztórecepteket, 10 napos almás-sajtos-szódavizes kú­rákat, amelyeknek követői az éhségtől úgy szédelegnek, mint ősszel a legyek, sokan esküsznek a szaunára, ahonnét kiszikkadt testtel tűznek egyenesen a legelső söntéspultig, a kar­csúság titkának megfejté­sét várják az Amolett-keksz- töl, amely önmagában ugyan ehetetlen volt, de leleményes fogyókúrázók az ujjak közé szorított keksz mellé marok­ra fogják a lila hagymát és szalonnát is, mint az árok partján früstökölő kubikos. Akik eddig dúsan megpakolt tálcával telepedtek estén­ként a tévé elé, most üres kézzel és korgó gyomorral foglalnak helyet a fotelben, éhségtől elkínzott tekintetük előtt összefolynak az esemé­nyek (Onedin kapitány San Francisco utcáin hajózik egy rakomány utcalánnyal, egye­nesen Derrick felügyelő kar­jaiba ...), és azt lesik, ho­gyan lehetne belekötni az asszonyba vagy a sivalkodó gyerekekbe. Az autóbuszban — reggeli járat, a szokásos ismerős ar­cokkal — azt mondják, a rá­dió szerint Szolnokon min­den délután az összes torna­terem a lakosság rendelke­zésére áll... Ez igen! Ez aztán tömegsport! Nálunk viszont egész évben a népé az a szép hegy, ott az erdei tornapálya is, csak föl kell kocogni... — hangzik az el­lenvélemény. „Tudja, ki szaladgál a tornapályán, amíg borral teli pincék van­nak. a hegyoldalban ... !" — hurrogják le mélységes megvetéssel. A kocogok népes tábora azért szépen szaporodik, pél­dául a barátommal, aki te­kintélyes termetével néhány szobamérleget már tönkre­tett. Lelkendezik, hogy már hat kilót fogyott, és bár Eck Imre nem ővele táncoltatja el a Hattyúk tavát a Pécsi Ba­lettban, azért most könnyed­nek érzi magát. Igaz, nyers karfiolt eszik (olyan, mint a száraz sörét...), meg üve­ges zöldbabot, és már nem nagyfröccsöt iszik, hanem három decit tisztán, ugye, így mégis kevesebb benne a víz. Egyébként kint az új lakótelepen kocog, elég nagy kört ír le naponta, s elhúz a Szomjas Tüzér nevű kocs­ma előtt, ahol az ajtóban söröskorsókkal hadonászó hapsik kiabálnak neki: „Nem szégyelled magad, te ... ? , de ő föl sem veszi a szöveget, a futás nem szé­gyen. Különben is ezek majd csak néznek, amikor egy szép napon megjelenik kar­csún, szűkített derekú ing­ben, a fia farmerjében ... De addig még egy kis idő el­telik, most a hét végén ép­pen disznóölésre megy, ott is kidolgozza magát, az is felér egy erős kocogással... evésről pedig szó sincs... A disznótoros vacsora idején inkább kiáll az udvarra, és nézi az eget, s közben ro­pogtatja a sárgarépát. Én mindezt el is hiszem neki. A kedélyes kövér em­ber sohasem hazudik: meg­bízható, okos és szép. Ne­kem elhihetik. Rab Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom